Várakozó álláspont

Ugyanúgy, ahogy a gyatra bajnokságbéli szezonkezdet után fölöslegesnek és érthetetlennek tartottam a világok elsüllyesztését, ugyanúgy nem vagyok híve a szerda utáni hurráoptimizmusnak. Kétarcúságát ráadásul nem csak a Chelsea, de soros ellenfele, a Wengerlad’s is megmutatta már a szezonban.

Bár a PL tabellán az Arsenal áll jobb pozícióban, ezt még tán saját szurkolóik sem vitatják, hogy kétes dicsőség. Persze valamelyest büszkén állnak végre előtte, elvégre rájuk aztán tényleg nem volt jellemző, hogy gólok vagy szép játék nélkül győzni tudjanak, de ha nincs Coloccini és Delaney, akkor ők sem a Wengi-place-en állnak, hanem a Watford mögött a 13. helyen. Ettől függetlenül azonban elvitathatatlan, hogy a két csapat között hat pont a difi, és sajnálatosan-meglepő módon nem a javunkra. Nem nagyon lehet szépíteni, míg az ágyúsok, ha nyögvenyelősen is, de kifacsarták ellenfeleikből a 10 pontot, addig mi a saját taknyunkon csúszva görögtünk le a pályákról, 4 egységet összekaparva 5 forduló alatt.

Ráadásul – hiába a közhely, hogy minden sorozat megszakad egyszer – azért titkon mindannyian reméltük, Wenger akkor sem győzi le Josét, ha a Chelsea hat emberrel áll ki az Arsenal ellen, és azok is csak bal lábbal futhatnak. Ez a szép sorozat pedig megszakadt, még a szezon legelső, vészjósló képződményeként. Igen, mondhatják sokan, hogy az a mérkőzés az Arsenalnak volt fontosabb, mondhatják, hogy csak egy sör-virsli meccs, egyrészt, akkor is kikaptunk, másrészt, beleszaromság helyett intő jel volt a szezonkezdetre nézve. Ezzel pedig a csapat egy olyan szűziességét veszejtette el, ami már önmagában is magabiztosságot ad egy-egy ilyen rangadó előtt.

Főképp, hogy ugye, szokták mondani, én is persze, rangadón, derbin nem számít az aktuális forma. Igen, sokszor tényleg nüanszok döntenek. De azért legyünk őszinték, csak amiatt nem kettesesélyes most ez a meccs, mert az Arsenal sem hasít épp annyira, mint azt a tabellán elfoglalt helye indokolná. Valószínűtlenül kevés gólt lőnek, bár, cserébe legalább nem is igazán kapnak – na ez sem egy tipikusan Arsenalos példaesemény, bizonyítandó, hogy nem csak a mi szezonunk áll a feje tetején már az elején, még akkor sem, ha a szezonkezdet bohócsipkáját JM duplán is felrakta, sőt, még meg is lengette a levegőben.

Kétarcúságunkban némi pozitív töltést viszont épp a legutóbbi mérkőzések tartogathatnak. Értem ezalatt a hétközi BL-t, nem pediglen az ötödik fordulót, nyilván. Mert ez nem holmi ködös találgatás már végre a részemről, hanem a Chelsea, mégha valóban egy nagyonvérszegény Maccabi ellen is, de talpra állt, és olyan dolgok kezdtek el újra működni, amik ebben a szezonban nagyon hiányoztak. Legyen szó akár a játék lendületéről, akár a lőtt gólok számáról, akár a kapott gól nélküliségről, de ne menjünk el szó nélkül a Fabrepass és Diegoal mellett sem – pláne, hogy utóbbi a BL-ben első Chelsea találatát jegyezte – mondjuk, máris sikerült szépségdíjassal bejelentkezni. S bár csak büntetőből, de Oscar góllal tért vissza, persze ennél sokkal fontosabb a játéka, de ezt még a Chelsea szurkolók jó részének sem bizonyítom be, ha addig élek is.

