Szarul, de büszkén

Bár várható volt, hogy akkor lövünk mi hatot a Villa Parkban, ha piros hó esik, a piros hó meg viccnek is rossz, épp elég, hogy a múlt héten már valami hasonló esett a vendéglátóinknál, akik hirtelen már bajnoki álmokat dédelgettek, de aztán őket helyre rakta Kwai Cheng Caine, a Cityt a Hull, bennünket meg majdnem a Villa. De nem, mert jött Iva, ultimate killer üzemmódban, és nyertünk.

Tudom közhelyesen hangzik, de ez inkább amolyan futball-alapigazság: a jó bajnokság arról ismerszik meg, hogy nincs benne fixnek tekinthető meccs, mert mindenhol lyukra futhatsz, ha nem figyelsz. Az előző szezonban ezekre szinte kivétel nélkül rá is mentünk – kiváló csapat ide, remek edző oda. A nagy meccseket simán húztuk be sorban a tervezett eredménnyel, néha azon felül, a kicsik ellen viszont, ahol szinte evidencia volt a három pontok, ott meg estünk hasra a küszöbben, mintha csak muszáj lett volna.

Idén(y)re fordult a kocka, és jelenleg mi húzzuk be kíméletlenül, akár szar játékot nyújtva is a kötelezőket, míg a City pörög most a szopórolleren, ahogyan azt a mai nap eseményei is remekül példázzák. A Villat felrázta csipkerozál álmából a Wengeri ágyúzás, Lambert meg, miután kitörölte a picsát a szeméből, úgy körbeustorozta a játékosait, hogy ma még játszani is tudtak, amellett, hogy valójában minden eszközt bevetettek, ami eszükbe jutott, míg mi pedig a 2015-ös átlagot hozva majdnem pontot hagytunk ezért a parkban, de a szünetben José asszem belebrunyált a zuhanytálcába, és közölte, hogy ha kikapunk, mindenki ott zuhanyzik le, így végül a jubilember szétvágta Guzan hálóját ballal.

És igen, a jó bajnokaspiráns pedig arról ismerszik meg, hogy az ilyen meccseket végül behúzza. Ebből pedig nem lehet nem messzemenő következtetéseket levonni a bajnokságot illetően, akár megjelenik itt valami szerencsétlen, hogy megossza velünk, hogy dicső múlt, meg tradíció, meg igazság, meg Petőfi és Pilvax, és egyébként is valami három meccset játszott szarjankó minden statban Matics fölé nőtt, meg amúgy is ki az a Costa, mikor gól/percben mindenféle jöttment paprikajancsi megelőzi, meg egyébként is milyen már ez a harmadik számú meznek csúfolt fürdőköpeny – de attól még tetszik, vagy sem, 14 kör van vissza, mi pedig hét ponttal vezetünk. Azt mondtam a nagy indulásunkkor, hogy majd az év végi Soton és az évnyitó Spurs meccs után is élen állunk, majd akkor beszélgessünk arról, hogy bajnokok lehetünk. Oda én pontvesztést kalkuláltam, mégha kicsit több lett is, mint vártam, de vártam. Az azóta nyújtott játékunk viszont (Newcastle, Swans, City, Villa) a kupaszerepléstől függetlenül arra ad okot, hogy immáron kijelenthessük: bajnokesélyesek vagyunk, főként, hogy a legfőbb rivális pedig az újévi győzelmet követően egy remek D-L-D-D sorozatot tud felmutatni.

Essünk túl a kötelezőn: igen, még sok van hátra. Igen, még 42 pont szerezhető, és igen, még minden változhat. 42 pont tényleg rengeteg, ezt nem vitatom. Több, mint amennyi jelenleg az utolsó Leicester és köztünk van. Szóval ha innentől mi (meg mindenki) már csak kikapnánk, ők meg csak győznének, akkor még akár a rókák is bajnokok lehetnének. Igen. Na jó, hát nyilván engedve a matematika törvényeinek körönként csak max 10 csapat kaphat ki, így erre azért nincs esély, de mindenesetre még összesen több pont szerezhető meg, mint amennyi az előnyünk most elsőként az utolsóéval szemben. Úgyhogy nem írom le a Manchester City-t, meg ilyenek, ne tessék nekem rémüldözni a kommentok mezejében, hogy hű, hát ez meg hogy mert ilyet, de cserébe le merem írni, ide, betűvel, hogy a Chelsea bajnokesélyes.

A mai mérkőzésen a Villa kb egy fertály órás periódusban uralta a meccset, sajnos ebből szedtünk egy gólt is. Viszont – figyeljetek Arsenal fanok, ez tetszeni fog – itt kellett a Chelseanek megmutatni, hogy mentally stonger side, És megmutatta. Ez rendkívül lényeges pont. És hiába elemezte a két integető hajbókoló lufiember a digi stúdiójában, hogy José nem ezt a három pontot ünnepelte, hanem a City pont vesztését, hát dehogynem, José igenis tudta, hogy egyrészt menedzserként két stadionban nem nyert még a PL-ben, az egyik a továbbra is így álló Newcastle aréna, a másik bástya viszont ledőlt, mert végre győzni tudott a Villa Parkban. Nagyon fontos győzelmet hozott ez most, hiszen hiába mentünk ki, szereztünk gyors vezetést, tartottuk kontroll alatt a meccset, a sűrű és szövevényes Villa-védekezésen nem találtuk a fogást, a durva és engedélyezetten durva Villa játék pedig elvette a kedvét a játékosoknak – az AV pedig egyből egyenlített – és hiába, hogy Okoréról konkrétan Iva maradt le, ismét csapatként kaptuk a gólt, Matics adta el a labdát, Oscart úgy verték meg a beadásnál, ahogy nem szokták, Courtois, aki rendre uralja a légteret a kapu előtt, ismét sehol sem volt, stb – és innen kellett felállni, azért is, mert nagyon kellett a három pont, és azért is, mert tudták, hogy áll a másik meccs.

