Képzelt riport egy elképzelhetetlen betegről 2.

Azért kettő, mert egyszer már volt egy poszt hasonló címmel az őshazában, ami ugyan teljesen másról szólt, és teljesen máskor, annyira mondjuk nem is, de legalább kicsit már majdnem erről is szó volt. Mert itt feleim most José Mourinho lesz porondon, szigorúan szubjektív szemszögből, szerintem. Szóval szép szavaimmal.

Már az első José ‘kampány folyik ellenünk’ megnyilvánulás megvalósulás óta foglalkoztat a gondolat, hogy írni kellene a témáról, mondjuk persze az arra adott reakciók voltak inkább, amik elindítottak bennem olyan gondolatfolyamokat, amiket a kommentmezőben nem akartam lefolytatni, de igazán a PSG meccs közben, előtt, majd után kisgömböcként növekedő fikahalom volt, ami a vérnyomással együtt megindított bennem néhány neuronaktivitást is, és ott már nem is feltétlen állhattam meg szó nélkül az események lefolyását, de továbbra is tartottam magam, mert szerintem erre ez a minden bizonnyal monstre poszt (update: tényleg az lett) sem lesz elég (és tényleg nem elég, nagyon sok dolog kimaradt belőle).

José Mourinhoról véleményt írni ugyanis nem egynapos feladat, de, hogy lefordítsam, egy könyv is kevés, nem egy poszt, értitek. Még csak akkor is, ha nagyon rövidek és bizonyos dolgokra vonatkozóak vagyunk-leszünk. Én alapvetően két dolgot kívánok meglovagolni: az egyik, hogy miért lepődik meg mindenki azon, hogy José Mourinho mindig José Mourinho marad, a másik pedig, hogy José állítólag nem tanul a saját hibáiból, pedig egyébként meg de. Ehhez kapcsolódik az is, de vehetjük egy harmadik, külön témának is, miszerint José nem változott, s ha igen, akkor is a rossz irányba az idők során – mert az én szemszögemből pont, hogy fordítva: változott, jelentősen, és pozitív irányba.

Úgy, illetve hát azzal kell indítanom, hogy mivel helyenként vádaskodó lehet az iromány, nyilván akinek nem inge, az ne öltözzön fel. Nem vagyok tisztában a blog olvasóinak életkorával, tippem van, és ehhez eleve tisztázni kell azt a dolgot, hogy úgy saccolom, az olvasóközönségünk nagyrészt a 20-25 éves korosztályból kerül ki, ami predesztinálja azt, hogy még ha a full-Abra érát már Chelsea szurkolóként élték is le, 10-15 évesen nyilván másként vagy sehogyan sem láthatták azt, amiről részben szó lesz. De ettől még le fogom írni, hogy azért fura ez nekem, hogy az emberek memóriája mennyire rövid. Azt szerintem tudja mindenki (és ígérem, most nem megyünk komoly filozófiai mélységekbe), hogy az emberi agy úgy van beállítva, hogy főleg a szép emlékek legyenek maradandóak, a rosszat pedig jól eldugja, ez azonban még nem adhat okot az afféle vagdalkozásra, aminek alapjaihoz szelektíven tekintünk a múltra.

José Mourinho személyiségének, emberi mivoltának, edzői mivoltának (igen, ezt a hármat muszáj külön kezelni, mert a közvélemény külön kezeli, mégha ennek értelme nincs is) megítélése alfa és ómega, ég és föld, és minden egyéb, ami két rohadtul távoli véglet, na azon belül elég komoly szórással szóbajön minden, természetesen az emberi érzés, az alapirigység miatt a többség mindig aktuálisan a negatívba fog hajlani. Mert az olyan emberek, mint amilyen José is, és erre nem tudok jobb kifejezést, elnézést a magyar nyelv művelőitől: nem mainstream, amihez a magyarban talán leginkább a populistásos illik, azok megosztóak, s legalább 60-40 arányban inkább utált, mint kedvelt.

