Mélabús filozófia

Kezdhetném azzal, hogy végül is ez rendben van, ha mindaz nem elegendő motiváció a játékosok számára, hogy még lehetnének bajnokok, hiszen azért ehhez kell(ett volna) némi szerencse is. Akkor is mondhatnám, hogy rendben van ez, ha a prosztó népek all-life-long fizetését zsebelik be hétről hétre, hiszen ezt akkor is megkapják, ha nem győznek. Gondolhatnám helyénvalónak a látottakat attól függetlenül is, hogy az egyszerű kék szívű blogger-társadalom nevében szerkesztőtársaimmal a szurkolók kollektív érzés-együttesét tolmácsolva méltó szezon-búcsúztatót kívántunk a srácoktól, hiszen a DJ is leszarja rendszerint, hogy a pórnép mit vinnyog kívánságként, mikor a bulit ő csinálja. De azért ez mégis fájt egy kicsit.

Nem szeretem ismételni magam, úgyhogy egy mondatban elmondom, ebből a szezonból kijött, ami kijöhetett, ne legyünk meglepve, ha ezek után a Cardiff ellen is hasonlóan demotivált gárda fog tili-tolizni. Ott valószínűleg tényleg mindegy lesz már az eredmény. Ha lehet, ez utóbbi meccs inkább kitessékelte a reflektorfénybe mindazokat a problémákat, amik sokkal többe is kerülhettek volna, viszont a nyáron mindenképpen orvosolni kell, és nem titok, ezen problémák mindegyike érinti a játékos-állományunkat. Nem nevezek meg senkit, mindenki tudja, hol szorulunk erősítésre, ahogy azt is, hogy a Malouda-i mételyt nem sikerült nyom nélkül kimetszeni a morál olykor tünetmentes, máskor haláltusáját vívó rákbeteg testéből.

A legutóbbi bejegyzésem alatt talán először sikerült csupán egyetlen mondatban összefoglalnom, mit is jelent szurkolónak lenni, beidézem ide is:

„emlékekké szelídült érzések, és reménycsíraként életre vágyó lehetőségek összessége, amik valami megmagyarázhatatlan okból meleg borzongással töltik meg a szívünket”

Nos, ha lehetek őszinte az elmúlt kilencven perc a tenyeremet töltötte meg meleg borzongással, már csak azért is, mert hiába értem, hogy bele lehet szarni, én nem engedem meg magamnak ezt a luxust, és elvárnám ezt a közösség többi tagjától is, azoktól pedig, akik köré csoportosul ez a közösség, egyenesen példamutatást várnék. Bevallom, engem pokolian fáraszt a modern futballban tiki-takának nevezett rettenet, zsibbaszt a „politika”, ami a futball mögött van, elegem van abból, hogy pénzek, mecénások, gazdag nagybácsik miatt kell magyarázkodni, mert az ember lassan elveszíti a kapcsolatát a játékkal. Azt szeretem, ha nincs bálványozás, legalábbis „éltében” nincs. Épüljön fel egy csapat a labdabirtoklásra, épüljön fel a sok passzra, vagy épp ellenkezőleg, a precíz védekezésre, a mértani kontrákra, aztán ha megvan a serleg, dicsőítsük az érdemeket. Nem szeretem az eredmény mindenáron hajszolását, a színészkedést, amikor az ellenfél helyett az idővel vívjuk a harcunkat, mert nincs benne semmi férfiasság, nincs benne becsület, hiányzik belőle a lovagias erény, helyette marad az, ami az életünket is meghatározza: hajsza a sikerért. Mindenáron.

Nem vagyunk képesek a jelenben élni, mert minden pillanat csupán egy villanás a vonat ablakából, és már ott is vagyunk a következő állomáson. Soha nincs olyan, hogy elég pénz van már, soha nincs olyan, hogy biztonságban érezzük magunkat, helyette már zsigeri késztetéstől vezérelve tekerjük tovább a kereket, mert attól félünk, máskülönben elveszítünk valamit. Képtelenek vagyunk felismerni, hogy valójában semmit sem birtokolunk, nincs tulajdonunk, minden csak időleges, és ahelyett, hogy a markunkban felhalmozottakat a végtelenségig szeretnénk duzzasztani, és örökké birtokolni, csupán meg kellene állni, és élvezni azt, ami van. Legyen az bármi.

Azt szeretem, ha egy csapatnak van stílusa. Nem kiismerhető, mégis körülhatárolható stílusa. De ennél sokkal fontosabbnak tartom azt, hogy legyen tartása. Nem attól szerethető a Chelsea, hogy Abra óta mindig esélyesként kellett vele számolni, és szintén az előző bejegyzésem alatt alakult egy eszmecsere az orosz megítéléséről, amivel kapcsolatban tartom, hogy nekem nem ér annyit egy helyezés, egy trófea, hogy minden annak legyen alárendelve. Én azt szeretem látni, ha masszív férfiak vikingként hasítanak bele a pálya gyepébe, mikor védeni kell a hazát, legyen bárki az ostromló fél, miközben megingathatatlan hegyomlások, vagy fifikás suhancok törnek kapura az ellenfél védői között, hogy megkérdőjelezhetetlen kegyetlenséggel szúrjanak szíven bárkit, aki az utunkba kerül. Nem bánom mindemellett, ha e kettő tevékenységet olyan intelligens membrán köti össze, ami képes maradéktalanul összehangolni őket.

Jose első regnálása alatt kaptam meg azt, amit a mai napig várok a futballtól, amitől számomra szerethető, látványos, és eredményes is ez a játék: olyan menedzsert, mint ő, olyan védelmet, mint Terry, olyan középpályát, mint Lampard, és olyan támadósort, mint Drogba. Nem őket, és nem egyes személyekre vonatkoztatva, remélem érthető, amit sugallni próbálok. Profizmust, stílust, és alázatot. És ha már ekkora feneket kerítettem ennek, levonom a következtetést: a mai kor focijában – és most kifejezetten az idei Chelsea alapján kijelentve – az első kettő hajszolásáért akkora járandóságot szabunk ki, amibe belehal a harmadik. Az idei szezon már kevés lesz arra, hogy ezen változtassunk, de ideje végre, hogy olyan csapat épüljön fel, amelynek egyes tagjai elég tökösek a felelősségvállaláshoz még akkor is, ha adott esetben nem egy élet, csupán néhány év jut a Chelsea-nek. Akik végre megtanulnak az adott pillanatban élni, és lehetőség szerint minden aktuális tudásukat és figyelmüket a jelen pillanatban való helytállásnak szentelik, mégpedig olyan módon, ami boldoggá (és nem gazdaggá) teszi őket.

Ahogy nekünk is kellene élnünk.

Nem akarok többé cirkuszt, hogy vakon tartson. Hősöket akarok, akik kinyitják az én szememet is.

A fennköltségbe belehalnánk, ha bármennyit is elkezdenék most a Norwich elleni hazairól beszélni. Aki nem látta, örüljön neki, aki látta, az nem akarhat olvasni róla. Egyetlen mérkőzés választ el minket attól, hogy a 2013/2014-es szezont lezárjuk. A számok, az eredmények aláírhatóak. De boldoggá csak akkor tesznek, ha a hibákból képesek leszünk tanulni, és ősszel egy más felfogású, más összetételű csapattal vágunk neki a megmérettetésnek. Nem baj, ha nem esélyesként.

Nyerni akkor is lehet, ha győzni esélytelen!