Nothing else matters

Bár a címet én is adhattam volna, de ezt most maga José, a mostanság nem túl happy one sütötte el a médiatalálkozón pénteken. És hát ki vagyok én, hogy vele ellenkezzem. Na jó, ha lenne értelme, talán, talán megtenném. De ez a hétvége ez most tényleg erről szól, erről kell, hogy szóljon. José második első trófeája a léthatáron. Nem biztos, hogy véletlen elgépelés.

https://www.youtube.com/watch?v=Tj75Arhq5ho

Annyi mindennel fel lehetne vezetni ezt a meccset, és bár nem kap akkora felhajtást, mint amennyit talán valóban érdemelne, mégiscsak ligakupa döntő következik. Azt mondják mások, meg itt-ott mi is, hogy ez tipikusan az a döntő, és ez az a trófea, ami annak fontos, aki pályára lép itt, annak viszont nagyon. Ez viszont Joséra nem feltétlen igaz, hiszen kétszer is döntős volt első ittléte alatt, és mindkétszer meg is nyerte azt.

Éppen ezért kezdhetnénk azzal, hogy mégiscsak ez volt az első trófeánk az új érában, és ezzel kezdődött el az a nagy menetelés, amely 10 évének során három bajnoki címet, BL és EL serleget, négy FA-Kupát, és két szuperkupát is a magasba emelhetett az a Terry, aki csk-ként először emelhetett magasba trófeát 10 évvel ezelőtt – és akkor még úgy írtunk róla, hogy ez bízzunk benne egy szép reményű jövőt sejtet, s majd legalább annyiszor emelgethet még, mint elődje, Dennis Wise. Hát, asszem az sikerült. A 2005-ös döntő után pedig, ahogy említettem, Mou még egyszer nyert, 2007-ben, pont az ellen az Arsenal ellen, ahol akkor még Fabregas diktálta a tempót, a meccs vége pedig különösen csúnyára sikeredett: Abou hentes Diaby ekkor rúgta eszméletlenre Terry-t, ami elszabadította az indulatokat, és a meccs végére odáig, hogy a vége előtt pár perccel 3 piros lap is röppent: Kolo Touré és Adebayor az egyik, míg Mikel a másik oldalon sétálhatott le idő előtt a pályáról.

Ez viszont akárhonnan is számolom, két győzelem három nekifutásból (a harmadik esetben már az első pályára lépésünk alkalmával kiejtett bennünket büntetőkkel a Charlton). Aztán valahogy José távoztával megszűnt a komolyabb érdeklődés a trófea iránt, Grant ugyan még annyira nem volt semmilyen hatással a csapatra, hogy akkor megszokásból még elment a csapat a döntőig. Ligakupa döntőt utoljára ekkor, a 07/08-as szezonban játszott egymás ellen a két csapat, akkor a végén egy kései Woodgate góllal a fehérek örömködhettek. Merő véletlenségből ráakadtam az akkori írásomra, és igen, a véletlen alatt értsétek azt, hogy rákerestem – aki nosztalgiázna egyet, vagy olvasna egy korai Zenzo-t, itt teheti meg. Egyébiránt ez volt a Spurs egyetlen győzelme a Chelsea ellen a Ligakupa sorozatban. Jókor, mi? Ezt követően azonban már hirtelen Robbieig kell ugranunk az időben, hogy legalább egy elődöntőt felmutathassunk.

Továbbra is a történelmi vonalon maradva, amikor a jelen két csapat legutóbb a Wembleyben találkozott a Chelsea 5-1-re gyakta le a Spurst. Az jó lesz most is, nem? Nem, nem kell ehhez feltétlenül előhúzni a cilinderből Dévényi Tibi bácsit, csak mondjuk játszhatnánk jól, meg hát na… izé, hát nem fogok bírózni. De apropó, egy picit mégis, érdekesség: azt a meccset (az 5-1-eset) ugyanaz az Atkinson fújta, egyébként jól, amelyik a múlt hétvégén a Burnley ellenit fújta szét. Változik az ember, mi?