A jelen keret taktikai repertoárjának szélességét mutatja, hogy ami nem megy első kézből, megy másodikból: a győztes találatot a két felfutó szélsőhátvéd, Ápi és Iva hozta össze, és ha volt Luis idekerülésének valóban pozitív hozadéka, hát az, hogy Ápi sokkal jobb lett támadásban – az biztos. Brana meg más lassan megszokottá váló fontos góljainak egyikét húzta be, méghozzá egy remekbeszabott lövéssel. Lényeges, mert persze egy Villát győzzünk már le a legjobbjaink nélkül is, meg hát ki dönti el, hogy ki a legjobb ugye, de akkor is masszívan hiányzó 26 gólpassz és 17 találat helyén szerepelt egy árnyékharcosként semmit sem mutató Drogba és egy bárcsak árnyékharcosként semmit sem mutató Ramires lett volna a másik, de ő inkább egy Pinokkióként falábú fabábú módjára retteneteskedő rémálom, akire Gaspacho biztosan büszke lenne, ha nem Gepettonak hívnák.

Nagyon lényeges viszont, hogy korán betaláltunk. Oscar remekül szerzett labdát, futott el vele a jobbon, tette vissza Will elé, aki valahogy három ember közt adott gólpasszt Ázárnak, hogy már a 8. percben vezessünk. A Villa ugyanis erősen kezdte a mérkőzést, és valami hasonló lehetett a forgatókönyvük, mint a második félidővel: gyors lőtt gól, majd visszaállás. Az első játékrészben felrúgtuk ezzel a homokozót, a másodikban még így is odaszartak a közepére, és meg is akarták etetni velünk. Ugyanilyen lényeges volt épp ezért, hogy gyorsan tudjunk válaszolni is, mert Okore góljánál látszott a hazai csapaton, hogy rettentő gátat törtek most át, ami minden egyes eltelt perccel több lendületet és erőt adott nekik. A Chelsea pedig onnantól elővette a meccsek lehozására kidolgozott szoftvert, Mikellel stabilizálta a Villa középpályás-fölényét, a Villa pedig szép csendben beletörődött, hogy a rúgott góljuk megvan, a három pont majd jöhet a következő héten. José még a végén megmutatta Quadnak, hogy néznek ki Angliában a gyepszőnyegek, meg, hogy szokja kicsit a légkört, körberúgdostatta a Villa védőkkel, aztán a levegőbe öklözhetett, mert végre lefújták.

Zanzásítva a lényeg: ezt a meccset sokkal egyszerűbben is megnyerhettük volna, ha a hiányzó A keretbeli játékosok helyén (Costa, Fabregas) őket teljesítményben pótolni tudó egyének játszanak, de ma nem ez volt a helyzet. Costát sem Drogba, sem a helyére álló Remy nem tudta kivételesen érdemben pótolni, Fabregast meg akkor sem fogja tudni Ramires pótolni, ha külön engedéllyel két Ramirest is felrakhatunk 1 Fab helyére legközelebb. Akkor is sokkal könnyebb lett volna, ha az FA dirigáltja képes a jóhoz képest legalább 70%-os teljesítménnyel fújni a meccset, de mivel már megint egy dilettáns kéményseprő jutott nekünk, így ismét kénytelenek voltunk magunkra hagyatkozni.

A vezető gólunkban hiába voltak aktív részesei Oscar és Ázár, ezen felül nem sokat mutattak ismét, s Ivanovics hiába vert csodaszép győztes gólt, ha miatta kaptuk az egyenlítőt. Courtoist pedig hiába zavarták állandóan mindenféle arra kóválygó Villamezes díszbohócok, tízből talán 1 beadást tudott lehúzni összesen, ami nagyon sovány. Kisebb hibáik ellenére a legjobbjaink Matics, Cahill és Willian voltak, utóbbinak főleg az első félidő sikerült nagyon jóra – nálam ezzel ki is érdemelte a MOTM címet. Ápi gólpasszig jutott, viszont nem véletlen, hogy még a Villa is az ő oldalán akart több támadást vezetni, védekezésben a sérülése óta nem 100% még. Terry szimplán csak nem csinált semmi hasznosat, míg Ramires egyetlen pozitívuma kb, hogy most nem állították ki.

Most gyorsan kapunk új adagot a kedvencekből, mert hétközi forduló jön, mi szerdán a Stamfordon a szertehulló Evertont verhetjük péppé, miközben a City a Stokehoz látogat. Rá 1 hétre újraindul a BL, nekünk pedig Párizsban van a jelenés. Ezt mához két hétre egy Burnley elleni hazai követi, míg a március első napját és meccsét egy újabb „hazai” (Wembley), a Spurs látogatása alkalmával vett revans teheti széppé. De legalábbis trófeássá. Várom már José második első serlegét. Asszem ezt hívják karnyújtásnyinak.