Modern futball

Mint ismeretes, a Chelsea – még ha csak egy gálameccsre is – hazánkba látogat:ott az ország legnépszerűbb és legsikeresebb csapatának stadionját avatják majd holnap a mi srácaink is. A dolog lehetne egy önfeledt szórakozás is: a Fradinál lezárult egy komoly projekt, kezdődhet valami új, amihez sikerült megnyerni egy neves csapatot is. Rózsaszín ködnek és örömünnepnek azonban nyoma sincs: zúgolódás, szájhúzogatás és bojkott viszont van. Ez pedig elgondolkodtató, bárhogy is nézzük. Mint a magyar focit csak felületesen szemlélő egyén nehéz okosnak lenni, mégis megpróbálkozom vele, már csak azért is, mert még az sem kizárt, hogy itt-ott össze tud kacsintani Fradista és Chelsea-drukker (és nem csak az, aki mindkettő). Bővebben alább.

 

A Fradi-tábor is (nem meglepő módon) sokféle. Van, aki Albert Flóriánra nosztalgiázik, van, aki Nyilasi Tiborra, van, aki Simon Tiborra, s olyan is, aki Lipcsei Péterre – miközben olyanok is akadnak, akiknek szimplán a szurkolás, sőt, csak a feszkó a lényeg ebből az egészből.

Ez a szurkolói diverzitás pedig óhatatlanul indikátora a patthelyzetnek: valakinek mindig rossz lesz. Tiszta politika! Eddig azok a hangok voltak erősek, amelyek azt szajkózták, hogy elegük van a fedetlen és néhol már balesetveszélyes lelátókból és a bokáig érő húgyból a vécében, most majd jönnek azok, akiknek túl drága és steril lett ez a modernség. Eddig az volt a probléma, hogy egy hangos és agresszív kisebbség miatt nem jártak a családok meccsre, most majd kezdődik az, hogy eltűntek az igazi szurkolók és nincs hangulat.

Két rövid kitérő ide. Az egyik az, hogy Angliában ezt meg is oldották, meg nem is. Egyrészt megtették azokat a lépéseket (állóhelyek felszámolása, szurkolói regisztráció, stadion bekamerázása, renitensek kitiltása, stb.), amiknek köszönhetően biztonságos lett a meccsre járás. Eltűntek az oda nem illő elemek, a helyükre pedig jöttek mások. Másrészt pedig (a magas jegyárak és az erélyes szankciók okán) kiszorultak azok a rétegek, akikről és akiknek korábban ez az egész szólt. A legtöbb modern stadionból eltűnt az igazi szenvedély. Ahol korábban a munkásosztály tagjai eresztették ki a gőzt, ott most messze földről érkező turisták fotózgatnak azzal a kezükkel, amelyikben épp nincs hot dog. Idegenben viszont kemény szurkolás megy (érdemes felidézni az Arsenal elleni ligakupa meccsünket, ahol végig a mieink nótáitól zengett az Emirates).

A másik gondolat a vénaszkenneres mizériához kapcsolódik. Sokaknál itthon ez tette be a kaput, mondván vannak szabadságjogaik. Bevallom én (az ő szemükben idegenszívű kocadrukker) indokolatlan hisztinek érzem ezt. Aki tényleg trú drukker és leutazik szerdán késődélután Kecskemétre egy ligakupa meccsre, vagy végigfagyoskodik novemberben egy botrányosan rossz bajnokit – vagyis aki már igazolta elégszer, hogy kitart a klubja mellett jóban-rosszban – az miért itt hátrál meg? A mai világban, ahol mindent tudnak már rólad az IP-címed, a mobilod cellainformációi, a kocsid GPS-e és a térfigyelő kamerák révén, ott miért pont ez több a soknál? Már úgyis tudják, milyen pornóra vered, tudják, kik a barátaid és mit osztasz meg velük, tudják, kivel, mikor és mennyit telefonálsz, ismerik a vásárlási szokásaidat – ennél bizalmasabb infókat úgysem árulsz el magadtól a stadionban. Ja, hogy te siegheileznél, gyalázkodó transzparenst tennél ki, esetleg a bírót dobálnád? Ha nem, akkor ne vinnyogj pont ezen, hanem add ki magadból a hétköznapok dühét és szurkolj teli torokból! Ha viszont igen…

Félreértés ne essék, én sem igenlem feltétlenül ezt az irányvonalat. A szurkoló bűnöző? Természetesen nem! A szurkolónak a csapata a szerelme, az élete szerves része, valami, ami élteti, ami szenvedélyes érzelmeket vált ki belőle, amiért útra kel, amiért spórol, amiért büszkén ázik szarrá. Ennek tükrében együtt érzek minden olyan szurkolóval, akit ok nélkül inzultálnak beléptetéskor, akinek indokolatlanul jut a könnygázból, akitől elveszi a drukkolás örömét megannyi bosszantó apróság és vérlázító aljasság. A szurkoló nem bűnöző, nem balek és nem is fejőstehén, hanem sok helyütt az utolsó őszinte és igaz képződmény ebben az aljas, korrupt, inkompetens közegben.

