Valami bűzlik Dániában

A  címben nem lehet áthúzott betűket nyomatni, ami kár, mert nyilván a dánoknak a szállóigén kívül krvára semmi köze ehhez az egészhez, de ha ez lenne most a legnagyobb gondom, akkor velem együtt ti is sokkal boldogabb emberek lennétek. Remegő kézzel írt rettenetes sorok következnek, és már most szólok, hogy sörök után, bátran. Felkészül, kész, tűz, víz, fasz, rajt.

Évek óta a Premierleague sűrű erdeiben ólálkodik. Az éjszakai erdő egyáltalán nem olyan csendes, amint azt egy városi ember hinné. Még ha gyenge szellő is fúj, a fák lombjai azonnal susogni kezdenek ismeretlen nyelvükön, és talán ismert dolgokat tárgyalnak meg a maguk módján. Az előző szezonban Manchester városában vélték látni, hallani igen gyakran, idén azonban egyre többször Londonban üti fel a fejét. A mai azonban kétségtelenül csendes éjszaka, legalábbis a szemügyre vett részen. Olyan hatalmas a némaság, mint a holtak országában; a természetellenes csendben a figyelő fül csak a saját vére lüktetését hallja a dobhártyája hajszálereiben. Úgy tűnik, mintha a környék lakói valamennyien feszült csendességben figyelnének, és még a lélegzetüket is csak óvatosan lehelve engednék ki, nehogy megtörjék a sötét aggodalmat.

A Chelsea árva gyermekként bolyongott a kopár Stamfordon, és akkor megzörrent egy bokor, a halálos csendben, és valaminek az átható lélegzetét lehetett hallani az árnyékok mögül. Fura, mélyreható, mindent átitató, valójában orrfacsaró csatornaszag. Az émelyítő dögszagot még az erdő nagyobb vadai is rémülten kerülik el. Az éteri szag, mint valami árnyék, óvatosan a lombok alá lopakodik, s megbújik, csendben a sűrűbb bozótos részben – és vár. És akkor, mintha félelmetes villám csapott volna le az égből, mikor egyszercsak előugrott. Kettő méter hatvan centi magas, mocskos, néma sárgászöld, gödréből gusztustalanul, természetellenesen kidülledő szemének tekintete a gyilkos mélytengeri hüllőké, dermesztő. Ábrázatától még a chupacabra is visítva szarja össze magát, húszkilós cserpákjával támad, s akár odanézel, akár nem: vérbefagysz, mielőtt azt mondanád: jajjbazzeggóltkapunk.  Igen, ő egy lidérc – úgy van, támad a baszószörny. Idén épp negyedjére úgy hágta meg José Mourinho kiéhezett csapatát, hogy ha az unokabátyja nem bukkan ma fel Liverpoolban, és csinálja végig mindezt az Anfielden bohócsipkában, akkor akár fájhatott is volna. Jaaaa, várjunk csaaaaak…

Az a komoly probléma egyékbént, hogy még csak nem is éri be egy csapatrésszel, nem elég, hogy áramként megy át a komplett védelmünkön, de még rámegy a támadósorra is, amitől az egész hárem úgy halálra rémül, hogy mozgása darabosabb lesz, mint egy droid zombiseregnek, vagy, mint a dorogi brikett.

Sokan már akkor farkast kiáltottak, mikor erre semmi okuk nem volt, a folyományok mégis úgy hozták, a károgó vészmadarak érezhetik magukat nyeregben. Erre megfelelő okot ad nekik az, hogy a kapott góljaink utáni viharvert Chelsea-t többször mutatták az elmúlt négy fordulóban, mint anno Jockey Ewing kaján félmosolyát egy komplett Dallas-évadban. De legalább azok is örülhetnek, akik szerint az igazolás gyógyír minden problémára, elvégre úgy néz ki, igazoltunk egy fiatal srácot Norvégiából: Maholka Punkii – fenntartva az idei jellemzővé váló titkos egyezményt, miszerint otthon meccset nyerni nem engedik a szabad kőművesek.

