Túl a januári botladozáson?

Ez a poszt elvileg hétközi merengésnek indult, de több ok miatt sem haladt úgy, hogy komplett egész iromány legyen, így akarva-akaratlanul egybeolvadt a hétvégi meccsünk felkonferálásával. Szóval az első pár bekezdés engedelmetekkel még az okkal elfeledni kívánt január közepi-végi állapotoknál időz el, de aztán utolérem magam és rátérek a Tottenham-Arsenal, valamint az Everton-Liverpool derbik közé beékelt kis birminghami jelenésünkre. Sebfeltépés, Schürrle-búcsúztatás és Villa-beharang alább.

Érdekes két héten vagyunk túl (lassan egy hete, de akkor is…). Lejátszott a csapat négy mérkőzést, amelyek egyikén sem futballozott különösebben jól. Kitermeltünk viszont egy FA kupa kiesést, egy ligakupa-továbbjutást, valamint egy bajnoki döntetlent a City ellen. A Bradford elleni gyalázatnak mindenképp van egy olyan – már több ízben kitárgyalt – szegmense, ami enyhén szólva nehezen védhető: egy harmadosztályú csapat ellen, kétgólos előnyből, hazai pályán kiesni a bűn csimborasszója. Olyan döfést kaptunk a szívbe, aminek a nyoma örökké ottmarad. Az élet viszont nem áll meg, tovább kell lépni, aminek a leghatékonyabb módja a szép és sikeres játék. Mivel egy ilyen sokk után nehéz volt mindenre odafigyelni, lehettünk szurkolóként annyira megengedőek, hogy nem követeltünk rögvest mindent. Szerencsére a kettő közül a szép játékot engedtük el, cserébe betoppantunk a ligakupa fináléjába, majd egy fékezett habzású meccsen megtartottuk az ötpontos előnyünket a bajnoki döntőnek kissé indokolatlanul kikiáltott rangadón.

Az idény felénél-kétharmadánál járunk, s a folytatásban annyi változás lesz az eddigiekhez képest, hogy nem lesznek már olyan könnyed meccseink, mint amiből idáig volt egy pár. A Bolton elleni ligakupa találkozó, a már biztos csoportelsőként megvívott Sporting elleni hazai lazulás vagy mondjuk az FA kupa úgy en bloc remek lehetőség volt a túlhajtott alapemberek pihentetésére, vagy a kiegészítő játékosok tűzben-, de inkább csak formában tartására. Mindez már csak azért sem volt hiábavaló, mert például Zouma így épült be annyira, hogy komoly meccsen is csapatba lehet tenni, de bízhatunk talán abban is, hogy Fabregas vagy Costa nem lesz úgy leszedálva májusra.

A folytatás viszont kemény lesz, hiszen ezek a meccsek elfogytak. Maradt a bajnokság, a ligakupadöntő és a BL, ami már a nyolcaddöntőben is komoly erőpróba lesz. Az FA kupából történt kiesésünknek viszont van némi pozitív hozadéka is: mindkét PSG elleni meccsünk előtti hétvégén kupaforduló van, ahol érintettség híján pihenhet az egész csapat. Ez azért ritka nagy ziccer, valljuk be.

Már csak azért is, mert az átigazolási időszakban mennyiségileg megfogyatkoztunk: érkezett ugyan nagy reményekkel Cuadrado, viszont Schürrle és Szalah szolgálatairól is lemondtunk (utóbbiéról nem végleg). Anyagilag nullszaldó a dolog, minőségileg pedig előrelépés, ha úgy vesszük, hogy Mourinho két számára használhatatlan ember helyett kapott egy (nagyon remélem, hogy) használhatót. A magam részéről sajnálom a német távozását (aki nem mellesleg 1998 és Marcel Desailly után kezdett nálunk egy szezont friss világbajnokként), hiszen nem egy fontos gólt lőtt és sokszor nagy segítség volt a támadások építésében, miközben a kiegészítő ember szerepét egész jól viselte: nem rendezett soha jelenetet, nem sírta tele a sajtót a bánatával, pályára lépésekor pedig mindig igyekezett bizonyítani. Ki lehetett volna sokkal többet hozni belőle és a játékából, de az utóbbi időben Mourinho már egyértelműen éreztette, hogy nem illik elképzeléseibe és más stílusú futballistát preferál a németnek felkínált poszt(ok)on. A kevés játéklehetőség és a lépten-nyomon érzékelhető bizalomvesztés sajnos kikezdte az önbizalmát, így a vége felé a pályán töltött perceiben is Pygmalion-hatásszerűen igazolt minden negatív kritikát. Sorsa picit hasonlít Matáéra (bár a spanyol meghatározóbb emberünk volt) – kegyvesztettségük és hiányosságaik ellenére is rekordösszeget fizetett mindkettőjükért új kenyéradójuk. A búcsú azért kölcsönösen szép volt, senki nem gecizett senkit, ami fontos a mai világban.

Az Aston Villának tehát már nélküle megyünk neki, cserébe viszont van esély arra, hogy a friss kolumbiai szerzeményünk pályára lép majd ma délután. Siettetni nyilván nem kell semmit, de az utóbbi pár mérkőzésen látottak alapján ráférne a játékunkra némi új lendület. Ha minden igaz, nélkülözni már csak az eltiltott Diego Costát és a még sérült Filipe Luist kell majd, így a kezdőnk frissebb és kevésbé szedett-vedett lehet, mint a múlt szombati rangadón.

Tavaly sajnos olyan jól átvettük a Villa unalmas és semmilyen játékát, hogy fölénk is nőttek (vagy legalábbis egy góllal többet lőttek a mi nullánknál), ami akkor igen érzékenyen érintett minket a bajnoki versenyfutásban. Most szerencsére a játékunk és a pozíciónk is jobb, Lamberték viszont még a megszokottnál is sekélyebb focival vegetálnak pár ponttal a kiesőhelyek fölött. Az, hogy még csak 11 rúgott gólnál járnak, annyira durva, hogy muszáj őket lealázni pár összevetéssel: Chelsea 52, Diego Costa 17, de még a második legkevesebbet kitermelő West Brom – Hull duó is kitermelt már húszat.  Legutóbb december végén volt eredményes a csapat a Manchester United ellen, azóta komótosan telnek a meccsek nyeretlenül. Legutóbb az Arsenal egy ötöst hintett neki, szóval már az sem ad okot a bizakodásra, hogy legalább jól védekeznek. Persze amilyen a sors, még képesek lesznek és pont ellenünk mutatják majd meg a gólérzékenységüket – de szerintem ma meglesz a szezon első bajnoki 1-0-s sikere.

A győzelemnek egyébként nem csak az a sajátossága, hogy nem kell megmagyarázni, hanem az is, hogy – hasonlóan a szombat esti ivászathoz – mindig van egy jó apropója. Most épp az, hogy ezt a nulláról pikk-pakk ötpontosra duzzasztott kis előnyünket még véletlenül se engedjük apadni! A City januárban volt oly kegyes, hogy nyeretlenül (két ponttal) hozta le legutóbbi három bajnokiját (plusz a Boro elleni fiaskó az FA kupában) – ami még úgy sem túl sok, hogy mind előzetesen is kemény csörtének tűnt –, szóval most már szinte biztos, hogy rákapcsolnak és kezdetnek lesöprik a gyengécske Hull Cityt. Lélektanilag tehát nagyon kellene egy győzelem. Továbbra is Blue Is The Colour!