Viszont nem csak ők vannak, hanem a fentebb említett agyatlan barmok is, akik miatt joggal járnak a csapatnak a zártkapus meccsek, akik miatt rendszeresek a több milliós bírságok, akik miatt csatatérré változik a stadion környéke, akik miatt sokan inkább nem mennek meccsre. Ők a hangos kisebbség, az örök hőbörgők, akik szerint minden zsaru bűnöző. Ők azok, akik úgy vélik, joguk van beleszólni a klubvezetésbe, akik szerint nem kell a sok buzi nigger a csapatba. Ők azok, akik meg akarják szabni neked, hogyan szurkolj (ledivatgeciznek, ha 0-3-nál hazaindulsz a 83. percben; szóvá teszik, hogy miért szurkolsz az ő szurkolói bojkottjuk alatt).

Az a gond – és ez túlmutat a futballon már –, hogy a többségből alapvetően hiányzik az egyértelmű, tettleges elhatárolódás. Hiába tudják, hogy helytelen, amit az a néhány ember tesz, hogy ezért jön majd a zártkapu és a kétmillió, nem szólnak oda, hogy „fejezzétek már be”, „légyszi ne huhogjatok”, „szedjétek már le a romángyalázó drapit, úgyis jön majd a megtorlás”. A pályán kívül, a mindennapokban ugyanez a rituálé kéne akkor, amikor valakit inzultálnak buszon, vagy amikor ok nélkül szívatnak valakit a biztonsági őrök egy szórakozóhely előtt. Hatékonyabban és erélyesebben kéne kiállni magunkért, másokért, az elveinkért.

A Fradi-tábor mindig is a legbalhésabbak közé tartozott. Akik követik a honi futball botránykrónikáját, tudják ezt jól. Cigányozások, zsidózások, huhogások, megrongált metró- és vasúti szerelvények, betört kirakatok, csatatérré változtatott utcák és még sorolhatnám. Félreértés ne essék, nem kollektivizálok, van nekem tisztességes és konszolidált fradista barátom-ismerősöm nem is egy, de azért ha van szurkolói közösség, amelyikkel rendszeresen bajok vannak, akkor az a Ferencvárosé. Így ha valahol, akkor a Fradi körül (tehát az FTC stadionjában is) indokolt a túlbiztosítás. Aki ezen hőbörög, az adja össze, hogy hány milliós bírságot, illetve hány zárt kapus meccset generáltak imádott csapatuknak a szurkolók.

Persze ne érjen ez minket kultúrsokként. Egyrészt szerény személyem és ti is, akik olvassátok e sorokat, magyarok vagyunk, tudjuk ezt jól. Másrészt – és itt jön be a képbe a chelsea-s vonatkozás – szeretett csapatunk zászlóját is vitte például egy bizonyos Headhunters, akiket finoman szólva sem a krikett és a délutáni teázás iránti szenvedély kovácsolt egységbe. A Chelsea huligánjainak bűnlajstroma is tartalmaz durva tételeket, akit érdekel mindez, szemezgessen.

A modern futball útjára a Fradi is rálépett. Sok drukker már nem igazán érzi magáénak a modern vénaszkenneres stadiont, ami ráadásul már nem Albert Flórián nevét viseli. A jegyárak drágulnak, a stadion már nem csupán stadion, hanem szórakoztató komplexum étteremmel, szállodával. A modern futball az üzletről szól: nyereség-veszteség, bevétel-kiadás. Racionalizálódás van. Kérdés, hogy baj-e ez. Én azt gondolom, nem feltétlenül. Itthon a foci egy veszteséges biznisz, piaci alapon egész egyszerűen képtelenség kitermelni a játékosok bérét, vételárát, a fejlesztő beruházásokat. Ha baj van, beszáll és konszolidál az önkormányzat vagy az állam. Fontos lenne minél hatékonyabb lépéseket tenni az önfenntartás felé, ennek pedig a bevételnövelés és a kiadáscsökkentés is elkerülhetetlen velejárója.

A honi futball fölemelkedését sok dolognak kell elősegítenie az edzőképzés megreformálásától kezdve a labdarúgók mentális és fizikai (ön)fejlesztésén át szakemberek és döntéshozók tudatosabb tervezéséig bezárólag. Ez rengeteg meló, ráadásul többnyire egyet előre, kettőt hátra stílusban zajlik az „építkezés” megannyi inkompetens, önző és kapzsi kontárral. Mivel ezt kutatják és publikálják rajtam kívül elegen, nem ásnék mélyebbre, csupán a konklúziót vonnám le: amíg ezek a lényeges fundamentumok hiányoznak (mert hiányoznak…), addig nehéz örülni annak, hogy több pénz áramlik a magyar fociba, mint valaha.