A csapat pedig nem játszott ma kifejezetten rosszul a meccs nagy részében, egyszerűen csak megint a fölényünk meddő volt, mint egy nővé operált férfi. Amikor már érett a megsemmisülés, ismét feljebb tudtunk kapcsolni még egy fokozatot, persze volt honnan és volt hova, egyenlítettünk is, de ezért durván megfizettünk, hogy ha már elhúztuk így a meccset, akkor ilyen hamar, és beszedtünk még egyet. A hátramaradó 9+5 perc meg… hát ismeritek a mondást. Főnök, egy óra? Ez komoly? Kár, mert hétezer kellene…

Írtam volna valami lélekemelő posztot ide egyébként, de nagyon elmentem „egy bizonyos” irányba (picológia), aztán tudom, hogy többeknek inkább bejön itt a minimalista stílus, mint a tudományos, rokokós szóvirágfosás.

Kezdjük magunknak bántóan nehézzé tenni a bajnoki címvédést. Fájdalmasan szar rajtot produkáltunk, 4 meccsből 4 pont, az fájdalmasan szar. Az mindannyiunknak világos, hogy _valami_ nem működik. Mindenki másra hegyezi ki a dolgot, vannak, akik számára Ivanovics lett a bűnbak, nincsenek kevesen, akik Willianben látják az ördög tetszőleges számú, focitudatlan leszármazottját, és egyre többen kételkednek Fabregas vagy Hazard csapatban tartásának jogosságán. Sorolhatnám tovább, de majd soroljátok ti, kérni sem kell rá. Fenntartom, hogy ez mindenki sara. Fölösleges bárkit kiemelni, ez a kezdő 11, az esetleges cserék, José, Éva – és persze a baszószörny teljes felelőssége s hibája. A korábbi bajnoki címeink sajátja volt, hogy sokszor és sokféleképpen kellett volna
elnézést kérni a mutatott játékért és a lerakott teljesítményért, de nyerni, azt tudtunk. Na most ez a lethal skill tűnt el a szaruhártyánkról. A tavalyi, igazából gecisima bajnoki cím után is voltak kétkedők, akik ahelyett, hogy José képmását követelték volna a százötven fontos bankjegy hátuljára, és Erzsébet királyné tetszőleges számú nem létező lányát kínálták volna fel a portugálnak, inkább huzódoztak. Komolyan meg kell tornáztatnuk a futballal kapcsolatos lexikális tudásunkat átfésülő neuronjainkat, hogy egy nála ellentmondásosabb figurát felleljünk a világ örökké zöldellő téglalapjain. De azért nagyon kevés az a Chelsea szurkoló, aki képtelen elismerni a jó portugál érdemeit, pláne a Chelsea
padján. Oké, most ez a 100. hazai meccs nem sült el éppen jól, de mégsem egy Whinger féle ezredik-mérkőzés blama. JM továbbra is az a menedzser, aki ötvözte egy lantművész hárfajátékos kezeinek finomságát egy skizofrén elme bonyolultságával és helyenként egy megye 2-es törzsszurkoló angolosan ízléses modorával. Coelho is megmondta, isten keze mindig azt vezeti, aki hittel halad előtte az úton, továbbá nem is a cél a fontos, hanem az út, amíg azzá válsz, ami lehettél volna, mivel kurvából lesz a legjobb feleség, vagy hogy a tökömbe’ van ez a rengeteg baromság.

A csapat még ugyanaz, mint amelyik bajnok lett – csak mintha lebegnénk a semmiben. Mintha mindenki lenyelt volna a nyáron egy soft szűrőt, mint anno a francia válogatott 2002-ben a VB-n. Többször előhúzták már Courtoist is, mint tettestársat, és hát a pirosas megmozdulása nem volt épp szemet gyönyörködtető, de páran már megkérdőjelezték a kezdőbevalóságát is. Pedig az, hogy emberileg alkalmas a feladatra, teljes mértékben bizonyítja, hogy az előtte szerencsétlenkedő csapattársaival való viszonya még nem fajult tettlegességig. Ideális esetben a Matics+védősoron átmenni akkor sem egy szláv karnevál, ha tankkal vágunk neki. Csak… nem most. Az ellenfeleink nem túl acélos futómennyiségét valamiért hirdetőoszlopszerű mozgékonysággal kívánjuk kompenzálni.

