Rekviem egy álomért

A cím némelyeknek ismerős lehet, ami lényegében egy hetvenes évekbeli Selby regény, ráadásul egy nem túl jól sikerült filmet is forgattak a regény alapján a kétezres évben belőle. Az összefüggés pedig…

igen egyszerű, és ezáltal kézenfekvő. A könyv (és persze a film is) a New York-i drogfüggők életének egyszerűségét, drámáját és tragédiáját mutatja be egy család sorsán keresztül. A mi drogunk a Chelsea, vagy a Chelseaért történő szurkolás – nehéz szétválasztani a kettőt, így tulajdonképp nem is tudom megtenni – de lényegtelen, az addikció így is, úgy is megvan, és bár még sosem voltam drogfüggő, meg nem is nagyon célom elérni ezt, de összehasonlítási alap híján is úgy vélem, a függés fizikai megjelenése ugyanúgy adott, mint a kábszer esetében is. A dráma és a tragédia meg…

Ez a mérkőzés, ha ugyan nevezhetjük annak, rendkívül komoly fizikai károkat is okozhatott volna akár, márha egyesek esetében nem tette meg valójában. A csapat teljesítményéhez a fekete mezünk viselete illett volna (ami egyébként élőben nem olyan rossz ám, tekintve, hogy kaptam egyet karácsonyra, rajta van a bajnoki badge is… legalább valami emlékeztessen rá, honnan indultunk), és őszintén szólva mi is viselhetnénk lassan valami feketét, és elénekelhetnénk egy rekviemet a csapatért, a szezonért és a céljainkért.

Talán már sablonossá kezd válni, hogy a mondanivalóm zenei betétek nemhogy színesítik, de kiteljesítik, részben elmondják. Mégis…

A Chelsea most egy autó a szerpentinen, ki tudja, merre tart. Most éppen éhes pupillákkal vállunkra egy vörös ördög ült, de mi nem pöcköltünk semmit sehová… majdhogynem komornyik módjára kísértük a nagyságos urakat a kapunkba. Az egyetlen szerencsénk, hogy ez a mai ördögös alakulat ugyanolyan hanyatlás kellős közepén ténfereg, fél lábbal, mankóval és bekötött szemmel, haszontalan balfasz módjára,  mint a mi saját oroszlánjaink.

Ez a meccs, és higgyétek el, nehéz volt nem kitenni az idézőjelet, nem volt méltó egyik gárdához sem. Láttunk már nem egy, nem kettő rossz Manchester United – Chelsea találkozót. Ez a mai viszont…

Két dolog fájna nagyon ebben a szezonban, pedig mindkettőre megvan az esély, hogy megtörténjék, és legkevésbé sem Aladdin csodalámpására van szükség egyikhez sem: az egyik, hogy Mourinho a United padján kössön ki. A másik, hogy az Arsenal legyen a bajnok. Igen, mind tudjuk, hogy az ágyús alakulat időnként rendszeresen terv szerint összeomlik, most viszont, éppen azt mutatják be, amit mi az előző szezon során: zserbó veri a gólokat (10), Özil tolja az asszisztokat (16), Cech pedig hozza az eddig hiányzó clean sheeteket, és Chelsea szívünknek kiváltképp fájó, hogy a mai napon beállította a Premier League rekordot jelentő 170-es kapott gólok nélkül lehozott találkozót, nemnálunk. Eközben a mi csatárgondjainkat pedig úgy tűnik, leginkább az fogja megoldani, hogy Bamford besokallt a CP padján, besétált a Palace boardjához, majd beintett nekik, közölve: hazatér. Gyanítom az időzítés nem véletlen, hiszen Falcao immáron tutira eladta magát egy katari klubhoz, esetleg Kínába, mert előbb lépek fel egy Vanilla Ice koncerten, minthogy belőle Európában még egyszer futballista legyen; Remy pedig hozza, amit tud, mióta megvettük: mikor lehetőséghez jutna, kidől.

