Bár az elmúlt időszakban Sarri menesztése is közeledőnek látszott, ameddig a héten egy ex-Chelsea-s olasz kollégáját lapátra tették, Maurizio képes volt váltani, ezzel pedig fontos győzelemmel nyert magának és a csapatának időt és reményt.
Sarri számára, úgy néz ki, 2019.2.10-e egy viszonylag jelentősebb időpont lesz londoni karrierje történetében (bármeddig is tartson ez). Egy teljesen vállalhatatlan mérkőzésen az egyre lejjebb süllyedő, csökevényes „Sarri-ballt” egy 6-0 kíséretében tette helyre Guardiola minden rést és hézagot túlteljesítően kihasználó csapata. Nem csak az volt kiakasztó, ahogy az amúgy vészposzton játszó focistáit kiszedik, de az szintén, ahogy a maga registáját, Jorginhót is hónapok óta a saját posztjáról kapják ki problémamentesen– minderre érdemi reagálás nélkül. Innentől a stílusához és elveihez bielsai szinten ragaszkodó nápolyi mesternek is világossá vált hosszú idő után, hogy változtatás nélkül ebben a projektben ennyi volt: egy viszonylag gyors bukás és lemondás, vagy az egyenlőségjel megtalálása a csapat készségei és a játék között.
A ligakupadöntőn megtette, amit a józanész diktált, és döntő változtatásokra szánta el magát: dobta a Luizos feltolt védelmet, amit már Howe Bournemouth-ja is mintaszerűen passzolt ki, a pozíciós focira vett ékjét, Higuaint kiszedte, Kantét betolta Hazard mögé egyfajta első védelmi vonalnak a közép-presszing intézéséhez, a csapat pedig teljesen átadta a labdabirtoklás jogát a City-nek, alapvetően a középről induló kontrákra játszva. Bár az átrendeződés védekezésből támadásba az első félidőben elég vérszegényen ment, a másodikban már aránylag simán tartotta a csapat az egyébként megszakadni a legkevésbé sem akaró Cityt. Azokat a hiányosságokat pedig, amikre a City az azelőtti bajnokin hatásosan játszott rá, a defenzív, alacsonyan védekező játékkal sikerült elkerülni, hovatovább Sarri pedig egészen addig ment, hogy a bevett cseresémáját dobta RLC ill. Hudson-Odoi beküldésével.
A Tottenham ellen már egy köztes megoldást próbált választani az olasz, ennek eredményes kivitelezése pedig a Kepa-gate fényében külön dicséretes. A középpálya az idézőjeles préselés mellett kiemelkedő védőmunkát tett le, labda nélküli játékban, passzsávok zárásában nem csak Kanté, de Kovacsics és Jorginho is jeleskedett, utóbbi nem csak letámadás ellen vált labdabiztosabbá, de 6 szerelésével, 4 közbelépésével (legtöbb a mérkőzésen mindkettőben) és 2 tisztázásával bizonyította, hogy a védelmi feladatokból és brutálisan ki tudja venni a maga részét. Hazard egy jóval melósabb szerepet kapott Trippierék lekötésével, ennek és a szélcserés támadásnak hála pedig Pedro jóval szabadabban mozoghatott a Spurs kapujához közel, az első kaput találó lövéssel pedig össze is hozta a vezetést (a gól után rögtön le is lett kapva a belga, és jött Willian tartani a maradékot). Nem csak Kantéék játszottak ismét elképesztően jól, de az utóbbi időszak talán leggyengébb játékosa, Marcos Alonso is teljesen értékelhető mérkőzést hozott, leginkább a középső harmad balszélén robotolva.
Sarri a mélypontot jelentő, január végi-február eleji időszakból okulva sokkal közelebb hozta a filozófiáját a csapathoz, az egyénekhez, sokkal inkább figyelembe véve játékosai határait és gyengeségeit. A City elleni pragmatikus buszt a Spurs-meccsre egy köztes megoldás követte, ahol nem csak az átrendeződés-béli hiányosságokat sikerült effektíven kiküszöbölni, de az eddigi labda- és presszing-elleni játékot (ami talán sosem létezett, és ha egy csapat nem low blockban védekezett mélyen hátra húzódva, kettős vonallal – lásd Palace -, akkor nyeltük is a gólokat) is sikerült egy magasabb szintre tolni.
