Post hoc ergo propter hoc

Dr Jekyll és Mr Hyde összebútorozott langymeleg pár ahhoz képest, amekkora kettősség sikít bennem a mai teljesítményünk láttán. Alapvetőleg nem tartom magam egy érzékeny típusnak, sem túlzottan nagy igényűnek, hisztis picsának meg pláne. Ami viszont nem jelenti azt, hogy ne lennének elvárásaim. Márpedig nem értem, a csapat miért döntött ma úgy, hogy hagyja meghalni a Chelsea-futball ősalap-tézisét, miszerint Arsenált verni mindig jó.

Mielőtt valaki megvádolna azzal, hogy nem vagyok képes örülni, hát elárulom, hogy pedig de, és igen, a kettősség érzésének egyik éremoldalán pont az lifeg, hogy ezzel az 1 ponttal, ami inkább az Arsenalnak mínusz kettő, pontosan három és fél kartávolságnyira tartjuk magunktól a másodikat, akik már éppen nem is másodikok mégsem, bár meccshiányosan egálos a helyzetük, de érdekli a lófaszt. Tudom, hogy ezzel a 0-0-lal mi nyertünk, mert ezzel a vesztett pontok tekintetében második ágyúsoknak már valóban csak matematikai esélye maradt arra, hogy bajnok lehessen (a kettőnknek hátralévő 5 meccsből nekünk négyet kellene elveszteni, míg nekik ötöt nyerni), azaz nyíltan is kimondom: a mai eredménnyel BAJNOK a Chelsea! Ezt vártam, erre készültem, mióta először biztosra lehetett venni José reaktiválását, mert tudtam, ha valakivel végre ismét nagy valószínűséggel ülhetünk fel Anglia trónjára, az a special happy one. Szét kéne hogy feszítsen a jóleső érzés, hogy az első éppenhogynem után másodjára toronymagasan, rajt-cél győzelmet aratva húztuk be. Örömtáncot kéne járnom, La cucaracha-t kéne járnom a kör közepén megszentségtelenített Arsenal, MU és City mezek felett, pucéron ülni a lánchíd Pesti hídfőjének tetején egy üveg pezsgővel, miközben luxus örömlányok kényeztetnek jobbról balra.

ÉS mégsem. Azt hiszem, azért, mert még mindig dolgozik bennem is valami, ami majd csak akkor lesz képes ténylegesen elfogadni a tényt, ha majd a srácok ott rohangásznak a nagy füles fémbilivel a gyepen, a fejükre téve, egymást smárolgatva, önfeledten, pajkos kislányok módjára sikítozva. Másrészt pedig a mai 0-0 miatt.

Két dolog történt ma. Az egyik, hogy a Chelsea az Arsenal otthonában játszott döntetlennel lényegében bajnok lett. A másik, hogy a Chelsea gyáván, valamelyest önmagát és elveit feladva játszott egy semmilyen meccset az Emiratesben. És belőlem ez utóbbi hozza elő azt, amit legtöbbetekből a sokat vitatott BL kiesés a PSG ellen. Hogy magyarázzam a címet is azoknak, akik még nem nyúltak a google után eddig, a kifejezés latin, amivel nyilván nem leptem meg senkit, és azt jelenti, ezután, tehát emiatt. A wikin is elég egyszerűen leírják, a lényege: megtörtént A és B dolog. B dolog A után történt, tehát, A okozta B-t. Én pedig ezt szeretném cáfolni. Már a meccs alatt és után is megleptem sokatokat az elégedetlenségemmel az eredmény kapcsán. A félreértést szeretném ezzel eloszlatni: nem a 0 gólos döntetlen miatt haragszom. Nem Mourinhora vagy a 0-0-ra irányuló taktikájára haragszom – legalábbis nem feltétlen. Csak meglopva érzem magam, mert ma EGYÁLTALÁN semmi jelét nem mutattuk annak (sőt!), hogy nyerni szeretnénk ezen a mérkőzésen.

A taktikánk jó volt, kiválóan végrehajtottuk, néhányan egészen parádés meccset hoztak le, és el is értük vele az áhított célt – gondolom. Na nem az enyémet, pont ezért tépem itt a szám. Terry a meccs utáni nyilatkozatában ezt meg is erősítette: az egyetlen célunk az volt, hogy az Arsenal ne szerezzen több pontot, mint mi. Jellemző, hogy a legjobbjaink a védekező játékosok közül kerültek ki: a meccs embere (nálam is) egyértelműen Terry, valami elképesztőt hozott le ma az első perctől az utolsóig. De hasonlóan remekelt Ápi, Matics, de még Cahill is ma. És, ha nem lett volna a második félidő, akkor talán a támadók közül is tudnék pozitívumot mondani. mert Oscar, Will vagy Fabregas első félidei teljesítménye azért ha tapsot nem is, egy fejbiccentést megér. A második félidőben viszont sokszor elvből nem támadtunk, és számomra egyébként ez a fájó pont igazán.

