Kispályások a nagypályán

Lehetne írni most a Newcastle elleni közelmúltról, esélyekről, vagy arról, hogy az Arsenal és a Pool kiesésével mennyit javultak a kilátásaink, de úgy döntöttem, ebbe most szokásomtól eltérően nem vágok bele. Inkább megpendítem, milyen képet fest a klub magáról, milyennek képes láttatni magát. Röviden erről lesz szó alább.

 

Innen Magyarországról szinte felfoghatatlan, hány ember dolgozik egy akkora klubnál, mint a Chelsea: mi mindennek van felelőse meg menedzsere, mi mindenre jut pénz, energia, figyelem. És itt most nem csak olyanokra kell gondolni, mint a segédedző, a pályagondnok, meg a szertáros, hiszen konkrét stáb foglalkozik a játékosok rehabilitációjával, a sajtókommunikációval, játékos-megfigyeléssel, utánpótlással vagy a jótékonysági megjelenésekkel. Nem csak a futballisták és a menedzser, de a fizioterapeuta, a dietetikus és a bérszámfejtő is profi kell, hogy legyen. Még senior kit managerünk is van.

Ezen a szintem egész egyszerűen már muszáj ügyelni a részletekre és a külsőségekre. Ez nem egy KKV 30 alkalmazottal, 40 ügyféllel és évi 2 millió eurós árbevétellel, hanem saját iparágának egyik legnagyobb és legjelentősebb társasága. Itt nem lehet sumákolni, kummantani meg balfaszkodni, mert minden szónak, nyilatkozatnak, megjelenésnek súlya van. Illetve de, látjuk, hogy lehet.

Bevallom, nem vagyok már az, aki a csapattal kel és fekszik. Nem követek 15 chelsea-s oldalt a Facebookon, nem tallózom át kétóránként a jelentős médiumokat átigazolási pletykák után kutatva és nem vitázok parallel öt fórumon védve vagy épp támadva Contét. Azért sok kontent így is szembejön velem, legyen szó sajtótájékoztatókról, nyilatkozatokról, esetleg zuhanyhíradóról. Ezek alapján a kép csalódást keltő, helyenként pedig kiábrándító.

Nem megbántva az érintett szereplőket, de azzal, hogy a Chelsea FC-t egy lapon említik Andy Carrollal, Peter Crouch-csal vagy Ashley Barnes-szal, erősen csorbul a klub jó hírneve. Egész egyszerűen elfogadhatatlan, hogy ilyen játékosok legyenek célkeresztben. Ha rosszindulatú pletyka, illene azonnal cáfolni akkor is, ha „A sas nem kapkod legyek után”, vagyis nem lehet minden híresztelést lereagálni, amit egy szennylap kattintás-vadász módon publikál. Ha pedig igaz a hír, akkor nagyon nagy a baj. Ezzel ugyanis menthetetlenül azt kommunikáljuk, hogy ez a mi szintünk, ennyit érünk.

 

Ha a Haladás vagy a Leyton Orient vakon igazol valakit, aki utána rútul megbukik, az senkit nem érdekel. De ha a Chelsea nem Aubameyangra vagy Alexis Sanchezre, hanem Crouchra licitál, azzal jóval a valós értéke alá pozícionálja saját magát. Patoval vagy Miazgával már megtanulhattuk, hogy olcsó húsnak híg a leve. Nyilván undorítóan fel vannak srófolva az árak, de pont nekünk nem kéne ezen rinyálni, hiszen anno Wright-Phillips vagy Sevcsenko sem annyit ért a piacon, amennyiért leakasztottuk őket.

Az sem tesz jót az imázsnak, amit Conte újabban leművel a sajtótájékoztatókon. Egy ilyen szakmai előélettel bíró és ilyen pozícióban lévő edzőtől elvárható lenne, hogy a nyilvánosság előtt határozott, céltudatos, a „cég” értékeivel és érdekeivel azonosuló vezető benyomását keltse. Olyanét, aki uralja a helyzetet, akinek minden döntése átgondolt, aki hitében és pozíciójában megingathatatlan – még ha ez a valóságban nincs is így. Nem pedig olyanét, aki kiégett, megkeseredett, akit egy random keresztkérdés felidegel, s legfőképp nem olyanét, aki nyíltan kritizálja a kollégáit és feletteseit.

Sosem dolgoztam még ilyen magas szinten, nem is hiszem, hogy fogok, de annyit még én is tudok, hogy ez nem hogy nem szokás, hanem komoly vétség. Egy egészségügyi miniszter sem kommunikálhatja, hogy szerinte is nevetségesen keveset keresnek a nővérek és az orvosok, de hát ez van, nem tehet róla, hogy máshol vannak a prioritások, meg amúgy is, ezt a miniszterelnöknek vagy a pénzügyminiszternek kellene felhánytorgatni. Meg egy multinál kulcspozícióban lévő vezető sem tehet meggondolatlan kijelentéseket vagy jelenhet meg mustáros atlétában egy fontos rendezvényen.

Visszatérve ránk, nem nagy truváj megállapítani, mennyire rossz alapokról indul egy tárgyalás, ha ilyen a hírünk. Nem állítom, hogy teljes a káosz, mint ahogy azt sem, hogy mindenki fullba nyomja a kretént, de muszáj jobban odafigyelni arra, mit mutat magából a Chelsea. Egyre több a pénzes klub, ami azt is jelenti, hogy nő azok száma, akiken egy futballista csapata és ügynöke kaszálhat anyagilag, illetve ahol maga a játékos megkapja, amit akar (fizetést, megfelelő hátteret, esélyt trófeákra).

No meg itt vannak a szurkolók, akiknek fontos ez a klub. Fontosabb, mint az alkalmazottaknak a munkájuk, meg a munkahelyi konfliktusaik, mert nekik ez az életük, ők erre pénzt és időt áldoznak. Nekik, nekünk nem mindegy, kit igazolunk télen, hányadik helyen végzünk és hány értékelhetetlen meccs jut egy hónapra. Nem érdekelnek a főkönyvi kivonatok, se az év végi bónuszok: nyilván ezek sem mellékesek, de mi nem ezt látjuk és nem is ezt keressük elsősorban. Megvesszük a drágább tévés csomagot, hogy tudjuk nézni a meccseket, megrendeljük a mezt, sálat, bögrét, bármily drága is. Beletesszük a magunkét, cserébe azt várjuk, hogy a klubnál is végezze mindenki profin és alázattal a saját feladatát. Továbbra is Blue Is The Colour!