Országos kettes

Végre megkapjuk, amire vártunk! Visszatér az életünkbe az angol bajnokság, benne a Chelsea, ráadásul egy olyan meccsel, ami már első blikkre is a könnyen hozhatóak közé tartozik. Kijárt már ez nekünk, úgyhogy remélhetőleg megkezdjük a felzárkózást. Kedvcsináló alább.

 

 

 

Ha a szezonunk eddig abszolvált részét szemlézzük, akkor örömre és bánatra egyaránt lehet okunk. Várakozáson felül állunk a BL csoportunkban, hiba nélkül jönnek a pontok az idegenbeli bajnokikon, továbbá megtaláltuk Diego Costa utódját (szerencsére csak a gólok termelésében), ugyanakkor sok a sérülés, az eltiltás és a bukott pont a rangadókon. Előbbieket valahogy az élet természetes rendjének szoktuk tekinteni, utóbbiak viszont okoznak azért bosszússágot.

Mivel az összkép vegyes, csak örülni nem tudunk és csak bosszankodni sem szabad. A második vereség tavaly már a hatodik fordulóra összejött, ráadásul akkor gyors egymásutánban kaptunk ki a Liverpooltól és az Arsenaltól. És bizony a háromgólos, kilátástalan vereség után állt a bál, ehhez képest Conte megindította emlékezetes hadjáratát. Az idei helyzet két dolog miatt más. Egyrészt a két manchesteri csapat olyannyira megerősödött, hogy nem lesz elég csak nekünk gyűjtögetnünk a pontokat, tőlük is kellenek majd a botlások. A tavalyi 93 pontos finisünk PL-léptékkel mérve is tekintélyt parancsoló, de az a prognózisom, hogy idén is hasonlóan gazdag terméssel ül majd föl valaki a trónra, márpedig nem táltosodunk meg idén is hamarosan, akkor külső szemlélőkké leszünk. Másrészt idén utolért minket két frász: a már egy bekezdéssel feljebb megénekelt sérülés-eltiltás tandem. Eleve elég szűkös a keret, ehhez képest már három játékos összesen hét meccsre esett ki pusztán a piros lapok következményeként – ehhez jönnek hozzá az emberhátrányos percek. Ha pedig ez nem lenne elég, egymásnak adják a pacsit a srácok az orvosi szobában: most, hogy Hazard felépült, kidőlt Kanté és Morata. Az, hogy a röhejesen nagy pénzért idehozott Drinkwatert nem láttuk még, a kisebb gond ahhoz képest, hogy a húzóembereinkre alig tudunk számítani.

Mindezek tükrében felüdülés ránézni az októberi naptárra. Ma megyünk az eddig világtalan Palace-hoz, de a MU elleni novemberi derbi előtt a Watford és a Bournemouth ellen játszunk még bajnokikat. Engedjük meg magunknak azt a nagyképűséget, hogy kilenc ponttal számolunk: ha ez összejön, akkor a 7-1-2 és az érte járó 22 pont már nem lesz olyan rémes 10 forduló után. Reményeink szerint eközben a Pepék és Joséék is botlanak (a MU a Poollal és Tottenhammel is meccsel a közeljövőben, a City esetében nem közeleg komoly próbatétel).

És hogy a jelenre térjünk: rég volt már ennyire egyesélyesnek tűnő idegenbeli meccsünk. A Palace pont és rúgott gól nélkül áll hét forduló után, amit iszonyat fura volt leírni, pedig hát tényleg ez a helyzet. Valami nagyon elromlott Dél-Londonban, mert ez egy középmezőnybe predesztinált keret. A tény pedig, hogy a 70 éves Roy Hodgsonnal pótolták a rútul megbukó Frank de Boert jól jelzi, mennyire keményen dolgoznak saját sorsuk rontásán. Csak emlékeztetőül: Fergie csak pár évvel volt idősebb, mikor letette a lantot, pedig ott erősen más volt a sikeresség és a munkabírás léptéke; de a 67 éves, egykoron zseniális futballfilozófus Wengert is rendszeresen illetik azzal a váddal, hogy már képtelen lereagálni a futballvilág irányváltásait. A volt szövetségi kapitánynak hozzájuk képest semmi oka a múltba révedni, angliai tekintélye a nem túl magas szintről is tovább csappant a válogatott blama miatt, szóval tényleg rejtély, kinek jó ez.

Nekünk persze jó lehet, ha beállunk a sorba és kapott gól nélkül verjük őket. Más se hiányozna, mint hogy pont mi legyünk azok a szerencsétlenek, akiknek beletörik a bicskájuk ebbe a negatív rekordokat ostromló bagázsba, úgyhogy válogatott szünet ide, hiányzó kulcsemberek oda, ezt be kell húzni. Ha Sp*rs-Leicester-Stoke trió nem okozott gondot, akkor a Palace-nak sem szabad, hiába a „minden sorozat megszakad egyszer” című életbölcsesség és futballközhely. Továbbra is Blue Is The Colour!