Feltételezem, nem vagyok egyedül azzal, hogy még mindig próbálom magam összerakni a vasárnapi rettenetből. Olyannyira megalázó volt a City elleni vereség, hogy szabályosan nehéz magam rávenni arra, hogy a csapattal foglalkozzak – konkrétan csábít a gondolat, hogy a darts PL-t nézzem este egy csatornával odébb. De igyekszem erőt venni magamon és nem pont e napon hűtlenné válni életem szerelméhez (ilyenkor jó, hogy az asszony nem olvassa a blogot). Kedvcsináló alább.
Napra pontosan hat évvel ezelőtt játszottuk az első mérkőzést az Európa Ligában. Mint ismeretes, címvédőként kiestünk a BL csoportkörében, s már Benitezzel kezdtük a kupatavaszt Prágában. Emlékezetes mérkőzés volt, igaz csak azért, mert én a helyszínről szurkolhattam (a farkasordító hidegben). Ha nehezen is, de győztünk, aztán nem volt megállás, elmentünk a döntőig, amit meg is nyertünk a Benfica ellen.
Máig az az utolsó nemzetközi trófeánk, ami alapjában véve rendben is volna, tekintve hogy más nagy klubok mióta várnak már egy hasonló sikerre. A probléma inkább azzal van, hogy ez a szűk hat év kifejezetten eseménytelenül telt. Másképp fogalmazva megközelíteni sem tudtunk egy újabb diadalt az európai porondon.
Mourinho visszatérő évében ha nem is akadálymentesen, de csoportelsőként zártunk vicc-csoportunkban (Basel, Schalke, Steaua), az egyenes kieséses szakaszban pedig előbb a Drogbával felálló Galatasarayt, majd nagy harcban a PSG-t is lenyomtuk. Az elődöntőben viszont semmilyen kockázatot nem vállalva estünk ki az Atlético Madrid ellen – külön bosszantó, hogy még így is továbbjutásra álltunk szűk tíz percig. A 2014-2015-ös szezonban simán és magabiztosan jutottunk túl a BL csoportkörén, de a nyolcaddöntőben ezúttal elhasaltunk a párizsiak ellen – idegenben lőtt kevesebb gólunk miatt estünk ki úgy, hogy a londoni visszavágón kétszer is vezettünk, ráadásul a 31. perctől kezdve emberelőnyben játszhattunk. Gyávaság és balszerencse dühítő elegye volt. Rá egy évre már nehezebben ment a továbbjutás, viszont simábban ment a kiesés: ismét a francia kirakatcsapat jelentette a végállomást a legjobb tizenhatban, ám ezúttal már kettős vereséggel zúgtunk ki Hiddinkkel a padon. Mivel a bajnokságban 10. lett a csapat, Conte első évében nem indulhattunk a nemzetközi porondon – de legalább egy bajnoki címmel vigasztalódhattunk szezon végén. Tavaly pedig sikerült elszórakozni a csoportelsőséget (elsősorban a Roma elleni meccsekkel), a nyolcaddöntőben pedig az esélyesebb Barcelona ki is ejtett minket.
Az elmúlt öt szezonban tehát egy elődöntő és három nyolcaddöntő a termés. Én személy szerint keveslem ezt, pláne ha hozzávesszük, hogy amint egy komoly erőt képviselő csapat jött velünk szembe, egyből megrogytunk. Egyedül a PSG elleni trilógia első felvonása volt kivétel, azóta viszont csak erőtlen vergődések és kiesések voltak tavasszal. Ránk férne már egy újabb menetelés, magabiztos továbbjutások és olyan esték, amik visszaadják a nemzetközi kupaküzdelmek varázsát.
Ez ellen persze több dolog is szól. Itt van például a tény, hogy cefetül csapnivaló formában vagyunk, úgy gondolom, hogy a válsághelyzet kifejezés sem túlzó egyáltalán: Sarri alatt inog a pad, a játékosok jó része lélekben elfelé kacsintgat, ahelyett, hogy a pályán küzdene, miközben már két történelmi vereségen is túl vagyunk az elmúlt két hétben. Feszült, dühös, kétségbeesett a hangulat a csapat körül. S ahogy az lenni szokott, pont most jönnek a szezont meghatározó fontos meccsek. Az Európa Liga ráadásul az a közeg, ahol nagyítóval kell keresni azokat a csapatokat, akiket presztízskérdés felülmúlni – no nem ennek a mai Chelsea-nek persze –, így egy továbbjutásból sem lehet úgy erőt meríteni, mint egy házzal feljebb.
A Malmö – hogy róluk is essen szó – klasszikus skandináv csapat, keretében a svéden túl van norvég, dán, és izlandi (már amennyiben őket is ide soroljuk) játékosok is találhatók. Edzőjük az az Uwe Rösler, aki hazáján (Németország) túl játékosként és edzőként is Angliában, illetve Norvégiában vállalt munkát, jelenlegi az első svéd állomáshelye. Ha már szóba került a Benitez-éra, ne hallgassuk el, hogy Rösler a Brentford menedzsereként meccselt velünk akkoriban, a Griffin Parkban úgy kellett kiharcolnunk a megismételt mérkőzést.
A svédek egyébként a Genk mögött jutottak tovább a második helyen, megelőzve a Besiktast és a Sarpsborg 08 együttesét. Kilenc pontjukból hatot is a törökök ellen szereztek, miközben a norvég kiscsapatot egyszer sem tudták legyőzni, vagyis a csoportkörük jó részt a papírforma borogatásával telt.
Mindezek ellenére – vagy éppen ezért – a Malmö nem szabad, hogy gondot okozzon. Nincsenek illúzióim, nem fogjuk tudni a kinti meccsen lezárni a párharcot, mindenesetre jó lenne életjeleket mutatni, hogy legalább elhiggyük, együtt vagyunk még. Hátha sikerül valamit visszahozni a renoménkból… Továbbra is Blue Is The Colour!