Méltatom persze ettől függetlenül, amit elértünk. A szezonban ez volt a 16. kapott gól nélkül lehozott meccsünk. Tekintve, hogy eddig harminchármat játszottunk, ez igen szép szám, főleg, hogy a nagy menetben lévő ManU után a hasonlóan jól futó Arsenalt is lenulláztuk. Wenger pedig mondhat akármit, ez 13 meccses széria, amin nyeretlen a portugállal szemben a mindenkori csapata, és nem tudom, volt-e valaha ennyire kedvező előjellel megvívott meccs számukra – és mégsem. Több, mint 2 éve, játékidőben mérve 8 órája és 2 perce még csak gólt sem rúgtak a Chelseanek – itt nincs mellébeszélés, ez megalázó. Pont. Ki tudja, mióta akarnak bajnokok lenni, ehhez persze nem csak a Chelseat kell legyőzni, de most (jövőre) mindenképpen, és hát egy bajnoki szezon roppant hosszú, de eleve 5 pontos hátránnyal indítani, elég szar lehet. Külön körítést ad mindehhez az a szerencsétlenkedés, amit az ágyús szurkerek világszerte elkövetnek maguk ellen a szocmédia mindenhatóságának bűvkörében, mikor azon próbálgatják önmaguk meggyőzését, hogy mekkora szánalomhalom a Chelsea, amelyik a 0-0-t ünnepli. Hát pajtikáim, üzenem innen, hogy majd egyszer, egy messzi-messzi galaxisban, talán ti is megtapasztalhatjátok, milyen bajnoki címet ünnepelni – nem a 0-0-t, slácok, hanem azt, amit ez a 0-0 jelképez: hogy számotokra lehúzták a rolót a szezonban – megint, míg bennünket pedig senki nem választ el a bajnoki trófeától. Fáj mi? Na akkor ezen rinyáljatok, jöhet megint a Wengerout. Tetszettek volna gólt lőni, vagy valami.. akkor lehet reklamálni. Egyébként meg: tessék megkérdezni majd az idősebbeket róla, ők még emlékeznek rá, milyen volt bajnoknak lenni: 2004 április 25-én, a WHL-en egy 2-2-es döntetlen után ugyancsak ott ugráltak Bergkampék a Spurs dukkerek előtt… és bár lehet, hogy az emlékeim megfakultak, de igen gyanús, hogy Piresék sem arra verték magukat, hogy sikerült két gólos előnyt leadni..

Függetlenül attól, hogy amint mondtam, a frusztráltságban némileg osztozom ma, a Chelsea második félidei támadó szándéka miatt. Vagyis, a hiánya miatt. Higgyétek el, én is jobban örültem volna, ha rommáverünk megint bennetek. De, ha már elővettem a legutóbb a Manchester meccs után, akkor ne buzizzak, tegyem ide most is: a szezonnak azt a részét éljük, amikor már nem kell szépen játszani, nem kellenek a sok gólok, már csak az eredmény számít, és minden alá van rendelve annak, hogy ezt elérjük. S ha a győzelmet nem kell magyarázni, akkor úgy gondolom azért sem kell különösebb felhajtást csapni, hogy ha valaki 10 ponttal vezet, és 15 a max összeszedhető a hátralévőben, akkor beérje a 0-0-lal. Még akkor is, ha én most azt mondom, hogy MOST nem kellett volna. De hát mindenkinek máskor nem kellett volna, ugye.

Ázár közben már átért a szomszéd szobába, ahol megkapta azt, amiért nagyon megdolgozott a szezonban: ő lett a szezon játékosa.

100k font lábanként – és ki tudja, José csak kettőről beszélt-e valóban. Ha ezt nem is, de a nevet belegravírozták szépen egy aranyozott tűzcsapba. Megdolgoztál érte töki, drakulálunk mi is!

Befejezőül annyit: két meccs kell még. Jövő héten ilyenkorra már bajnokok lehetünk. Jelen állapotában a Leicester ugyan nem a legkellemesebb ellenfél, és bár minden pont számít, talán nem a Chelsea ellen számoltak ők sem a hárommal. A Palace talán egy fokkal könnyebb ügy, főleg, ha visszük a rókák elleni pontokat: ők már teljesítették a szezonra az elvártat, most jön a Chelsea-ManU-Pool trió számukra, de mi pedig gyanítom a Stamfordon ez után a meccs után már pezsgőznénk. Hát, ott talán fogunk látni gólokat is. Addig kitartás feleim, most már tényleg nincs sok hátra….2…1…