Pedig Hiddinknek elkél egy csatár láthatóan, hiszen ma, hogy nem volt egy sem, teljességgel feladtuk a támadójáték címszó alatt fellelhető taktikai elemrepertoárt, illetve láthatóan kimerült abban, hogy védekezzünk, aztán a többit meg majd megoldja a kreatív négyes. Namármost a kreatív négyest a MU taktikája volt hivatott kiiktatni, ami két dolog miatt viszonylag egyszerűen sikerült nekik. Az egyik az volt, hogy labdával, vagy labda nélkül aprítsák a kékeket, apró vagy nagyobb faltokkal. A másik, hogy a mieink meg sem próbáltak komolyabb támadási összjátékot lehozni. Távol helyezkedtek el egymástól, ami viszont nem volt jó arra, hogy széthúzzák a pályát, viszont arra igen, hogy egymást véletlenül se tudják megjátszani. A védekezésre rendelt többi játékos max hátrapasszal volt játékba vonható, így aztán jellemzően a támadásaink azon egyszerű eshetőségre korlátozódtak, amennyiben a MU védősora hibát vétene (és még volt is ilyen), akkor lecsapni rá, és lehetőség szerint lövéssel zárni.

A manchesteriek vad játékát valami perverz örömmel nézte végig a találkozó színvonalához méltó Atkinson, aki időnként, viszonylag random előkapott egy-egy sárgát, pedig legalább két alkalommal piros is lendülhetett volna, de még így se szóljunk semmit, mert cserébe két adható büntető ragadt benn a sípjában, és gyanítom ti is, akik láttátok ezt a 90 percnyi fájdalmasan szar vergődést, a 2 büntető vs 2 kiállítás a 0-0-ás végeredményt 2-0-ra változtatta volna max, de másra nem nagyon. Ehhez képest, mikor a meccs végén a mi hollandunk azt találta mondani, hogy „tactically it was okay, defensively we were well organised” azt hittem, szétfolyok.

Ne értsetek félre, nem az eredménnyel van bajom. Ha nem látom a meccset, az idegenbeli, United elleni 0-0 még talán úgy is védhető, hogy a MU is kezdi megütni a Mojzi idők sötétebb napjait. És még önmagában az is egészen jól néz ki, hogy már harmadik meccse veretlenek vagyunk – ami persze rendkívül hülyén néz ki egy Chelsea blogon, de aki nem most ébredt egy éve tartó álmából, az tisztában van vele, hogy ebben a szezonban ez még nem fordult elő velünk a bajnokságban. Csakhogy, már igazán nagyon kellenének a három pontok, ráadásul ezért váltottunk tán edzőt, bátrabb játékért, meg győzelmekért, akkor az 1-1 pontok irtó kevesek. De visszatérve a bekezdés első mondatára: nem, nem az eredmény a rossz. Mert eddig José alatt azt mondtam, hogy még szerencsénk sincs – ki is kaptunk boldog-boldogtalantól. Most viszont szerencsénk is van, és még az is csak egy szánalomra méltó 0-0-ra volt elég a PL történetének leggyengébb formáját nyújtó United ellen. Két léc, és két elmaradt büntető. És az a nem megmosolyogtató vicc, hogy emellé a nulla támadószándékunk ellenére még kijött vagy 5 komoly helyzetünk is, csak vagy Oscar elcsúszott megint (könyörgöm, valaki vegyen már neki a teremcipő helyett egy stoplist!), vagy Terry fejesét bravúrolja ki De Gea, vagy Pedro lövését, vagy Matics elé kerül a ziccer…

Pontosan a bajnokság felénél járunk, nekünk pedig 20 kemény pontunk van, és továbbra is tartjuk magunknak a kétszeres osztót az első hellyel szemben. Persze innen nézve némileg erősnek tűnik magunkat továbbra is az élmenőkhöz mérni, de hiszem, hogy a mi szintünk még mindig az, és a rekviem után, hamvainkból élet sarjad, és fékevesztett ötös fokozatú tűzvészként terjedünk el, mi leszünk a Szahara júliusban, hurrikán leszünk és cunami, földrengés és vulkán, tudom, az örök optimizmus, de egyelőre nincs más, csak ez a mai, meg a halotti beszéd, mert a legnagyobb baj nem az, hogy ott áll a csapat, ahol, hanem sokkal inkább az, hogy azt a játékot is mutatja be, amit egy 14-16. helyen tanyázó gárdától várunk. Az új edzőbe és az új impulzusba vetett hit könnyes búcsút intett. Megváltoztunk, a kérdés már csak az, hogy álom volt és felébredünk-e végre, vagy inkább végleg – vagy nem véletlen, tévedtünk, és reális az apátia? Van visszaút?