Ezt akár magamon is tapasztalt dologként mondhatom, és nyilván most ne nézzen senki hülyének, hogy magamat Joséhoz hasonlítom, mert csak nagyon nagy vonalakban, és inkább még úgy sem. és nem is annyira magamat, mint egy Y bloggert. És ugye egy Y blogger, aki legyen inkább Z, és akkor már el is értünk hozzám, egy jóval kisebb közösségben (magyar blogolvasók egy töredék része) sem képes egy általános elismertségre – persze nem is törekszik rá, valahol a blog sajátja ez – én is túl röviden, túl hosszan, túl ritkán, túl sokszor, túl sok zsurnaliszta kifejezést használva, túl sok személyes vonatkozással, túl sok mellébeszéléssel, satöbbi-satöbbi írok. Persze alapvetően azért is jóval több a negatív vélemény, mert az emberek inkább panaszkodni szeretnek, a magyarok meg pláne, de mivel nekem ez egy hobbi, ezeket lerázom magamról, mert nem ezért csinálom, a cél, hogy jól érezzem magam, és mivel az írás önmagában szórakoztat, már mindegy, hogy olvassák-e, és ha igen, hányan, de ha van legalább 1 ember, aki annyit ír, hogy ez bazzeg Zenzo ez fasza lett, kösz érte, már felhőkön ugráló kis habcsókként lebegek a világok felett. Ilyen szempontból pedig José Mourinhonak is elég, ha aktuális csapatánál a főnök elégedett. Az ő szakmájában persze nem mellékes a szurkolók véleménye sem, de amíg egy edző sikeres, addig nagyon sok mindent elnéznek neki a hívei. Cserébe ugyanúgy, ahogyan sok negatív kritika velem szemben is, úgy Joséval szemben is olyan emberektől születik, akik nem tájékozottak a témában, és ahogy engem egy poszt alapján, vagy akár egy poszt részlete alapján simán leszánalmasoz, ugyanúgy JM-et is simán megítélik mindössze egy-egy tette, eredménye, meccse, viselkedése alapján.

Ehhez persze mindenkinek joga van, és 1 gondolat alapján is lehet és kell véleményt alkotni, és azon kevés ismeretanyag alapján az is lehet releváns, csak nem kell meglepődni, ha egy valamennyire is komoly vita kapcsán nem fogják válaszra sem méltatni.

A szurkolás világa alapvetően nem sokban különbözik a hit világától. Apám halálának évfordulójára szentmisén voltam. Na nem mintha nagy templomjáró, vagy hitbuzgó lennék, ez amúgy is sokkal inkább szól a földön maradtaknak, szerintem. Hogy őszinte legyek, én is sokkal inkább nagyanyó kedvéért megyek el, mintsem azért, mert ezt érzem helyesnek, mégha nem is ez a megfelelő szó ide. Apám sem volt templomjáró ember, mondjuk úgy, hogy nem ettől emlékszem rá jobban. Hozzám sokkal közelebb áll a Közép- és Dél-Amerikai indián mitológián alapuló hitvilági felfogás (ahol menny és pokol helyett nem feledettek és elfeledettek földje van)  de egy magyarországi férfinak még manapság, a nagy hitdemokrácia idején sem nagyon van válogatni lehetősége, nemde? Viszont, ami miatt idekevertem ezt. A keresztény katolikus hitvilág egyik alaptétele, hogy ne a vétkeinket nézzétek, hanem a hitünk erejét vizsgáljátok. Valahogy így vagyok én a focival is – kevésbé vallásos nyelven megfogalmazva, ahogy már korábban is írtam, én jellemzően egy félig teli pohár ember volnék. Ami nem jelenti azt, hogy vak lennénk a hibáinkra, nem jelenti azt, hogy nem vagyok tisztában azzal, hogy a pohár másik fele üres. Én, csak alapjában a pozitív oldalról szemlélem a dolgokat. Jó lenne, ha ezt a szemléletet minél többen magukévá tennék, úgy vélem, sokkal jobb hely lenne az országunk. De persze ehhez aztán tényleg semmi közöm (bár volna), viszont ettől még jó lenne, ha többen nem személyes támadásnak vennék, hogy így vagyok beállítva.

