Nincs hova hátrálni

Az utóbbi két hétben keveset kalandoztak a gondolataim a Chelsea körül, így kissé kelletlenül bukkantam rá a csapatomra ismét ott, ahol hagytam legutóbb. A Southampton elleni blama óta mindenki csak fogadkozott, önkritikuskodott és kiállt Mourinho mellett, így ha nem is vagyunk még irányban, de legalább úgy tűnik, egy felé húzunk. Kell is az összhang, ugyanis fontos meccsek várnak ránk, kezdetnek itt egy kiesési rangadó az Aston Villa ellen. Kedvcsináló alább.

A Villa személyében egy még nálunk is szerencsétlenebb csapat látogat hozzánk. Pedig a birminghamiek jól rajtoltak – nyertek Bournemouthban –, ám a nyitóforduló óta nem örülhettek győzelemnek (mindössze egy pontnak). Az utóbbi hét bajnokijukon tehát egy döntetlennel voltak képesek színezni a vereséghalmukat, az ominózus pontszerzés óta pedig négy zakó ingatja hétről hétre Tim Sherwood székét. Mondjuk ki: kiket, ha őket se?

A hangos csatakiáltást azonban elnyomja részünkről pár belső és külső hang is. Egyrészt az azért a szürke és évek óta túlélésre bazírozó Villa mellett szól, hogy ki még senki nem tömte őket, konkrétan minden alkalommal minimális arányú vereséget szenvedtek (persze erre mondják, hogy inkább egyszer kell nagyon kikapni és cserébe sokszor kicsivel, de nyerni). Másrészt mi is csapnivaló formában vagyunk, mindössze 4 pont és 2 helyezés választ el minket a tabellán – ezt pedig mindenki kezdi egyre értetlenebbül, türelmetlenebbül és/vagy kétségbeesettebben fogadni és kezelni. Harmadrészt a birminghamiekkel nyugalmi állapotban (értsd: bajnoki címért küzdve) is képesek voltuk totál random eredményeket hozni az 1:3 és a 8:0 közti igen széles skálán (tavaly épp simáztuk őket 3:0-ra).

Mindezek ellenére – talán a jótékony hatású szünet nyomán – én szeretnék még mindig abból kiindulni, hogy hazai pályán egész egyszerűen verni kell egy kiesőjelöltet. Ezt a Villát nyáron riasztóan szétkapták (Vlaar, Delph, Benteke, Weimann), miközben az újak eddig nem valami meggyőzőek. Jelen állás szerint Scott Sinclair, Gestede vagy Grealish számít húzóembernek, őket pedig azért még Cahillre vagy Maticsra is rá merem bízni.

Nem túl meggyőző játékosból amúgy köszönjük, nálunk is tele a padlás. Kérdés, ért-e végre valakit bármi olyan impresszió a szünet alatt, ami saját hajánál fogva kirángatja előbb őt magát, majd remélhetőleg a teljes csapatot is a posványból. Kevéssé ad okot bizakodásra, hogy Fabregas és Hazard is büntetőt hibázott címeres mezben, de a belga legalább betalált mezőnyből (akárcsak Willian). Az elmúlt két hét brutális sérüléshulláma ráadásul egyikünket, név szerint Ivanovicsot is partvonalon túlra sodorta pár hétre, így megint főhet José feje. A szociáldarwinista énünk nyilván nem hullajt emiatt könnyeket, de túl azon, hogy a szerb többnyire lefelé lógott ki, mégsem szerencsés, hogy megint lyukakat kell foltozni hátul. Jó hírnek tűnik viszont, hogy Diego Costa letöltötte eltiltását, remélhetőleg lehiggadt és nekiáll gólokat lőni.

A csapat erodálódásának jele az is, hogy nem lesz tévés a meccsünk, úgyhogy aki vágyja a szombat délutáni érzelmi raftingot, az keressen streamet. Továbbra is Blue Is The Colour!