Búcsúnk az Upton Parktól

Hárommeccses idegenbeli turnénk középső állomása következik ma délután: Kijev után, de még Stoke-on-Trent előtt Kelet-Londonban turnézik vándorcirkuszunk (remélhetőleg bohóckodás és kard-, akarom mondani gólnyelés nélkül). Ahol a negyedik fogadja a tizenegyediket, ott ritkán a vendégcsapat az esélyes, márpedig most borítani kéne ezt a már-már papírformát. Kedvcsináló alább.

Utoljára vizitálunk bajnokin az Upton Parkban (vagy Boleyn Groundon, kinek hogy tetszik), ugyanis szezon végén költözik a West Ham United (1904 után). Sok kiválóságot láttam itt megfordulni hazai mezben Paulo Di Caniotól kezdve Joe Cole-on át Frank Lampardig, de még többet nem, szóval fura lesz majd e stadion hiánya. Amíg viszont van, addig zengjen itt a Kék vendégkórus, lehetőleg győzelmi mámortól!

Az Allardyce által masszív középcsapattá gyúrt West Hamen Slaven Bilic a nyáron még tekert párat, így a kelet-londoniak idén már nem csak szurkolói attakokban osztogatják a pofonokat, hanem a pályán is. Vendéglátóink valósággal szárnyalnak idén, a negyedik helyről és a liga harmadik legpluszosabb gólkülönbségével várnak minket valamivel teaidő előtt. Ráadásul – rájuk aztán egyáltalán nem meglepő módon – idegenben is bőven bravúrkodtak már (sőt, inkább csak ott), konkrétan gólokkal nyertek az Emirates-ben és az Anfielden is, no persze az Etihadban elért 2:1-es sikert sem kell épp szégyellni. Vezetik is az idegenbeli tabellát, ami tényleg nagy dolog attól az együttestől, amelyik tényleg zsákszámra hordta haza a többgólos vereségeket az utóbbi években, főleg az élcsapatok otthonából. Szerencsénkre ezúttal ők lesznek hazai pályán (a Leicester és a Bournemouth is nyert már az Upton Parkban), így van remény arra, hogy nem egy tíz mezőnyjátékosból álló, szervezett és megbonthatatlan védekező-monstrum várja majd röhögve a rohamainkat, hanem kijjebb jönnek majd kissé. Persze abban sem lesz köszönet, ha megindulnak, tekintve hogy a ManCity után ők lőtték a legtöbb gólt (húszat).

Mindezek ellenére túlzás lenne azt mondani, hogy soros ellenfelünk mumusnak számít: ha hinni lehet a statisztikáknak, a legutóbbi 18 egymás elleniből mindössze egyet nyert meg a West Ham. Az az egy Benitez első idegenbeli bajnokija volt, amit előnyből buktunk el 3:1-re. No de elég a gyászból, elvégre a közelmúlt ugye bőven mellettünk szól, tavaly például oda-vissza sikerült győzni, az Upton Parkban egy izgalmas és helyzet-gazdag találkozón lett miénk a három pont egy Hazard-fejes révén. Ja, hogy most meg a dicsőséges nosztalgiából lett sok hirtelen?

Tavalyhoz képest fordult a kocka: a West Ham szépen hozza a meccseit és nem mellesleg a bravúrokat is, mi meg egyelőre kilátástalanul hempergőzünk a középszerűség mocsarában. A győzelem még csak-csak jövöget olykor-olykor, de lehengerlő játéknak és karizmatikus egyéni teljesítményeknek totálisan híján vagyunk eddig. Tekintve, hogy semmi nem mutat arra, hogy ez ma megváltozik, fohásznak elég lesz valami szerényebb is: stabil védekezés, helyenként jó játék, pár egyéni villanás, vagyis fejlődés.

A bajnokság és egyben a szezon negyedénél járunk, és még mindig alig akad valami, ami látszólag a helyén van, mind egyénileg, mind taktikailag, mind bárhogy. Ez pedig komoly krízis. Valami fény azért pislákol, így a hétvégének se teljesen hitehagyottan megyünk neki, de ettől még riasztó, hogy egyesek tulajdonképpen három hónapja folyamatosan formán kívül vannak, s még mindig önmaguk árnyékai passzhatékonyságban, góllövésben, összjátékban vagy épp a csapatvédekezésben. S ahogy ilyenkor lenni szokott, javarészt túlélésre játszunk és a mának élünk – elsősorban a keret- és csapatösszeállításnál. Az mondjuk a korábban még a változtatásokra képtelenséggel vádolt Mourinho javára válhat, hogy az utóbbi hónapokban nem fukarkodott a rotációval, így – már ha akkor épp lesz tétje – a kritikus időszakokban a megszokottnál kevésbé túlhajszolt alapemberei is lesznek.

Látva, hogy a kijevi kezdőjével mennyire elégedett volt José (tudniillik csak egyet cserélt), túl sok változtatásra nem számítok a csapatban. A legfőbb kérdés talán az, hogy Azpilicuetára a jobb vagy a bal oldalon számít-e inkább a menedzser (ennek tükrében maradna a tavaly az Upton Parkban épp védekező középpályást játszó Zouma szélen, vagy kerülne vissza a kezdőbe az Aston Villa ellen gyámoltalan Rahman Baba az együttesbe), de persze Oscar, Pedro, Hazard és Fabregas szerepe és szerepeltetése is bizonytalan újabban.

Visszakanyarodva még a negyedévünkhöz: nyilván mind többet reméltünk 9 meccsen 11 pontnál (én öttel-hattal tuti). Míg tavaly a veretlenségi szériánk vagy a pontelőnyünk dagadt ekkortájt, most olyan céljaink maradtak, mint hogy nyerjünk egymás után kétszer a bajnokságban. Legalább ennek hadd örüljünk… Továbbra is Blue Is The Colour!