Ugye senki sem babonás?

A Fekete Macskákhoz látogatunk, s tesszük mindezt a 13. fordulóban. S ha ez nem lenne elég, ez a Sunderland az a Sunderland, amelyik tavaly kiejtett minket a ligakupából és elvette Mourinho hazai veretlenségét is. Vagyis – kár tagadni – van valami baljóslatú ebben az egészben. Persze ne ijedjen meg ettől egy olyan csapat, amelyik a minap ötgólos idegenbeli győzelemmel kvalifikálta magát a legjobb tizenhat közé a BL-ben. Óvatos, de bizakodó beharangozó jön tehát alább.

Bár már túl vagyunk rajta, de érthető, ha az ember még mindig kicsit a gelsenkircheni meccs lázában ég. Fontos összecsapást sikerült megnyerni (mellesleg ez már a második kiütéses győzelmünk volt a sorozatban), így magabiztosan kvalifikáltuk magunkat a nyolcaddöntőbe, ráadásul csoportelsőként, így az utolsó, Sporting elleni hazai találkozó számunkra már tétnélküli lesz (ellenben a portugálokkal, akiknek jó esélyük van megtartani a második helyet). Nekünk ebből annyi a lényeg, hogy koncentrálhatunk a bajnokságra (nem mintha ott égne a ház), persze megtehetjük azt a gesztust Di Matteoék felé, hogy leverjük a lisszaboniakat és így a németek kezébe adjuk saját sorsukat.

Szerencsére a bajnokságban is hasonlóan szép látvány fogad minket: a tiszta hat pont az előnyünk, meggyőző a játékunk és a gólkülönbségünk, a 10-2-0 pedig kifejezetten szexuális. Szóval a válogatott szünetből sikerült erőtől duzzadva visszatérni, a játékunk is dübörög. Mindez kellő adalék ahhoz, hogy bízzunk magunkban. Viszont megénekeltük már párszor, hogy az elbizakodottság sem jó politika. A probléma ezzel annyi, hogy újabban már tényleg hiába jár a szánk, hiszen fegyelmezett és kíméletlen harcmodorral rontunk rá ellenfeleinkre. Nem véletlen a brutális tény: még nem kezdtünk idén hátrányból második félidőt.

Menedzserünk idén is hódol egyik legjellegzetesebb kedvtelésének, miszerint nem igazán variál a kezdőn. A ’Győztes csapaton ne változtass’ elvének szem előtt tartása alapvetően jó módszer, pláne, hogy így aztán ismét nyerünk. Ez viszont beindította azt a veszélyes folyamatot, hogy kezd a csapat kicsit szétszakadni, aminek óhatatlan folyománya szokott lenni, hogy a sokat játszók kipukkadnak, a többnyire padozók pedig kiesnek a ritmusból és motivációjukat vesztik. Éppen ezért lenne szerencsés, hogy ésszel és kényelmesen, de Mourinho kezdjen el picit belenyúlni a csapatba: Terry, Matics vagy Hazard pihenőből, Ake, Mikel vagy Schürrle pedig játéklehetőségből érdemelne többet. Hajtós lesz a december.

A Sunderland ráadásul az a csapat, amelyik saját közönsége előtt hosszú évek óta megkapja a szokásos pofonját, miközben pontot még véletlenül sem hagyunk a Stadium of Lightban. 2007-es feljutásuk óta mind a hat alkalommal győztünk náluk, s minden bizonnyal korábban is kedves házigazdáink voltak, de nem volt kedvem túl sokáig böngészgetni az első pontvesztésig. Legyen annyi elég, hogy az ominózus fél tucat vizitünk során kerek 20 góllal terheltük a piros-fehérek hálóját. Szép emlék mind a maga nemében: akad közte utolsó fordulós csörte és hétgólos dráma is, ezen kívül szépségdíjas találatból is akad jó pár. A tavaly decemberi sunderlandi ligakupa-kiesés mondjuk fáj, valamint az érthetetlen hazai vereségek-okozta gyomrosok is sajognak még, szóval ha néha épp meglepnek minket és borítják a papírformát, akkor az bizony nagyot csattan az arcba.

Így a bajnokság kvázi egyharmadánál megengedhetjük magunknak a luxust, hogy belepillantsunk a statisztikákba is. Elsősorban nem a mi csapatunk érdekes itt, hiszen a Chelsea otthon és idegenben egyaránt tarol. Sokkal érdekesebb és változatosabb, ami Poyetékkel történt idáig a bajnokságban. A tavalyi botrányos szezonrajtjukhoz (0-1-7) hasonlóan idén sem spricceltek éppenséggel ki a rajtgépből, első győzelmüket ugyanis most is csak a 7. játéknapon kaparták össze. Meg is ünnepelték a sikert a következő kanyarban egy történelmi fiaskóval (nyolcgólos vereség Southamptonban), majd az Arsenal is leverte őket, úgyhogy kifejezetten nagy előrelépésnek tűnik, hogy az utolsó három bajnokijukon veretlenek (1-2-0).

Eddig 13 pontot gyűjtöttek, ez a tömör mezőnyben 14. helyet ér, a már kieső Leicestertől viszont csak három egységnyire vannak. Ez elégedettséghez és megnyugváshoz nyilván kevés, szóval könnyű meccsre senki se számítson most. A hazai mérlegük (1-4-1) abszolút vállalható, eddig csak az Ágyúsok nyertek az otthonukban – pedig már a MU, a Tottenham és az Everton is vizitált Sunderlandben.

A felemás teljesítményt nyújtó angol középcsapat a hétvégi berúgás vodkája: átlátszó és alattomos. Minden nagycsapat féli ezeket a látogatásokat, ugyanis a pontvesztés réme folyton ott kísért, hiszen ezek nem rangadók, amikre fölpörög a magunkfajta, miközben kihívóink már megütik azt a szintet, ami elég ahhoz, hogy némi szerencsével, vagy csak szimpla küzdeni tudással begáncsolják nevesebb ellenfeleiket. Észnél kell tehát lenni, továbbra is Blue Is The Colour!