Azt veszem észre egyre-másra, hogy némelyek engem a köpönyeges igazságosztó szerepére szánnak, ami nyilván nem igaz. Ez egy blog, még csak nem is sportportál. Nem vagyok sem szakember, még csak futballista sem, bíró végképp, de valószínűleg még fűnyírásban is alulmaradnék egy pályamunkással szemben. Hiába az én véleményem áll itt felül, én is csak egy ugyanolyan szurkoló vagyok, mint bármelyikőtök, akinek van egy véleménye, ami még csak nem is biztos, hogy jó, de attól még az enyém. így nyilvánvalóan ki fogok tartani mellette, amíg valaki(k) racionális érvekkel be nem bizonyítja, hogy márpedig az hülyeség.

José Mourinhoról még én is vajmi keveset tudok egyébként – nyilván -, ilyentén az én véleményem is csak egy adott szinten/szintig releváns. JM-hez sosem voltam még 100km-nél közelebb, sosem találkoztam vele élőben, amit tudok róla, az képernyőről és nyomtatott karakterekből összeálló vélemény. Az pedig nagyon röviden így néz ki: José Mourinho egy kibaszott zseni. Minden velejárójával együtt – de úgy is fogalmazhatnék, minden hibája ellenére. Sok tekintetben szeretnék olyan lenni, mint ő. És igen, ezzel arra célzok, hogy bizonyos tekintetben példaképként tekintek rá. Sokáig gondolkodtam, hogy ezt le merjem-e írni így nyilvánosan, merthát egynémely kultúrkőrökben ez legalább olyan comingout, mintha csak meleg mivoltomról adnék számot. De ha egyszer igaz.. nem, nem vagyok langyi, viszont tényleg példaértékűnek tartom Josét. Szeretnék akkora tanár, filozófus, lenni, mint a portugál. Szeretnék tudni annyira elkötelezett, annyira profi, annyira elhivatott lenni, mint ő. Sokakat zavar a maszk, ami JM, mint edző, mert arrogáns, pökhendi, néhol bunkó. De számomra ő a focira vetített Dr House, akinek van is mire. Mert nagyon kevés edző tud felvonultatni olyan eredményeket, mint Mou. Nagyon kevés. Még sok, edzőzseninek tartott szaki sem képes arra, akár egy teljes, 30-40 éves karrier során sem, amire ő már most a vitrinbe mutogathat. Az eredménysor magáért beszél. És akkor emellé magányemberként a portugál egy végtelen jámbor ember.

De kezdjünk akkor bele José mesélésébe. A portugál lényegében a semmiből robbant be a köztudatba, mikor a Portoval UEFA-t, majd BL-t nyert. Az Abra által igazolt Kenyon pedig amikor csapatépítéshez kezdett gazdájával, szétnézett az edzőpiacon, és bár súgdosásnál jóval több szólt róla, hogy az első célpont SGE volt, amire az angol szövetség válasza meg az, hogy nem kibaszta a svédet, hanem még jól megkenegette fizuemeléssel meg vállonveregetésekkel, nem sok lehetőség maradt, mert kezdett szorítani az idő, adott volt hát két fiatal, tapasztalatlan, de nagyot dobbantó jelölt, Deschamps és JM.

Azóta sem tudni, hogy végül mi alapján kötöttek ki a portugál mellett, de így történt, és José pedig ugyanúgy robbant be Angliába, mint a köztudatba: gyorsan és markánsan. Első interjúja azóta már a mondák és népmesék világában él, a hírös Special One mivoltával, ami persze nem volt egy oly mértékben arrogáns kijelentés, mint amilyennek végül a sajtó felkapta és beállította. A portugál érkezését mindenki izgatottan várta, különböző okokból, erről sokat lehet olvasni. A Chelsea szurkolók magától értetődően, a „semlegesek” főleg azért, hogy hátha lesz végre valaki, aki megtöri a PL ManU-Arsenal hegemóniáját, hiszen akkoriban az épp 12 éves PL történetében a többnyire Manchesteri egyeduralmat helyenként az Arsenal tudta megtörni, meg egyszer a nagy szezont kifutó Shearer féle Blackburn. Az már látszott az első Abra szezonban Ranierivel is, hogy a Chelsea komolyan gondolja a dolgot, hiszen a Unitedet már akkor maga alá gyűrte, csak az Arsenalt akkor kapta el a gépszíj, és letolt egy veretlen szezont. A riválisok meg főleg azért, hogy megmutathassák ennek a pökhendi alaknak, hogy hol lakik a jóisten. Mindenkit feszélyezett a portugál belépője, aki olyan játszi könnyedséggel libbent be az országba, mintha csak övé lenne. Moyes nyilatkozta róla azt jóval később, erre visszaemlékezve, hogy „…először úgy éreztem, ennyire arrogáns nyilatkozatot senki nem úszhat meg ebben az országban. Elég sokan voltunk, akik arra vártak, hogy megmutathassuk neki.” És hát a sajtó sem kímélte (már akkor sem). Mégis Mou volt az, aki nevetett a végén.

