Újabb jó hajrá

A katartikus hétfő esti londoni derbi után első idegenbeli bajnokiját is nehezen, de ismét sikerrel vette a Conte-legénység. Ez annyi, mint kettőből kettő eddig, ami rendkívül értékes úgy is, hogy több volt benne a szerencse és a lelkesedés, mint az egyértelmű felülkerekedés a másikon. Szégyenkezni persze nem kell, ilyenkor még természetes, hogy kicsit darabos pár dolog és amúgy is, most inkább a szépet és a jót kell látni, így én is igyekszem javarészt azt elétek tárni. Részletek alább.

A nyitófordulós kezdőhöz képest egy változás történt: Willian helyét Pedro vette át. Mazzarri 3-5-2-es felállásban játszatta az övéit, csupa olyan játékossal, akik már tavaly is csapat tagjai voltak, vagyis az új igazolásoknak még nem adott-adhatott (érdemben) lehetőséget. Bár most nem ragadtunk be úgy a legelején, mint hétfőn, az viszonylag hamar egyértelművé vált, hogy ez a Watford kemény dió. Arra viszont nem számítottunk, hogy a hosszabbításban egy ványadt Hazard-szabadrúgás lesz az egyetlen kaput eltaláló lövésünk az első félidőben. Márpedig így történt, így a térfélcsere előtti mindkét valamire való helyzet a mi kapunk előtt adódott. Így hiába voltak olykor tetszetős labdakihozatalaink, s hiába töltöttünk viszonylag sok időt a Watford térfelén, sok vizet nem zavartunk és egy szavunk nem lehetett a 0:0 miatt.

A fordulás utáni első helyzet a miénk volt ugyan (egy jobbról jövő kapu elé ívelést Hazard lőtt mellé-fölé a hosszún), gólt viszont a hazaiak szereztek. Tették mindezt egy ártalmatlan bedobásból indítva úgy, hogy Capoue tök üresen érkezett a hosszún, majd lőtt bődületesen nagy gólt a jobb felsőbe. A találatért elővehető Courtois, aki a rövidbe kapta a löketet, de még inkább Ivanovics, aki középen fogta Cahillt és emberét, ahelyett, hogy felvette volna a saját helyén zavartalanul érkező franciát. Jellemző volt a káoszra, hogy a lövést megakadályozni csak huszonnégyesünk indult el, szerb hősünk meg volt győződve arról, hogy jó helyen áll a büntetőterület mértani középpontjában. Alapvetően nem vagyok híve se a bűnbakképzésnek, se a szerb ekézésének, de ez sajnos visszatérő stíluselem: hiába támogatja olykor kifejezetten hasznosan a támadásokat Ivanovics, ha közben képtelen megakadályozni az ellenfél offenzíváit vagy azért, mert hosszú méterekre van a territóriumába betévedt balszélsőktől, vagy azért, mert inkább csak gyámoltalanul hátrál, ahelyett, hogy szerelni próbálna.

Idő persze még volt, nem is kevés (35 perc), amit szerencsére viszonylag hamar kezdtünk egyenlítésre fordítani. Negyedórát még kapott a kezdő garnitúra, ám utána Conte viszonylag gyors egymásutánban lekapta a valóban három támadásban talán leggyengébb elemet (Pedro, Oscar, Matics), akiket kivétel nélkül olyanokkal pótolt (Moses, Batshuayi, Fabregas), akik új lendületet adtak a csapatnak.

Az utolsó tíz percben már veszélyesebb volt a gólhátrányunk, ám csüggedés, görcsölés vagy értelmetlen kockázatvállalás helyett egy belga együttműködés jegyében egyenlítettünk, majd egy spanyol házi kombó révén meg is fordítottuk az állást.

Bár két meccs még nyilván kevés a nagy szavakhoz, pár dolog azért látszik, illetve körvonalazódik, így talán érdemes ezekre röviden kitérni.

Az egyik maga a védelem. Mindkét meccsünkön mi voltunk a dominánsak, kevéssé volt kitéve terhelésnek a hátsó négyes, mégsem sikerült kapott gól nélkül lehozni egyik találkozót sem. Hiába lettünk bajnokok nem is oly rég ugyanezen kvartettel, megkoptak a srácok, s már most látszik, istenkísértés rájuk bízni az egész szezont. Készséggel elfogadom, hogy Baba Rahman, Miazga vagy Djilobodji sem eléggé legény a gáton, meg tény, hogy európai kupaszereplés híján ez egy fékezett habzású szezon lesz, de valaki még akkor is kell: erősítésnek, konkurenciának, minőségi cserének.

Külön bekezdést érdemel Kanté, aki eddig engem megvett kilóra. Sok mindenben emlékeztet Makelelére, aki játékintelligens volt, szívós és kiváló labdaszerző. Ez látszik visszaköszönni újdonsült hetesünkből is, aki a nagy elődhöz hasonlóan egymaga is remekül szűr, tapad kullancsként az ellenfélre, desszert gyanánt pedig jól teszi tovább a megszerzett labdát. Nagy szükség van és lesz is rá, mert amíg képes kettő helyett melózni, addig támadásépítésre is több energia marad.