Én nem fogok álmatlanul forgolódni az éjjel emiatt, de nagyon remélem, hogy azok, akinek a mai rettenetben, meg a négyből legalább háromban része volt, azok igen. Sajnos azoknak a névsora, akik nyugodtan alhatnak, igen rövid, mint a mongol-argentin határvillongások krónikája. Ezzel tovább tart a bárgyú-átok, ami ezek szerint nem a Newcastle-höz kötődik, olybár tűnik, hanem az ősz rongyláb-dzsonnihoz. Ha megfigyelitek, a meccs kísértetiesen hasonlított az előző szezonbéli vonalkódosok elleni vereséghez. Nem csak az eredmény. Nem azért, mintha ez a Palace rossz csapat lenne – bár mondjuk ki, nem vagyunk egy szinten. Elvileg.

A démonokat dobolással elűzni igyekvő bennszülötteket a mai civilizáció mély megvetéssel röhögi ki, de ezek azok az emberek, akik hol pozitív, hol negatív töltetű szurkolással kívánják elérni, hogy embertársuk jobban focizzon. Ráadásul mindegyikük instant szakértő, olyan, mint jómagam, meg mint X cégnél a kontrollerek; a kontroller meg olyan állatfaj, aki úgy tud 200 szexpozitúráról előadást tartani, hogy egyet sem próbált még ki a gyakorlatban.

És, hogy mi a baj? Ha már ennyire szexorientált lett a mai poszt, ám fejezzük is be azzal. Ismeritek azt a tekintetet, amit a nők szemében látni, ha szexre vágynak?

Én sem.

Amikor eljön az idő, hogy Columbonak nincs több kérdése. A nyilvánvaló kérdésekre megvan a válasz: Josénak mindig is volt, de tavaly is hátul egy baszomnagy betonkockája, amit meg sem lehetett mozdítani, de azért ő szíve szerint még betette az egészet egy trezorba, mert úgy a biztos. Most se trezor, se beton, max a kocka maradt meg, az is már nem kocka, csak egy szertebaszott foghíjas alakzat, amint úgy hatol át minden, legalább közepes szintet megütő támadóalakzat, mint a víz egy papír zsebkendőkből hajtogatott csónakon.

Vagyunk sokan, kevesebben én, többen kétkedők. Próbálva – ismétlem, próbálva – nem megbántani senkit, de azért mégis..  olvasom a kommenteket, és … és. Einstein mondta azt hiszem, hogy a dolgokat kétféleképpen lehet nézni: vagy elhiszed, hogy minden logikus, vagy pedig abban hiszel, hogy semmi sem a logikán alapszik. A csapatot láthatóan elkerüli minden szerencse, szóval ezt ki is vehetjük a képletből. Az a baj a világgal, hogy a hülyék mindenben holtbiztosak, az a kevés okos meg tele van kétellyel. Ez azért nem egy olyan absztrakt dolog, amiről nem tudjuk, mi az, amíg ott nincs, csak amikor már hiányzik. A kétkedő többség megint baljós árnyakat próbál felfesteni elém perspektívaként, ahelyett, hogy belátó kussolással palástolná mérhetetlen csalódottságát. Abba kellene hagyni az elvtelen és értelmetlen fikagalacsinok bombázását. Megint le fogom írni: a Chelsea szurkoló és a türelem egymástól igen távol álló fogalmak. Zokogjunk együtt? A barát az az ellenség, aki még nem támadott meg… a szurkoló? Hmmmm.

Nem vita tárgya, igen. A csapatnak lassan le kéne rajzolni egy gólt, hogy legalább papíron lássanak olyat, José fiam. Nem, nem olyat, amit kapunk, hanem amit lövünk. Lassan ugyan kezdjük elérni a számot a góllövőket illetően, ami meghaladja az ír anti-alkoholisták névjegyzékét, de könyörgöm. Illene legalább 30 százalékos hatékonysággal megjátszani a labdákat a kapu előtt (mondhatnám, hogy kaput találni), olyan emberektől, akik a bajnok mezét viselik, és nem érdemtelenül. Ma is többen vetélkedtek a legnagyobb hülye posztjáért, bár aztán Fabregas és Ázár lemondtak erről Willian részére, ők aztán inkább az árnyékszékharcosra hajtottak rá inkább. Hazardra egyébként rá sem ismerek: úgy kolbászolt megint ott a bal szélen, mint Csonka Pici a Kék Osztriga bárban. Írta valaki a meccs után, hogy José is előkaphatná a SAF féle hajszárítót. Hát, én inkább javasolnék egy kaktuszokkal ékesített, forró anális hajsütővasat. Fabregas -egyébként az az ember, aki az egyenletes teljesítmény fogalmát még annyira sem ismeri, mint egy elvakult Tottenham szimpatizáns – Ázár mellett az, akinek a pályán betöltött hiánya üt akkora rést a tizenegyen, amekkorát még a halálbolygó izélősugara sem tud ütni az Anterason.  Sajnos ez nyilván azt eredményezte, hogy a legelöl levő középpályás, a kiváló passzjátékáról, és átlagon felüli játékintelligenciájáról ismert Willian, és Fabregas között akkora távolság volt, mégha nem is feltétlen fizikai, amekkora egy szénszállító uszály féktávja. Ez egy átlagos földi halandó számára épületes baromságnak tűnik, öngyilkosság, kuki a csalánosba, futballra hangolt szeppuku. Aztán a végére Fabregas néha még lövésre is ragadtatta magát, ha már a passzjáték hiányt szenvedett, de ezzel együtt úgy döntött, inkább nem növeli az előnyt lő gólt. Pedig… rá és a csapatra is ráfért volna.