Amire sokan azt mondják, jelzésértékű, én azt mondom, dehogy, de egy picit talán mégis: ezt a sikert két olyan alapkő nélkül sikerült elérni, akik a tavalyi siker elengedhetetlen pillérei voltak: Terry és Ivanovics. Ez utóbbi szerintem legalábbis nem azért vet fel kérdéseket, mert mindkettőnek leáldozott volna a Chelsea-napja, bár kétségkívül nem ők a jövő, legfőképp nem JT, amit még mindig szar kimondani, de lassan ténylegesen együtt kell tudni élni a gondolattal, hogy bizony a kapitány már kifelé ballag a kezdőből (ettől függetlenül a fejemet vertem az asztalba, mikor azt kellett olvasnom a Mirror csodahasábjain, hogy a Chelsea januárban eladja mindkettőt, sőt, már azt is kiszaszerolták, hogy a kérők között élmenő a Fener…). Kérdéseket azért vet fel, mert ettől még jelenleg mindkettő világklasszis a posztján, világklasszis szar formában. Ott van-e a helyük az Arsenal ellen a pályán, vagy sem? Ápi ugyanis igen jó formát mutatott a Tel Aviv ellen a jobbon, Ivanovics helyén, és az kevéssé lehet kérdés, hogy Sanchezt meg kell fogni. Cazorlára szerintem Oscar lesz ráaggatva karácsonyfadíszként, Özilé Matics, Fabregas zavaró bója, (egyébként nem lennék meglepődve, ha Mou megcserélné erre a meccsre Fabregas és Oscar helyét – nem mondom, hogy okos lenne, csak, hogy nem lennék meglepve, de szerintem úgysem fogja), és függetlenül attól, hogy a megszokott Zserbóval kezd-e Wenger, vagy inkább Walcott áll majd legelöl, furamód abban vagyok bizonyos, hogy Zouma ott lesz a védelem tengelyében. A francia határozottságára és mozgékonyságára nagy szükségünk lesz, főleg Walcott ellen, aki szeret a Chelseanek gólokat lődözni. A kérdés tehát az, be merjük-e vállalni, hogy JT áll Zouma mellé, illetve, hogy ki fogja levédekezni a Bellerín-Ramsey oldalt. Bevallom, én nem tudom, mit csinálnék inkább.

A tét nem kicsi. Jelenleg sem állunk jól, de én továbbra is tartom, hogy esély a címvédésre még adott. Viszont nincs kétségem még nekem sem afelől, hogy egy szombati vereséggel a reális esélyeink egy időre elszállnának, még akkor is, ha az élmenő is belebotlik a riasztó óriásölő formában tetszelgő WHU-ba. A bajnokságot a kicsik ellen kell megnyerni, de rossz rangadóformával nincs alap, amire fel lehet építeni. Mert a cím alapja a riválisok legyűrése. Idén pedig már egy – több okból is – fájó késbe belementünk. Arról nem is beszélve, hogy a jelenlegi vesszőfutásunk miatt nem engedhetünk több pontot a Citynek. 11 pont előnyt marha egyszerű eldobni, ezt mi magunk saját példánkból is tudjuk, de a kékebb manchesteri csapat számára ugyanolyan jól ismerős ez. Kell hozzá a City vesszőfutása, de erre építeni nem szabad. Már nem.

Viszont arról is szót kell ejteni, hogy hiába Mou és a Stamford (utóbbi idén sok pozitívummal nem is szolgált), meg a CS vereség ellenére is valószínűtlen rekord, ide kell tenni, hogy Wenger számára ennél jobb alkalom, mint a „most”, nem sok adódik még, hogy lerázza magáról a Mourinho-átkot. Nemrég legyőzte, csapata pedig hiába nincs számottevően jobb formában, mint a portugálé, de jobb formában van, és győz is, másrészről a Chelsea meg nem. José pedig Courtois, Willian, Pedro és Falcao nélkül kell, hogy készüljön L’Arsene ellen. Ez viszont beszűkíti annyira a lehetőségeinket, hogy a padon olyan játékosok fognak ülni, akik már nem biztos, hogy erősítést fognak jelenteni egy esetlegesen negatív meccsközi eredmény esetén: Remy igen, vagy legalábbis talán, de aztán kifújtunk, mert Mikel támadásban hasznavehetetlen, Ramires még a Maccabi ellen is rémisztő volt, utána meg már csak a fiatalok vannak: Loftus-Cheek, Traoré, Kenedy… erősen szürreális érzés pont az Arsenal ellen elmondani, hogy az aktuális sérülések miatt inkább mi vagyunk helyzetben, nem pediglen Cechék (amit avagy akit már ugyancsak a szürrealitás fokozása miatt írtam le ide).

