Páholyból

Koronázási ceremónia híján a trónon még nem ülhetünk, de a bajnoki cím már a miénk, így páholyból nézhetjük a mi meccseinket éppúgy, mint az összes többit, amiken izgalom azért még várható, hiszen nagy a pogó a kiesés elkerüléséért, ráadásul még a nemzetközi kupás helyek sem fixek. Valljuk be, nem úgy ismerjük a jó öreg Josét, mint aki boldogan invesztál bármibe, ami tétnélküli, de azért remélem, láthatunk még szép dolgokat a hátralévő meccseken. A hétvége – papíron – rangadóját például mi játsszuk, a Liverpool látogat ugyanis hozzánk és csöppet sem vágyom arra, hogy a Vörösök letöröljék az önelégült vigyort a pofámról, szóval mutassuk meg, hogy a lenyugvó napnak is van ereje! Beharangozó alább.

Tavaly mi mentünk hozzájuk a végén, akkor ők álltak előrébb, a meccs után mi örülhettünk, de a legvégén aztán egyikünk sem. Idén fordított világ van tavalyhoz képest: ők jönnek, mi vagyunk előrébb, mi már most örülünk, a Pool viszont úgyse fog, bármit is játszik (ez legalább megmaradt stabil fundamentumnak tavalyhoz képest).

Mourinhonak visszatérése óta egyébként kifejezetten meg a Vörösök ellen (ne feledjük, mennyit szoptunk egy időben). Tavaly egy rég várt oda-vissza, idén meg egy idegenbeli győzelem, grátisznak pedig egy döntőbe jutás a ligakupában. Mondanám, hogy ha valamikor, most belefér egy vereség, de most se.

A pénteki sajtótájékoztatón is elhangzott, hogy mily kár, hogy utoljára láthatjuk Gerrardot a Bridge-en. Addig oké, hogy valóban egy korszakos klubikon int búcsút a ligának, de egyrészt kicsit unalmas már minden Pool-meccset így felkonferálni, másrészt aránytalanul több szó esik róla, mint a – most már állítólag tényleg – szintén az Államokba tartó Lampardról, aki hiába fordult mi tavaly nyáron a feltétel nélküli elismertségből, azért mégiscsak letett annyit az asztalra, mint a Vörösök kapitánya (sőt, még tán többet is). Ráadásul Gerrardot már jól láthatóan nyomasztja ez az állandó utolsózás formájában rápakolt teher, amitől szenved: már nem vezér, sőt, sokszor inkább kerékkötő vagy bűnbak. Ezen persze elkuncog a bennünk rejlő kisördög (ami olykor naggyá nő), ám azért valljuk be, egy idő után már rossz nézni Stevie G vergődését.

A vergődés amúgy nem csak a Pool ikonjára volt jellemző idén, hanem magára a csapatra is. A tavalyi erőn felüli szárnyalás után különösen kontrasztos volt látni, hogy javarészt átütőerő és góllövő affinitás nélkül teltek a bajnoki fordulók – és bizony a kupameccsek is. Suarez leigazolásával a Barcelona kihúzta a Vörösök – több értelemben is – méregfogát: döbbenet mennyire nem tudták őt pótolni (a Balotelli-Lambert duó maximum arra a negyedórára tudná, amíg tart a félidei szünet), s milyen szánni valóan tékozolták el az érte kapott pénzkötegeket.  Rodgers tehát nagyon eltolta a nyári átigazolósdit, amit megfejelt a prioritások rossz felállításával is: sokat markolt, de keveset fogott mindkét fronton.

Az a legdurvább, hogy még ennyi szerencsétlenkedés ellenére is maradt esélyük a top4-re. Ez persze nem az ő érdemük, a MU három forduló óta pontképtelen (tudjátok ők azok, akik bajnokok lehettek volna menedzserük szerint, ha nem ragadnak be az elején), de még ezt sem tudták kihasználni, pedig a WBA-Hull duó ellen nem lett volna nagy kunszt egy pontnál többet behúzni (vagy legalább a Villát kiejteni az FA kupa döntőjéért, ha ekkor már az volt a fontosabb). Mindenesetre a mi meccsünkre már látssza van Gaal csapata a Palace otthonában esedékes (óvatosan még háromesélyesnek is mondható) meccsét, s ha bukik a United (ne feledjük, az utolsó előtti fordulóban még fogadják az Arsenalt), akkor durván fölértékelődik a mi derbink.

Mourinhoról egyébként nem feltételezem, hogy mérleg nyelvét akarna játszani, gondolom ugyanolyan antipatikus számára mindkét brigád, s nem aggódik mestere és tanítványa állásáért sem. Épp elég neki a saját csapata és a saját közönsége. Örülni és ünnepelni akar, aminek éppúgy része a múlt vasárnapi pezsgőfürdő, mint az e hétvégi díszsorfal és tapsvihar vagy az utolsó forduló utáni díjátadó. S ha mindez nem elég, bizonyára látna még pár szemnek és léleknek kedves megmozdulást, cselt, gólt, szerelést is. Megveretni meg nem óhajtja magát, pláne otthon nem, a Liverpool ellen pedig még úgysem.

Ennek ellenére nyomokban felforgatott kezdőt várok. Játszani minden bizonnyal az fog, akinek nem kockázatos a pályára küldése, illetve aki meggyőződése szerint nem vágyja a pihenőt. Vagyis a maradék – bár ez kissé degradálónak tűnik így, de a lényeg az, hogy nem a jutalomjátékon lesz a hangsúly, hanem a lehetőségek és a körülmények racionális mérlegelésén. Feltételezem, mindenkinek megvan a maga kívánságlistája Christensennel, Akéval, Loftus-Cheekkel vagy épp Solankéval, de hozzájuk szerintem óvatosan nyúl csak vasárnap José – ha egyáltalán.

Nem látunk a színfalak mögé, de az is fontos szempont lesz a kezdőhirdetésnél a hátralévő meccseken, hogy kivel mi a célja akár a menedzsernek, akár a klubnak: kit akarnak mindenképp megtartani, kin mindenképp túladni, s kinek bizonytalan még a sorsa. Egy játszatásban ráadásul éppúgy benne lehet a kiengesztelés (’keveset játszottál az utóbbi időben, de bízz bennünk, te vagy a jövőnk embere’), mint az ár felsrófolása (’ha annyira nagyra tartod magad, most mutasd meg, s csábíts ide egy pénzes kérőt mindkettőnk érdekében’).

Szóval biztos megy a játszmázás nagyban, mi mindenesetre legyünk hálásak, hogy ilyesmiken lehet témázni a ’hol rontottuk el’ vagy a ’még van esélyünk, hogyha…’ helyett. Szóval helyezkedjünk el kényelmesen páholyunkban, s lássuk, mit játszik az új bajnok! Továbbra is Blue Is The Colour!