Újraírható

Tegnap este két korábbi játékosunk, Makelele és Alex is visszatért a Stamford Bridge-re (előbbi Blanc asszisztenseként), mégsem róluk, de még csak nem is csapatukról szólt a tegnapi este. Hanem rólunk: a mi fiainkról, a mi csapatunkról, a mi sikerünkről. Történt ugyanis, hogy a tetemesnek tűnő első meccses hátrányt szépen és hatékonyan ledolgoztuk, így ott lehetünk az elődöntőben! Dicsőséges diadal volt, értékelés alább.

Nem titok, az odavágó után picit már temettem a csapatot. Annyira fájdalmas gólt lőtt nekünk Pastore a párizsi meccs ráadásában, hogy akkor úgy tűnt, ez már túl sok lesz nekünk a visszavágóra. Szerencsére a kétgólos előny őket zavarta meg jobban, ezt pedig mi köszöntük szépen.

A meccs előtt azt taglaltuk a beharangozó kommentmezejében, hogy vajon milyen harcmodorban játszanak majd Blanc fiai. Én tulajdonképpen azt kaptam, amire számítottam és amiben titkon bíztam: egy a támadásépítést lényegében feladó (vagy finomabban fogalmazva: nem túlságosan erőltető), alapvetően defenzív PSG-t. A betömörülésük nem volt ugyan túlságosan ínyünkre és Hazard korai kidőlése is kifejezetten rosszkor jött, tetszett, hogy nem idegeskedtünk, nem kapkodtunk, ugyanakkor érződött, hogy tudjuk, mit akarunk játszani és kezdettől fogva megvolt bennünk az elszántság.

Bár a statisztikák alapján kiegyenlített volt a meccs (passzok száma, sikeressége és megoszlása is közel azonos volt, mint ahogy labdabirtoklásban vagy a kapura lövésekben sem mutatkozott komoly eltérés), nekem mégis úgy tűnt, jobbak vagyunk és teszünk eleget a továbbjutásért. A második gól például már Cahill lábában, Schürrle vagy Oscar kapufájában vagy a német hatalmas ziccerében is ott volt – persze nem baj, hogy ennyire későn született meg, hiszen így alig volt a franciáknak idejük reagálni a történtekre. Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy a vége felé (elsősorban Cavani és Marquinhos révén) a PSG is kihagyott ezt-azt, de azt javaslom, ezeknél az eseteknél próbáljuk meg inkább a többször is parádézó Cech-t méltatni inkább.

Jól kijött a két edző közti attitűdbéli különbség is. Mourinho harcos, de megfontolt játékot kért az övéitől, míg Blanc beleásatta fiait egy bunkerba. Menedzserünk óvatosan, de mindig előrefelé cserélt, éreztetve mindenkivel, hogy mi a szándéka, francia kollégája változtatásai viszont defenzívek voltak. Ezen a fronton tehát komoly győzelmet arattunk. A 2-0-nál gólörömöt színlelő, de teljesen egyértelműen taktikai utasításokkal a szögletzászlós kicsiarakásig szaladó Mourinho pedig legalább annyira belém égett, mint a srácok nyakába egyenként ugráló Robbie két éve a Napoli ellen.

José pedig ismét bizonyított. Megmutatta, hogy fel tudja tüzelni a csapatát és ki tud dolgozni egy olyan taktikát, amiben mindenki érti és teszi a dolgát, miközben egyszerre mindenre elszánt és kíméletlenül magabiztos. Nem tudom, mennyire volt tudatos, de mindenképp beszédes, hogy egy ilyen fontos mérkőzésen két cserejátékos talál be (kábé 15, illetve 20 perccel pályára lépésük után). Mourinho kilencedszer játszott negyeddöntőt európai kupában (BL, illetve UEFA kupa), s kilencedszer élte túl ezt a szakaszt. Azt gondolom, ez önmagáért beszél.

A játékosok meg egytől egyig kitettek magukért. Harcos becsúszásokból és elszánt labda(vissza)szerzésekből is bőven több jutott erre a meccsre az átlagosnál, ami annak egyértelmű jele, hogy tényleg nagyon akarták a sikert a srácok. Ezért a meg nem alkuvó, hajtós hozzáállásért rajongok az angol fociért már jó ideje és ezért a teher alatt meg nem roppanó, győztes mentalitásért imádom a Chelsea-t.

Nehéz megnevezni meccs emberét ott, ahol ilyen jó szerepeltünk csapatként. De leginkább talán David Luizzal voltam elégedett: gólpasszt adott, labdákat szerzett és mentett, végig elszántan küzdött és ezúttal még a flegmaságát is le tudta vetkőzni – igazi jellemfejődés az első találkozóhoz képest. Kitett magáért a több ízben is bravúrral védő Cech, a Cavani elől nagyot mentő Ivanovics, a rendkívül labdabiztos Willian vagy a továbbjutásért megszakadó, fáradhatatlan Schürrle is. Kiemelném még Demba Ba-t is, elvégre az ő gólja is abból a profi mentalitásból adott ízelítőt, hogy a kevés játéklehetőség igenis ne picsogást és morális összeomlást vonzzon, hanem tettrekészséget és a bizonyítási vágy egészséges fölerősödését.

Ott vagyunk tehát ismét a legjobb négyben! Ott, ahol legutóbb két éve jártunk. Annak trófea lett a vége, pedig a rajtunk kívül elődöntős Bayern-Barca-Real trió bármely tagját többre taksálták nálunk. Érdekesség, hogy ez a hármas tavaly is itt volt, s jó esély van rá, hogy megint itt lesznek. S bár most sem mi vagyunk a végső esélyesek, azt gondolom, nincs mitől tartanunk. 2011 óta nem vesztettünk egyenes kieséses szakaszban párharcot az európai kupákban, s ha picit az esélytelenek nyugalmával is, de a tegnap látottak alapján készen állunk arra, hogy ezt a sorozatot tovább húzzuk. Az elődöntőben is Blue Is The Colour!