Statisztikális okfejtésbe nem mennék bele, a múlt (és nem WHLF féle, hanem közelmúlt) mellettünk, az aktuális, szezonbeli mutatók ellenfelünk mellett szólnak (vannak azért olyan mókás mutatók, hogy a Chelsea szerdán több gólt lőtt, mint az Arsenal a PL-ben összesen, meg olyan, kevésbé mókásak is, minthogy a Chelsea már most 5 forduló alatt összeszedett annyi vereséget, mint az előző szezonban összesen). A meccsgyőzelem mindkettőnknek fontos, presztízs miatt és attól függetlenül is. Az Arsenal óriásit léphetne előre a City megszorongatása felé, elvégre már lassan róluk is elhiszi mindenki, hogy bajnoki cím-esélyesek, ezekhez viszont pont az ilyen meccseket kell nekik is behúzni. Nekünk pedig ellenféltől függetlenül is pontokra van szükségünk, és hát nem ártana egy rangadó-győzelem is, ami végre tényleg jelzés lenne mindenki irányába, a csúfos Palace-Goodison vereségek után, hogy hát azért itt vagyunk még mi is.

Egy bizonyos statot mégis kiemelnék a többi százmillió vonatkozóból, mert ez még érdekes lehet: az Arsenal utóbbi három Stamfordi látogatásán a Chelsea büntetőhöz jutott. Amennyiben most is így lenne: ki állna oda a büntető mögé? Gyaníthatóan Ázár posztja ezen a téren nem került szóba a Maccabi elleni meccsig, mégis talán a belga cselgép az, aki még a halovány izraeliek ellen is súlyosan mélyen terpeszkedett el, s hát ami a stat idecitálását is eredményezte: csúnyán fölévágott egy büntetőt. Értelemszerűen HA lenne tizenegyes, és HA belőné, az visszaadhatná talán azt, ami eltűnt belőle a szezonra. Cserébe HA kihagyná, és esetlegesen ezen még a győzelem vagy akár a meccs is elmenne… egyébként és nem mellesleg, egész karrierje során ez volt az első büntető, ahol még a kaput sem találta el. Volt már kihagyott büntetője kékben is, a BL-ben emlékezhetünk a Maribor ellenire, a bajnokságban pedig legutóbb a bajnoki címet jelentő büntetőre, amit aztán másodikra csak bevarrt, de eddig minden esetben kaput talált a srác. Most az sem biztos, hogy ha kétszer két méter a kapu, eltalálja. Cserébe Oscar, aki szintén a kezdőben lesz holnap (bár JM egyelőre ködösít, és azt mondta, hogy nem biztos), becsűrte a sajátját. José a sajtóhülyítésen kiállt Eden mellett, de azért ettől még nem vagyok meggyőzve. Egyébként még egy gondolat Ázár büntetőjéhez: ha már Arsenal, emlékszünk a CS-n a két legnagyobb helyzetünk egyikére? A belga kapott egy remek labdát, majd a kapu előteréből ugyanúgy fölébikkantott ziccerből, mint most 11-ről.. vajon honnan szedte ezt az új lövési technikát?

Wenger egyébiránt a hétközi BL meccsen 6 cserét erőszakolt a kezdőre, Cech mellett 5 mezőnyjátékos is az oka lehet a nem túlzottan jól sikerült rajtnak – no meg persze Giroud kiállítása, de Ox öngólja sem segítette elő a mérkőzés számukra megfelelő lefolyását. Nem sokkal kevesebb változtatással operált José sem, de kétségkívül nekünk vált be jobban a dolog.

Most elindul a kettős terhelés a csapatok számára, a szombat-szerda-szombat ritmust szerda-szombat-keddre cseréljük a következő hetekben, az Arsenal után a hétközben megkezdjük a menetelést címvédőként a Ligakupában is, szombaton a bajnokságban a Pardew nélkül remélhetőleg már nem mumus, szintén borzasztóan rajtoló Newcastle következik, majd kedden (29/09) már a Dragaoban egy esetleges győzelemmel jól megágyazhatunk a csoportgyőzelmünknek. Az ördög falrafestésével indítva az elkiabáláson keresztül mindent elkerülni szándékozva: ha ezeken a meccseken végig győzni tudna a csapat, néhány árnyalatnyival máris boldogabb mosolyok ülnének ki a Chelsea szurkerek arcára. Az első lépcső, holnap a Mike Dean dirigálta londoni rangadó, ahol nem győzöm hangsúlyozni, úgy kell a győzelem, mint a sör az Oktoberfestre.

Ha José hangulatából indulunk ki, akkor kb győztünk, a portugál szétoldott mindenkit, akit csak ért a sajtóokításon. Ezekkel a képsorokkal búcsúzom, nézni megint nélkülem fogjátok a győzelmünket, a meccs alatt én kb az M3-ason zakatolok Debrecen irányába. A José legyen veletek addig is, míg hazaérek vasárnap!

Aki nem röhög, az festi magát….. ezazembermegnemnormális.