Fontos kitérni Conte cseréire is. Michy legutóbb asszisztot jegyzett a padról beszállva, szombat délután pedig kapuba vágott egy kipattanót, ami egyenlítést jelentett. Fabregas is remekül állt be, egy szerzett labda után habozás nélkül tett Costa elé egy tért ölelő álompasszt, amit a támadó köszönt és be is vágott. Ők ketten tehát elévülhetetlen érdemeket szereztek abban, hogy mindkét meccsen sikerült a hajrában kikaparni a gesztenyét. Jó tudni, hogy igenis remélhetünk új színt és lendületet a padról, s a cseréknek nem csak az a hasznuk, hogy eltűnjenek általuk a kerékkötők, hanem tényleg érdemes menni és próbálkozni, mert módosítható az eredmény az utolsó percekben is. Batshuayi esetében meg külön öröm, hogy nem egy lámpalázas, gyámoltalan Lukaku 2.0-ként indul nálunk, hanem hasznos része a támadójátéknak.

Ezzel összefüggésben: jót tesz a csapatnak a kétcsatáros játék. Részben Michy személye és játéka, részben viszont a szerkezetátalakítás nyomán, de veszélyesebbek vagyunk, ha a belga is a pályán van. Több a helyzet és bizony jönnek a gólok is. Gondolom Conte sem vak, látja ezt ő is, s feltételezem, megvan az oka, hogy ez csak afféle vészmegoldás volt eddig. Nyilván rizikós a kétcsatáros játék úgy, hogy gyakorlatilag csak két csatárod van, de jól állt ez eddig a csapatnak, ráadásul a két támadó ki is egészíti egymást, ami szintén érv a szerkezetváltás mellett.

Hazard reneszánsza és Batshuayi érkezése ellenére eddig Diego Costa a gólfelelősünk. Ha nem gyűlölném annyira ezt a kifejezést, azt mondanám, ő az, aki képes egy villanással eldönteni a mérkőzést. Tény, hogy a rendes játékidő jelentős részében kevés épületes megoldása van: elnyomják (amit a bírók eddig nem fújtak le túl sokszor), fölösleges sárgákat gyűjt, majd elkövet olyan szabálytalanságokat, amikért meg ki kéne állítani. Persze miután Conte, illetve – és sajnos ez a lényegesebb – Taylor és Moss jóvoltából pályán maradhatott, kivágta kétszer is a hajrát, mindkétszer győztes gólt szerezve így. A West Ham ellen távolról talált be, a Watfordot pedig egy kontra végén keserítette. Látni kell azonban, hogy nem lesz ez mindig így: jönni fognak a részéről eseménytelen produkciók, de bizony előbb-utóbb a piros lapok is. Eddig viszont nyerő ember két lélekemelő góllal.

Hazard-on az látszik eddig, hogy élvezi a játékot. Végre ismét tud mit kezdeni a labdával, robbanékony, kiszámíthatatlan, fontos része a támadásépítésnek. Sajnos ezzel együtt jár a bírói védelem látványos megcsappanása: védői lenyomhatják két kézzel, összekoccinthatják a bokáit futtában, sípszót ez elvétve generál csak. Hétfőn ő szerzett vezetést büntetőből, s nem mellékes, úgy lőtte a tizit, ahogy eddig talán soha nálunk: erőből középre, a léc alá. Tegnap pedig az ő lövése jött ki Gomesről az egyenlítő találat előtt. Mivel rendkívül meghatározó a szerepe, fontos, hogy a folytatásban is vezér, illetve hatékony tudjon maradni.

Lehetne még értekezni pár dologról (például a Matics-Cesc csere szükségességéről), de tényleg annyira az elején vagyunk, hogy korai mindenkit hosszú sorokon át analizálni. A lényeg, hogy érzékelhetők a változások a játékban és a srácok hozzáállásában is, így talán nem érdemtelenül tudjuk tartani a lépést a manchesteri gigászokkal. Két olyan mérkőzést húztunk be, amiket tavaly csak ikszre hoztunk, s ne feledjük azt se, legutóbb mindössze egy pontunk volt a harmadik kanyar előtt.

Hétvégén a kétarcú (ami nem kis bravúr két forduló után) Burnley lesz a vendégünk, ám előtte még vár ránk egy küldetés. Köszönhetően a tavalyi vesszőfutásnak és tízedik helynek, idén már most jelenésünk lesz a ligakupában. Ellenfelünk a kisebbik bristoli csapat, vagyis a Rovers lesz. A League One-ban senyvedő kék-fehérek négy meccsen négy pontot gyűjtve jelenleg tizennyolcadikak a huszonnégy fős mezőnyben, így nem épp vérmes reményekkel érkeznek majd hozzánk kedd este. Mivel januárig csak a ligakupa törheti meg a bajnokság monotóniáját, hadd ne mondjam, milyen jó lenne nem már most kizúgni. Ráadásul kísérletezésre is kiváló alkalom ez, Aina, Chalobah vagy Loftus-Cheek például bizonyíthatna Conténak tétmeccsen is. Szóval jó bajnoki rajt után, magabiztosan várjuk a Bristol Roverst kedd este. Továbbra is Blue Is The Colour!