De mivel a múlt jövője a jelen, annál meg éppen nincs jobb, kezdjünk el szétnézni itten, ha már nem bízhatunk az új négerekben ottan. Van dilemma bőven: Cech vagy Courtois, Cahill vagy Zouma, Drogba vagy Costa, és ezzel még nem feltétlen lehet bezárni a sort, de a lényegi kérdések ezek.

Cahill csúfosan leszerepelt utóbb a Spurs ellen, de épp ezért egy jól lehozott döntő borzasztóan nagy lökést adhat neki, míg Zouma eddig nem teljesített rosszul, és bár már komolyabb meccseket is kapott, ez mégiscsak egy döntő.

A döntővel pedig el is érkeztünk ahhoz, hogy akkor most Costa-e, aki a PL-ben egy gólgyár, viszont hiába lépett pályára az összes többi sorozatban is, egyetlen árva fél gólt sem hozott össze – míg a Wembley és Drogba igen jó ismerősök. Vaaagy: ki merünk-e/akarunk-e állni két csatárral? Matics helye úgyis kiadó.

S végül, talán a legkevésbé éles kérdés, de ki védi a kapunkat vasárnap? José a tapasztalatra szavaz, vagy helyzetbe hozza az újoncot? Ez mégiscsak döntő, méghozzá egy olyan lehetséges kimenetellel, amin TC még sosem vett részt: büntetőpárbajjal. Cechnek pedig volt már pár, köztük ugye egy nemszarul lehozott BL döntő. A kapuskérdés egyébként összefügg a hátvédkérdéssel, mert van egy olyan gyanúm, hogy ha Cahill, akkor Courtois, ha Zouma, akkor Cech.

Lamentálnék egy kicsit azon is, hogy az áááá letiltott (ez sem véletlen elütés ám, úgy látszik, ma ilyen poénos a hangulatom) Matics helyén milyen opciók léphetnek fel, de legnagyobb sajnálatomra nem nagyon van reális érvelés Aké vagy Loftus-Cheek szerepeltetése mellett, mármint nem részemről, hanemhogy mivel az értelmetlen-buta szobanövény hatékonyságú Ramires elérhető, így minden bizonnyal ő fog szerepelni Fabregas oldalán. Ennek mindössze egy pozitívumát látom egyébként: JM nem tudja meghúzni a kiveszem Oscart, feltolom Cesc-et tízbe, és két szűrővel lebunkózom a középpályát – ezegyszer kénytelen lesz támadni a Chelsea – hacsak persze mondjuk Cahillt fel nem tolja a középpályára a jó portugál, mert még ezt is előbb nézem ki belőle, mint mondjuk a kétcsatáros játékot. Aztán hátha nem lesz igazam, de úgyis. Ja, és ha már a lehetséges szereplőknél tartunk, akkor annyit még: a szezonban Filipe Luis volt az egyetlen, aki eddig minden CoC meccsen kezdő volt… hm?

Ide betolnék egy kis érdekességféle olyat is, hogy 2005-ben és 2007-ben is ott volt a pályán Terry, Cech és Drogba is Joséval. Drogba egyébként 2005-ben egyszer, 2007-ben kétszer talált be a döntőben, és ha már szóba került, a csúnyán végződött 2008-ason is ő szerezte az egyetlen gólunkat. Az új Wembleyben pedig nyolcszor lépett pályára, és nyolc gólt szerzett eddig. Ide fogom nektek írni a sajtós kérdést, hogy jólessen: evolúció vagy revolúció?

Bár állítólag José a nagy mind-gamer, Gaspacho is megpróbálkozott vele, még az EL meccs előtt, mikor kérdezték, hogy mi a fontosabb, az EL vagy a CoC döntő, és pihentetni fogja-e a legjobbjait (vagy egy részét) a Fio ellen, rotál-e a meccseken majd, nagy büszkén annyi jött ki belőle, hogy milyen gonoszság már, meg ráadásul igazságtalan is, hogy ez alapján ítélik meg őt, mint edzőt, mert ha pihentet, és kikapnak az EL-ben, és elveszítik a döntőt is, akkor rossz edző, de ha meg fordítva, akkor meg nem. Hátizé. Tudom, hogy én vagyok a hülye, mert mindig ez a vége, de egy edzőt mi alapján, ha nem az eredményei alapján lehet megítélni? És még akkor nem is arról beszélek, hogy hány puszi jár érte, ha valaki szépen áll az oldalvonal mellett, vagy jól áll rajta a nyakkendő. Oké, az FA-nél talán lehet jó pontokat szerezni, ha valaki szépen nyilatkozgat a meccs előtt és után, de a fociban erkölcsi győztesnek lenni is csak tűnő szeszély – a történelemkönyvekbe csak az eredmény kerül be. Lehet nekem akármi a véleményem a Burnley elleni meccsről, az már akkor is 1-1 marad, ha lenyelem, ha tovább pörgök rajta.

