Rettegett-e még a hazai pálya?

Vasárnap délután végre megtört a jég, hiszen győzött a csapat. Nem ment könnyen, voltak bajok elől és hátul is, de végre van mibe kapaszkodni. A tízedik helyről viszont egyáltalán nem lehet nagy a mellény, kellenek az újabb pontok – és ami fontosabb, a magabiztos és jó teljesítmények is. Két kemény túra után viszont végre ismét otthon játszik a Chelsea, a cél pedig az első hazai győzelem. De hogy ez mennyire nem jár alanyi jogon, az kiderül alább.

Illő, hogy a tegnappal kezdjük, ugyanis az UEFA – újfent egy lehetetlen időpontban – megtartotta a BL-csoportkör sorsolását. Az újfajta kiemelési szisztéma kissé megkeverte a kártyákat (a második kalap majdnem olyan erős volt papíron, mint az első), ennek ellenére egy szavunk se lehet, hiszen kvartettünket elkerülték a nagyágyúk. Se spanyol, se német, se olasz csapattal nem lesz dolgunk, „mindössze” egy lerabolt Porto, egy 2009 után ismét ukrán bajnok Dinamo Kijev és egy Baselt kiütő, korábbi játékosunk által irányított Maccabi Tel-Aviv néz majd velünk farkasszemet.

Könnyű csoport, lássuk be. Ennek legfőbb előnye, hogy nem kell teljes fegyverzetben, száz fokon izzva fókuszálni az európai hadszíntérre. Még az sem kizárt, hogy – akár menet közben is – alapemberek kapjanak pihenőt, ami aranyat (egyelőre csak átvitt értelemben) érhet a bajnokságban. Pláne, hogy a manchesteriek – főleg a City – azért belehúztak, s minden bizonnyal intenzív kétfrontos ősz elé néznek. Az Arsenal meg Arsenal: továbbjutás, aztán búcsú a nyolcaddöntőben. Visszatérve csoportunkra: ami előny, az hátránnyá is válhat. Egyik ellenfelünkről sem feltételezhető, hogy tűzbe hozná a játékosokat és a szurkolókat (leszámítva bár személyes ügyet), ami túl azon, hogy vészjóslóan unalmas meccseket sejtet, még akár veszélyes is lehet, ha felforgatott kezdővel és takaréklángon próbálunk ügyeskedni. Annyira ugyanis a Porto és a Kijev se gyenge, hogy „Falcao majd megoldja” legyen a lakonikus haditerv.

No de odébb van ez még, a játékosok gondolatai legfeljebb az Eb-selejtezők miatt járnak Európán. A hétvége a bajnokságé. Csendes forduló elé nézünk, amit remekül demonstrál, hogy a Tottenham-Everton és a Swansea-MU párosítások mennek a forduló rangadója címért. Viszont a Cityt kivéve már mindenki megmutatta esendő és pontveszejtő arcát, arról nem is beszélve, hogy rég indult ennyire kuszán és papírforma-bontóan bajnokság Angliában, szóval csak annak a csapatnak a meccsére mondom, hogy tuti, akit el akarok átkozni. Tehát Pellegrinoék folytatják a menetelést, a többit nem tudom…

A mieink a Crystal Palace együttesét látják vendégül szombaton. Az „országos egyes” klisét a szívünk diktálja ugyan, de nem szabad elfelejteni, hogy a piros-kékeket már senki se pöcköli le játszva, ráadásul – hogy fentebbi gondolatmenetemre reflektáljak – három forduló alatt mindössze hat hazai győzelem született, ami 20%-os arány. Ezt a számot normál esetben egy hétvége kitermeli (lásd a tavalyi utolsó kanyar), idén viszont nagyon megéri vendégnek lenni: kettőből kettőt még senki se nyert otthon, s erre már csak három csapatnak van esélye, miközben a mezőny több mint fele már nem veretlen, West Brom és a West Ham már kétszer zakózott, az Arsenal meg még mindig nyeretlen az Emiratesben (ráadásul Bilic és Rodgers csapata is kapott gól nélkül távozhatott).

Kihagyja a londoni derbit Terry, akinek mindkét tavalyi Palace elleni meccs emlékezetes lehetett, hiszen a Selhurst Parkban viselte 500. alkalommal a csapatkapitányi karszalagot, a májusi visszavágón pedig meglett a bajnoki cím. Most jóval szerényebb célokért küzdhet a csapat, ami az időpont tekintetében nyilván értelemszerű, ugyanakkor az, hogy örülni fogunk, ha a forduló után megelőzzük a Palace-t, annyira azért nem magasztos. Persze ezt is értékelni fogjuk, hiszen az újabb győzelem az észhez térés és a felkapaszkodás jele lehet.

Meglepne, ha pont a Kapitány távollétében állna össze a védelem, de valahol el kellene kezdeni. Sajnos az egyéni hibák mellett a rendszer hiánya is felróható az aktuális négyesnek, utóbbi kikupálására meg ugye Terry a legalkalmasabb. Papíron nélküle sem fest majd rosszul a hátsó alakzat, úgyhogy nem reménytelen egy kapott gól nélküli tétmeccs (ami egyébként pont a Crystal Palace ellen jött össze utoljára).

A show-t – kivonuláskor mindenképp – Pedro viheti, hiszen újdonsült tizenhetesünk először léphet pályára kékben a Stamford Bridge-en. A spanyol debütálása kiválóan sikerült, az általa hozott lendület és kreativitás színt vitt a szürkeségbe a West Brom ellen. A csapatnak mindenképp jót tesz, hogy immáron mindkét szélen van egy kombinatív, gyors és technikás játékos – bár a vasárnap látottak alapján nem feltétlenül a pálya széthúzása a cél, hiszen gyakorta keresték egymás közelségét és rendszeresen próbáltak kicsiben összejátszani. A lényeg, hogy a repertoár érdemben bővül, ráadásul Pedro még ismeretlen az angol pályákon, így számítok tőle pár váratlan húzásra – ha pedig át tud vállalni Hazardtól pár bokán rúgást, akkor tán a belga is könnyebben feloldódik majd.

A City elleni vereség után próbáltam abba kapaszkodni, hogy ha hozzuk a hat pontot a következő két meccsen, akkor az tüneti kezelésnek mindenképp meg fogja tenni. Nos, a meló felét már abszolválták a srácok, ráadásul a szembeszél miatt ez még erőt is adhat. A hangulat mindenesetre jobb, mint két hete volt – a szurkolók körében éppúgy, mint az öltözőben. Egy újabb diadallal ha újabb hat pozíciót nem is javítunk, de pár helyet mindenképp följebb lépünk ismét, ami csak jót tehet az önértékelésnek. Szóval ha már múlt héten sikerült, akkor maradjunk mindenképp ezen az úton, hogy pár hét múlva már tényleg az lehessen a nívó, hogy hozzuk a kötelezőket. Továbbra is Blue Is The Colour!