A vasárnapi mérkőzésen ennyire komoly rezisztencia az ellenféltől aligha várható. A héten Ranierit elvesztő Fulham jelenleg talán a leginkább mismanagelt csapata a ligának, a problémák pedig messze túlmutatnak a Londonba 14 év után visszatérő edzőn. A nyáron 110 milliót elverő Jokanovics-csapattól joggal várhatták a szurkolók, hogy legalább a középmezőnyt egy feledhetőbb játékkal is, de befoglalják, ehhez képest márciusra a csapat 10 pontra van a bennmaradástól, bődületes mennyiségű gólt kaptak, az edzőt pedig Scott Parkernek hívják.
Csak hogy kontextusba helyezzük: a Fulham 28 meccsen eddig 63 gólt kapott, ennél tavaly csak egy kieső nyelt többet, a Stoke City (68), ők is 38, tehát tízzel több mérkőzés után. Legutóbb a Hullnak jött össze a bámulatos, 80 kapott gólos idény 2 évvel ezelőtt, ezt pedig fenomenális módon 2014-ben ugyanúgy a Fulham múlta fölül 85 kapott góllal (és egy villámgyors edzőbuktatással Magath felé). Mondani sem kell, egyik csapat sem maradt bent, a mostani Fulham pedig mindkét számot körözheti a maradék 10 meccsen, ha hozza az eddigi átlagot.
A kapott gólok száma nem véletlen, nyáron ugyanis az elköltött 110 millió euróból pusztán 28-at költöttek a védelmi szekció megerősítésére, ebből majd’ 17 ment a Swansea-val kieső Mawsonra, 7 pedig a Bristolból igazolt Bryanre (Le Marchandra csaptak még le petákokért), a maradékot pedig próbálták kölcsönökből (Fosu-Mensah, Chambers) kihozni, hasonlóan kevés sikerrel. A védelem tehát a championshiphez képest minimálisan fejlődött, miközben létrejött egy orrnehéz, ugyanakkor elől is szervezetlen egylet. Kapusból pedig hiába szereztek rögtön kettőt, Jokanovics alatt több fordulón át az 5 éve még Király Gabi riválisának számító Bettinelli tartotta a hálót.
Ranieri leszerződtetése önmagában nem volt rossz húzás, még úgy sem, hogy Tinkerman inkább akkor tud brillírozni, ha biztosítják számára a felkészülési időt arra, hogy a csapatát kiismerje, és ehhez igazodva elkezdje azt felépíteni (tűzoltással utoljára talán 12 éve, a Parmában kellett foglalkoznia – akkor sikerrel), de önmagában ide közel sem volt elég. Sokáig fennállt a lehetőség arra, hogy januárban talán kompenzálják a szekciók közötti szakadékot, ehhez képest egyetlen Nordtveit érkezett kölcsönbe, még Babel és Markovics bővítette a támadók körét, akik lehet, hogy adott szisztémában akár hasznos teamplayerek is lehetnek, de hogy nem ők jelentik a különbséget egy PL-ben, illetve egy másodosztályban futballozó csapat között, az egészen biztos. Az eredménytelenség ennek rendje és módja szerint folytatódott, mostanra pedig 106 nap után Ranieri is belebukott ebbe a lehetetlen projektbe.
Jelenleg kettővel kevesebb mérkőzéssel vagyunk 5 ponttal lemaradva a 4. MU-tól, április közepéig (talán az Anfield-i látogatásig) pedig többnyire kötelezők jönnek szembe (illetve egy látogatás a Martínezutolsó idényéhez hasonlóan szenvedő Marco Silváéknál). A Fulham elleni meccs minden elemében hasonló a Siewerték elleni fellépéshez, góltermésben is jogosan várhatunk 4-5 találatos különbséget, adott esetben Pipita-parádéval. Sarri még jó eséllyel időben kapcsolt, két hónap és 12 mérkőzés maradt hátra, a Liverpoolig pedig a pontvesztés már nem megengedhető, ha komolyan akarunk valamit a top4-ben.
