Vége a kéthónapos várakozásnak, éÉjjel jön az új szezon első meccse. Ennek kapcsán merengtem el kicsit az elmúlt heteken.
-Chelsea-szurkoló vagy? – néz a fiatal csapos srác a pólómra egy nyugat-londoni pubban.
-Igen. És te?
-Man United – mosolyog mellé, de nem olyan arrogánsan.
-Sok szerencsét Mason Mounttal – mondom neki.
-Áá, használhatatlan – vágja rá rögtön, lemondóan.
Lehet, hogy furcsán hangzik, de ez a rövidke beszélgetés a múlt héten lendített át valahogy azon a dühön, csalódottságon, értetlenségen, amit Mount távozása kapcsán éreztem. A kedvenc játékosaim egyike volt az elmúlt években, hiszen nem lehetett nem szeretni: hat éves kora óta a Chelsea-hez tartozott, láttam az első Chelsea-s gólját élőben a Leicester ellen 2019-ben, később is fontos találatokat szerzett, a BL-döntőn mesteri gólpasszt adott, szimpatikus volt, kedvelhető személyiségnek tűnt, aki sokat mosolyog és van kisugárzása. A következő mezemre az ő nevét rakattam volna, mert biztos voltam abban, hogy ő még tíz évig nem távozik, ahogy pár korábbi kedvenc. Ezek után az utóbbi hetek, hónapok huzavonája lelombozott, de valahogy még bíztam abban, hogy mégis meggondolja magát, marad és majd Pochettino kihozza belőle a maximumot, ahogy Allival is tette. Ehhez képest tudjuk, hogy mi történt.
Nyilván fel lehet róni a klub felelősségét is, hiszen volt itt minden lelassult tárgyalásoktól a visszavont ajánlatig, és nyilván, a tulajdonosváltás sem segítette az egészet (Granovskaia már rég megoldotta volna ezt), ám egy srác, aki a Chelsea-ben nőtt fel, igazi kékvérű, a Chelsea-nek köszönhet mindent, egyszerűen nem teheti meg, hogy elmegy egy riválishoz, ráadásul rögtön a bemutatásnál úgy pózol velük, mintha az előző 15 évben Giggs, Scholes és Ronaldo lett volna a bálványa, nem pedig Lampard. Nem teheti meg, hogy befeszül és behisztizik, amikor az előző idény kudarcában ő is benne volt vastagon, nem teheti meg, hogy nem áll be a sorba, hogy előjogokat vár, és nem csak hogy cserbenhagyja, de szemenköpi azokat, akik eddig biztatták, kedvelték, támogatták. The boy who had a dream – hirdette a banner a Stamford Bridge-en 2021 őszén. Aki ilyet kap egy közösségtől, annak abban a pillanatban alá kellene írnia egy élethosszig tartó szerződést, és nem a fontokat számolgatni.
Ez nem olyan, mint amikor Mata elment (az is fájt), mert akkor José döntött úgy, hogy nincs rá szüksége, most viszont maga a játékos akart elmenekülni az otthonából. Nem is olyan, mint amikor Ray Wilkins lépett le a MU-hoz 1979-ben, hiszen abból a pénzből akkor megmenekült a klub. Ez árulás.
És amikor a csapos azt mondta, hogy neki igazából nem kell Mount, akkor megnyugodtam, és helyére került minden. Ott és ők nem fogják szeretni, nem fogják értékelni, elismerni – vagy legalábbis úgy nem, ahogy az utóbbi években a Chelsea drukkerei tették. És ez rossz érzés lesz neki. Hiába a 250 ezer font hetente. Ezt a megbecsülést nem ellensúlyozhatja semmi. Egy zsoldos lett, egy a sokból, aki lecserélhető, és lehet, hogy három év múlva már egy másik ligában próbálkozik. Persze az is lehet, hogy fog nyerni ezt-azt vörös mezben, de biztosan nem olyan érzés lesz neki sem, mint amikor a Chelsea-vel, gyerekkori klubjával nyert.
Persze nem kell egyetérteni a talán túl szigorú vagy naivan futballromantikus megközelítésemmel, de egy Mount elvesztését nem lehet szó nélkül hagyni. A többi távozó is hagy nyomot a szurkolói lélekben, főleg, ha olyanokról van szó, akikről azt éreztem, hogy sokkal több lenne bennük. Miért nem tudtuk kihozni ezt az évek alatt RLC-ből vagy Pulisicből? Biztos, hogy a Milanban mindketten remekelni fognak. Miért nem tudott tartósan jól játszani Kovacic? Biztos, hogy kihasználtuk maximálisan a Kante-Jorginho-Kova középpálya adta lehetőségeket? Miért nem találta meg Havertz igazi helyét egyik edző sem? Nem érte volna meg a játékrendszeren igazítani egy ilyen tehetséges támadó kedvéért? Miért esett vissza ennyire Mendy? Mi történt Koulibalyval, hogyan lett az olasz bajnokság legjobb védőjéből egy kispados? Igen, az előző szezon cirkuszai vastagon benne lehetnek a visszaesésekben, hiszen a bizonytalanság volt a jellemző, de mindenre ez sem magyarázat.
Ezzel együtt most itt állunk pár órával az első felkészülési meccs előtt, és azt érzem, hiányzott annyira a Chelsea, hogy akár fent is maradjak éjszakázni. Egy Wrexham elleni meccsért – hát nem röhej? A tavasszal már kötőtűvel szurkáltuk a szemünket, amikor a csapat játszott, most viszont várjuk a herewegókat, bizakodunk, számolgatunk, edzésképeket nézünk, tök ismeretlen portugál és brazil játékosokról próbáljuk elhinni, hogy majd jók lesznek, egy volt Spurs-edzőtől várjuk a megváltást, a Strasbourggal ismerkedünk, örülünk annak is, ha az akadémia bejelent egy tehetséget. Ki vagyunk éhezve a focira és a Chelsea-re.