Tipikusan az a meccs volt, mikor kiszólsz a konyhába, de onnan is csak az értetlenkedés jön:
-mit vigyek, milyen tálat?
-mondom hozz egy sört, te állat!

Legutóbb azt mondtam Josénak: kockáztass, mert nem ahhoz kell ejtőernyő, hogy kiugorj a repülőből – hanem, hogy ezt meg tudd ismételni. A kockáztatás megvolt. Kár, hogy annyira volt sikeres, mint ahány 13. századi amerikai népszokást fel tudok sorolni. Gond nincs: a City azért egyelőre nem ugrott meg annyi ponttal, mint amennyivel a világ bármelyik egyetemére be lehet kerülni. De azért idecitálom ismét, amit már az elején is leírtam: igen, ez egy baszomszar rajt – 4 meccs / 4 pont az jó egy felsőtáblára hajtó kis-közép csapatnak, de nem a Chelseanek. Ráadásul ezzel megint odavan a Chelsea hazai veretlensége, s hiába a CP ezévre rendelt mákját láttuk elsülni, még akkor is, ha megérdemelték összességében, mi pedig ismét a mítoszunkat öltük meg kissé, ami hiába jelenleg a JM alatti 100-ból 2 vereség, mivel utóbbi most esett, a misztikum annyira létezik jelenleg, mint Michael Jackson Büszke színesbőrűek c munkája.

Most válogatott szünet jön, ami többnyire nem jó, bár a Chelsea egy-egy válogatott szünet után ritkán nem győz – idén persze igyekszünk (és eddig jól megy) minden ilyen tabut ledönteni – általában véve alig várom, hogy hullámokban törjünk az ellen kapuja felé, de hát ezt a körülményességet látva elkapja az embert a meccsnézés helyett a csodamóka, hogy inkább kimenjen a kertbe sírgödröt ásni. Ha a visszatérés után ugyanezt a szart kell látnom, hát van egy javaslatom a board felé, hogy az ózdi kohászati erőmű vár az ilyen tagokra kérem felvételre. Persze ez a helyzet most olyan, mint az időjárás: semmit sem tudsz tenni, hogy megváltozzon, csak reméled, és ha megtörténik, bízol benne, hogy ne legyen olyan rövid, mint ghánai szoláriumszerelők jegyzéke.

Befejezem már az észosztást, mert lassan én sem értem, mit írok, csak vagdalkozok itt jobbra-balra dühömben. Az Evertonhoz megyünk két hét múlva, – addigra én is hazaérek a nyaralásból. Nem érdekel már a PL-retorika, miszerint jajjdeminden PL klub hudeerős, mert ha nem is az esélytelenek, de lassan a „nincs mit veszteni” nyugalmával lépünk pályára a Goodisonban. Már csak Stones miatt is rommá kéne verni őket. De ha azt kell látnom megint, hogy a védelmünk egy vemhes üsző mintájára szívszorító pillantással végigkövetett beadás úgy szállt el a fejek felett, hogy már Bosingwa reaktiválásán gondolkodnak többen, és már csak zörög a háló, hát a végén még én is dühbe jövök, de úgy igazán, mint egy valódi idegbeteg. És ezzel a poénnal zárnám is mára a dolgokat itt magunk között:

– Mi a különbség a hülye és az idegbeteg között?
– A hülye azt hiszi 2×2=5, az idegbeteg tudja hogy 2×2=4, de már
nagyon idegesíti…

Ezt meg csak, mert én szeretem.