Angliában is modern futball a futball: csillagászati vételárak és fizetések, magas jegyárak, horribilis bevételek közvetítési jogokból, mezszponzorációból, valamint a stadion nevének értékesítéséből. A szövetség ott is folyton kekeckedik, komolyan szankcionál minden kihágást edzőnél, játékosnál, klubnál, szurkolónál egyaránt: ha indokoltnak látja, eltilt valakit 7-8 meccsre is, kirója a sokmillió forintnak megfelelő bírságot bírózásért, akár örök életre is kitilt a stadionból szurkolókat (bár ez inkább a klubok reszortja). A különbség annyi, hogy itt a magyar fociból hiányolt alapok megvannak, így a szurkoló minőséget kap a pénzéért: jól felépített, tudatos taktikákat, látványos és hajtós játékot.

Idehaza is akadnak olyanok, akiket szórakoztat a bíróverés, akik beérik azzal, ha a csapatuk a faluvégi erdészházban öltözik és olyan pályán játszik, aminek mészcsíkjait ökörhugyozás módjára festette fel Béla bá. Nekik nem kell a modern foci, ők nemet mondanak a biszem-baszomra. De ha jobb-sikeresebb-látványosabb futballt szeretnénk, akkor nem őket kell kiszolgálni.

A harcokat Angliában is meg kellett vívni. Több helyütt (például a Chelsea-nél is) jelentősen kicserélődött a lelátó, sokan viszolyognak a külföldi tulajtól, a rengeteg légióstól, az identitását elvesztő klubjuktól. Jó néhányan vágyják vissza azokat az időket, amikor a csapatuk nem globális márka volt, hanem csak az övék, helyi srácoké, akik környékbeli játékosoknak szurkolhattak minden hétvégén.

A Chelsea drukkerei közt is vannak olyanok, akik beérnék azzal, ha Hutchinson és McEachran lenne a két húzónév a csapatban még akkor is, ha év végén az lenne a téma, hogy tudunk jobbat is a 14. helynél… Amikor Abramovics megvette a Chelsea-t, beállt egyfajta identitásválság sokunknál. Megszerettük a csapatot valamilyennek Zola, Di Matteo, Flo, Hasselbaink vagy Wise által, aztán jött egy törés 2003-ban. Az orosz érkezése és tőkeinjekciója a túlélés záloga volt akkor, miközben valami megváltozott. A bepumpált rengeteg pénz hatására olyan folyamatok indultak el, amik elrettentő példává tették a csapatot, jöttek is a vádak: eszetlen játékosvásárlások a költségvetési egyenleg figyelmen kívül hagyásával, pénzért vett történelem és sikerek, zsoldosok és antifutball. Volt, aki akkor kihátrált, volt, aki ha nehezen is, de lenyelte a békát, mások számára meg épp ez tette vonzóvá a Chelsea-t.

Nem kizárt, hogy a Ferencvárosnál is eljő egyfajta átalakulás. Felbukkannak olyanok, akiknek eddig túl prosztó volt a meccsre járás, de a fedett lelátó, a biztonságos parkoló és a büfé széles választéka majd előhozza belőle az eddig lappangó fradistát; mások maradnak továbbra is hűséges szurkolók (ki boldogabban, ki szkeptikusabban); s lesznek olyanok is, akik hátat fordítanak ennek az egésznek.

Régi bölcsesség, hogy senki sem lehet nagyobb a klubnál, vagyis mindenki pótolható. A tulaj is, az edző is, a klublegenda is, a szurkoló is. Megszoksz vagy megszöksz játszmák ezek, itthon meg különösen: nincs meg a kultúrája a szurkolói igények figyelembe vételének (ami mondjuk nem mindig baj), itt nem köréjük épül a biznisz, ha nem jönnek, hát nem jönnek. Most lehetne megint bezzegelni Angliával, ahol van pár szép példa arra, mennyire figyelnek klubszinten az egyszerű szurkolókra is.

Szóval így vágunk neki a holnapi meccsnek. Lesznek, akik vélt vagy valós sérelmeik miatt fognak hőbörögni stadionon belül vagy kívül, lesznek, akik alig várják már, hogy birtokba vehessék az új szentélyt, miközben beszéljünk „haza” is: lesznek olyanok is, akiknek régi álmuk válik valóra azzal, hogy végre láthatják élőben kedvenc csapatukat, a Chelsea-t. Továbbra is Blue Is The Colour!