Rangadó, de kötelező

Sose szerettem, amikor válogatott szünet után miénk a nyitómeccs (most meg még a szombati munkanap is tovább rontja a képet), ilyenkor ugyanis a játékosok többsége nincs a topon. Márpedig most a Stamford Bridge-en fújják majd meg először a harci kürtöt, ráadásul a bajnoki címvédő Leicester érkezik vendégségbe. Az akklimatizálódásnak és az udvariaskodásnak viszont nem szabad helyet hagyni, muszáj ugyanis nyerni, ha be akarjuk bizonyítani, hogy top4-ben a helyünk. Kedvcsináló alább.

Az októberi pontszerző hadjáratot már a válogatott szünet előtt megkezdtük, mikor is levertük a Hullt. Értékes győzelem volt az, hiszen három nyeretlen bajnokit feledtetett, ráadásul ott úsztuk meg először idegenben kapott gól nélkül. De a java még csak most jön. Conte jól debütált – nem véletlenül állunk lényegesen jobban, mint tavaly ilyenkor –, de a rangadókon, a komoly ellenfelek ellen egyelőre nem megy a csapatnak. Márpedig ebben muszáj javulni, mert hát szép dolog üzembiztosan nyerni mondjuk az újoncok ellen, ha a bajnokesélyesek a saját orrunk vérével húzzák meg a vonalat köztük és köztünk. A Chelsea-nek – és ennek a Chelsea-nek is – ott a helye szezon végén a top4-ben, hisz ez a klub a BL-be tartozik, de ezt be kell tudni bizonyítani a pályán is.

Az idei Leicester némiképp hasonlít abban a tavalyi csapatunkra, hogy nem lengi őket sem körül az a bajnokoknak alapvetően kijáró pátosz. Ugyan minket a Rókákkal ellentétben bőven esélyesnek tartottak a címvédésre (igaz, legfeljebb októberig), míg Ranieri fiait már a rajtnál sem taksálták többre erős középcsapatnál, de a lényeg, hogy az és ez a csapat sem úgy jár-kel Anglia-szerte, mint akitől az egész liga retteg. Ez nyilván kellemetlen volt tavaly szerfelett, hiszen a „Champions of Europe” után a „Champions of England” sem zenghetett túl kérkedően a stadionokban, de cserébe tudjuk, min megy át most a Leicester, még ha náluk közel sem ugyanaz a mérce, mint minálunk.

Ahogy azt várni lehetett, a Leicester egyelőre megszenvedi a hirtelen jött hírnevet, idén ugyanis korántsem megy úgy a bajnokságban, mint tavaly. Az előző idényben remekül rajtoltak, s négy ponttal volt többjük, mint most ilyenkor, ráadásul október elején indult a bő két és fél hónapos(!) veretlenségi szériájuk. Idén eddig ők a liga egyik legilledelmesebb vendégserege, hiszen még nincs idegenben szerzett pontjuk (a Hull, a Pool és MU otthonában zakóztak, mínusz héttel zárva a három tripet), így hiába tartják a frontot a King Powerben, jelenleg csupán 12. helyen állnak. Persze – mondom még egyszer – jól tudta mindenki, hogy nincs Leicesterben sem kolbászból a kerítés, szóval nem inog az ősz talján sikeredző széke, pláne, hogy a BL-ben újoncként és egyedüli angolként száz százalékosak, szóval jó esélyük van továbbjutni, még ha a tőlünk megörökölt vicc-csoportból is.

A PL és a BL árnyékában ott van még a ligakupa is, ami nem mellesleg összeköt minket. A meccsen – ami megmentette Conte szeptemberét – elég sok minden történt: szokásos védelmi kutyakomédiák, kétgólos hátrány, egyenlítés, majd a hosszabbításban fordítás, Azpi-bomba, Fabregas-show… Ezek egy része nem fog bekövetkezni a nyolcadik kanyar nyitómeccsén, aminek meg lenne esélye, az meg légyszi ne történjen meg. Bár szép emlék, kiindulási alapnak azért is kevés az a meccs, mert mindkét csapat tartalékosan állt fel, a kulcsemberek zöme vagy nem játszott, vagy csak a végére állt be. Ott tért viszont vissza köreinkbe David Luiz, s mutatkozhatott be a bal szélen Marcos Alonso.

Mivel Conte finoman szólva sem tekinthető az őrült variálás utazó nagykövetének (olyannyira, hogy ha nem kényszeríti ki az élet sérülés formájában, nem is cserél a végjátékig), úgyhogy a kezdőt tulajdonképpen már most borítékolni lehet. Zouma továbbra is passzív szemlélői lesznek az eseményeknek, Willian pedig elhunyt édesanyja miatt nem lesz a csapattal, szóval érik a Hull otthonában már tesztelt összeállítás, legfeljebb Cahillt szurkolhatjuk ki, ha Terry valóban kész már a játékra. Kérdések persze maradnak így is, mint például az, hogy gyarapítja-e találatai számát a góllövő listát vezető Diego Costa, vagy hogy visszatér-e végre Hazard augusztusi formája? No meg az, hogy ki tud több borsot törni az ex orra alá: Kanté vagy Ranieri?

A Vörösök elleni vereség óta nem volt hazai meccsünk, úgyhogy nem ártana azt is feledtetni. Nem mellékes, hogy ebben a fordulóban a két liverpooli csapat a két manchesterivel meccsel, szóval sok pont fog elhullani az előttünk állóktól. Szóval indokból éppenséggel van elég, csak nyerjünk is, hogy előre tudjunk lépni! Továbbra is Blue Is The Colour!