Áttérve egy kicsit a tyukokra, bazira lényeges, hogy kitartson a figyelem a végéig, már persze úgy értem, nálunk, mert a Spurs még nem, de már majdnem az, aki a legjobb az utolsó perces gólokban a meccsein – jelenleg csak a City és az Arsenal lőtt többet náluk (10), a csirekek az utolsó tíz percben most kilencnél járnak. Ez 14 bajnoki pontot jelentett nekik, ami nélkül még jóindulattal is a tabella alsó közepe felé tengődnének. Cserébe meg ugye, mi vagyunk a PL ilyen szempontból legleszedáltabb csapata, 22 kapott gólunkból 8 az utolsó fertály órában esett, ezzel a mutatóval pedig a legrozogábbak vagyunk a ligában. Ja, és a Tottenham a szezonban amolyan tényleg never-give-up csapat, 16 pontot hoztak már vesztett helyzetből, szóval tényleg jó lesz odafigyelni.

Cserébe azért el kell mondani, hogy a Chelsea 20 alkalommal szerzett vezetést a 26 fordulóban, és abból 15-öt meg is nyert, míg a Spurs pedig mindenkinél több gólt szedett az első fél órában – szóval jó gyorsan le kell rendezni a meccset.

Ide is beszúrok egy kis érdekességet: a focipályák mérete ugye nem állandó, egy minimum és egy maximum között elég eltérő. A Wembley zöld téglája az egyik legnagyobb, 105×69 méter. A Stamford ehhez jóval közelebb áll a maga 103×67 méterével, mint a WHL 100×67 métere.

A meccs kapcsán megszólaltatott hozzáértők, szakértők, régiek és kóklerek véleménye többségében egyezik: a Chelsea a favorit, de a Spurs meglepheti őket. Viszont, többnyire mindenki Chelsea győzelmet jósol. Egy biztos, és ezt még a hülyék is látják: José a nagy meccsek, a rangadók és a döntők mestere.

És ebben bízom én is. Az aktuális formák, azok pont nem mellettünk szólnak. Bár tartom, hogy fatális véletlen (persze, persze, tudom, történelem, meg igazság, meg mi volt még, apámfasza) az újévi döbbenet, azért elég közel van ahhoz, hogy ne lehessen elintézni egy vállrándítással (másrészről naaggggyon bízom benne, hogy a srácokban ezerrel dolgozik a revans szándéka). Pinokkió és a Spurs kezd egymásra találni, az argentin ráadásul úgy tűnik megtalálta a maga Gareth Bale-jét, és már Lloris sem az a kerülgetnivaló szobapáfrány, mint amikor idekerült Angliába, és még a kaputól távolodó labdából is képes volt gólt kapni. Mégis, azt mondom, hogy a Wembley az Wembley, a döntő az döntő, Mou pedig José – ezt nem veszíthetjük el. Ez az a sor, amelyet a világ majd besöpör a gépelt betűk hegyei alá később, és majd jól nem emlékszik rá – ha igazam volt, azért, ha meg nem, akkor azért. ötszáz okot tudnék felsorolni, amiért illő lenne megnyernünk ezt a meccset, de nem sorolom fel őket, a nyilvánvalóakat úgyis tudjátok, az utolsó száz meg mind ugyanaz. Külön szeretném, ha mindezt egy olyan mérkőzésen tennénk, ami nem hagy kérdést maga után. Ne nyerjük mázlival, ajándék büntetővel, vagy mert a labda gömbölyűbb volt, mikor nálunk volt. Nyerjük meg simán, egyértelműen, nagyon, erőből.

Ha már csináljuk, akkor csináljuk keményen, durrantsunk bele, jöhet a hardstyle: