Tíz közte

Kedves kamaszkori emlék, amikor hanyagul odavetettük a vesztésre álló félnek az ádáz nyári pingpongcsatákban az eredmény közlésekor a címben szereplő két szót. Azóta felnőttünk, megkomolyodtunk, kifordult a sarkaiból a világ is párszor, ettől függetlenül ezt bármilyen sportágban különleges élvezettel mondom ki. A Premier League-ben tízpontnyi előnyre szert tenni komoly fegyvertény bármikor, márpedig jelenleg ennyivel körözzük le legfőbb üldözőnket. Meccshír alább.

 

Egy remek formában lévő Manchester United érkezett hozzánk szombaton késő délután, soraiban többek között a távozása óta először visszatérő Matával. Van Gaalnak fel kellett ugyan forgatnia kissé az utóbbi hetekben végre nem rangon alul teljesítő csapatát, de aki olyan kerettel sáfárkodhat, mint a holland, az el kell, hogy bírja ezt is. Mezőnyben – márpedig a játék javarészt itt zajlott – nem is lehetett észlelni semmit az úgynevezett foghíjasságból: a Vörös Ördögök fájdalmasan sok párharcot nyertek a pálya közepén, így a labda is alig volt nálunk.

Abban alapvetően semmi meglepő nincs már, hogy Mourinho beéri a stabil védekezéssel. Az viszont már néhol zavaró volt, ahogy és amennyire fölénk nőtt ellenfelünk, s ez legfeljebb részben volt a területátadós taktika része, ugyanis szerintem itt inkább arról volt szó, hogy nem találtuk az ellenszerét a vendégek harcos letámadásának. Az ugyanakkor a mieink dicséretére váljék, hogy érdemi gólhelyzet kialakítására alig kínáltunk fel esélyt a United számára: nem kerültek mögénk, Falcaot gyakorlatilag zsebre tették a védőink, az átlövési kísérleteik pedig többnyire súlytalanok voltak. A kolumbiai támadó mindössze egyszer került komoly helyzetbe, de akkor a kapufa kisegítette a már eldőlő Tibót. Rajta kívül még Rooney lábában volt ott a gól, az angol csatár viszont pár centivel mellétekert a találkozó legelején.

Ordító helyzetekről és fojtogató nyomásról a mieink esetében sem beszélhetünk, de erre egyrészt számítani lehetett, másrészt nem sínylettük meg ezek hiányát. Ebből a szintén nem sokból azért összejött egy gól, egy kapufa, egy alapvonalas kavargatás, sőt, egy ízben de Gea csak alkarral tudott hárítani a tizenhatos vonalán (szerintem már kívül). Egy kivétellel (Fabregas lehetősége) ezek nem pozíciós játékból alakultak ki, ami jól mutatja, hogy szinte csak labdaszerzések utáni megindulásokból tudtuk meglepni a vendégvédelmet. De abból viszont sikerült! A gól is mutatta, milyen értékes lehet egy szerzett labda a félpályánál, hiszen néhány húzásból (jó, volt közte egy parádés sarkazás is) kapuig lehet gyalogolni vele. A második félidei Drogba-Hazard mutatvány szerencsére nem került sokba (ettől függetlenül nem ártott volna büntetni a nagyot játszó Herrera gyakorlatilag egyetlen hibáját), mindössze ott az volt a bravúr, hogy mindkettejük lábában ott maradt a gól.

A csapatot dicséret illeti a fegyelmezett védekezésért, mert egy nagy formában lévő United ellen játszhattunk viszonylag izgalommentesen. Mourinho mondjuk kicsit túltolta a dolgot (az utolsó percekben már a Matics-Mikel-Ramires-Zouma négyes rombolt a védelem előtt), de fogadjuk el, hogy nem akart gálázni, „csak” nyerni. Még a szélsővédőink se nagyon próbálkoztak elől, Iva is inkább fölívelte negyvenről, minthogy megkockáztassa, hogy mögé kerülnek. Courtois amúgy a Stoke elleni potyája óta magabiztosan véd, zsinórban második clean sheetjét hozta szombaton. Viszont a tavalyi Eto’o mesterhármas után kifejezetten rossz volt nézni Drogbát, ahogy vergődik a United védőinek gyűrűjében sikerélmény nélkül. A kapufával végződő kontránál is látszott, lassú már szegény (37 évesen persze ezt nem akarom felróni neki), párharcokat már alig nyer, szóval tényleg csak jobb híján játszik ő (pláne ennyit). Persze így is több gólnál jár, mint a Balotelli és Soldado együtt, de összevethetjük Falcaoval is, aki mindössze egy találattal tart előrébb, mint a Ló. A Drogba mögötti triót ha másért nem, a gólért mindenképp méltatni kell (akárcsak a labdát megkaparintó Terryt), a defenzívebb szerepkör és a folyamatos emberhátrány támadásban viszont érthetően nem ízlett nekik.

Furcsa módon a Chelsea elég jól játszik a bajnoki címhez, de ahhoz már nem, hogy mindezt élvezetesnek is lehessen titulálni. Anélkül, hogy nekiállnánk relativizálni itt különböző fogalmakat, lássuk be, hogy a minőségi mutatókban (labdabirtoklási arány, passzhatékonyság, kaput eltaláló lövések száma) való rendszeres alulmaradás, jobb esetekben „csak” nem kiemelkedés nem igazán a bajnokok ismérve. Akár otthon, akár idegenben, akár rangadón, akár kiesőjelölt ellen, hónapok óta hiánycikk a lehengerlő játék. Meccseket nyerni persze e nélkül is lehet, s amíg miénk a legjobb gólkülönbség, valamint csak az eggyel több meccset játszó City jegyez nálunk több találatot, addig úgy gondolom, nem tartozunk más csapatok felé számadással.

Hat találkozó van még hátra a szezonból, a bajnoki címhez elég kilenc (vagy Arsenal plusz három) pont. Akár április végén meglehet az elsőség, ez pedig hatalmas dolog. Mégse ez legyen most a legfontosabb, hanem az, hogy adjunk egy kicsit még a látványnak, mutassuk meg, milyen az ellenállhatatlan Chelsea! Továbbra is Blue Is The Colour!