José minden szempontból felkavarta az angol bajnokság körüli állóvizet. Anglia talán legmegdöbbentőbb új edzője volt Brian Clough óta. Clough viszont egyike volt a Premierleague hajnalán végződő karrierjével azon típusú edzőknek, amelyeknek utolsó képviselője talán Fergusson volt – akik igazi tökös, keménykezű edzők voltak. Úgy gondolom, SAF volt az utolsó, aki még szétrombolhatta a csapat és az angol válogatott üdvöskéjének orcáját, ha az indulat diktálta, vagy hajszárítókat reptethetett az öltözőben. Mára tudni kell, mikor kell keményen szólni, és mikor kell egy sztárallűröktől nem mentes világklasszis buksiját megsimogatni. Mára egy edzőnek meg kell találni az egyensúlyt az erő és az érzékenység között – JM pedig ezt a két tulajdonságot nagyon jól képes ötvözni. Önteltsége valójában egy eszköz, mintsem valós személyiségvonás, vélik azok, akiknek már volt szerencséjük élőben is eltölteni némi időt vele. Egy eszköz, amit kézbe vesz, ha kell, és akarata szerint alakítja – nem pedig a sorsot kísérti vele.

2004 karácsonya környékén a nagy többség Angliában Mourinho hatása alatt állt. A Chelsea rajongói érthető okokból kedvelték, míg a semlegesek számára pedig egy új arc volt a mindenki számára kedvelhető Sir Bobby Robson távozása keltette űrben – elvégre José mégiscsak alatta tanulta a szakmát. A két nagy tábor is partnerre talált benne még az elején: az Arsenal szurkerek azért, mert legyűrte a pályán és a pályán kívül is az öreg skótot, a ManU híveinek meg kb elég volt annyi, hogy Mourinho nem Wenger. A szakma is – ha nem is kezdte elismerni, de – biccentett annak láttán, amit a Chelsea szinte teljesen újrafaragott keretével művelt. Ismét Moyeshoz nyúlunk vissza: „A csapata annyira gyorsan lett és olyan jó, hogy ezért csak csodálni lehetett… Hihetetlen magabiztosságot és hitet öntött a csapatba. Elvileg ez nem túl nehéz, ha az ember a legjobb játékosokat edzi, de ez csak a látszat – velük nehéz igazán. Ráadásul ő már a Portonál is elérte ugyanezt. Láthatóan megdolgozott a sikerért.” A többség már nem megmutatni akarta neki, inkább csak elkezdett berendezkedni arra, hogy várta, a portugál megbukjon.

Ehhez és emiatt persze minden lépését figyelték, s nem csak Mourinhoét, de Kenyonét is, az SGE-gate kapcsán. 2004 januárjában ezért kapóra jött mindenkinek, aki szúrni akart egyet az új, feltűnő csillagba, mikor a két nevezett úriembert találkozni látták Ashley Cole-lal egy londoni szállodában. A történetről sosem derült ki, mi történt valójában, de José nem jól jött ki a helyzetből. Az akkori szabályok szerint csaláson kapták, amiből nem tudta kimagyarázni magát (út közben még a sztorin is változtatott), megbüntették a klubot és Josét is (300 illetve 200 ezer fontra). Az esetnek nagyon nekiesett Anglia szerte minden sajtóorgánum, és persze az FA is itt látta elérkezettnek az időt a visszaütésre, amiért a Chelsea (Kenyon) megkörnyékezte az angol szövkapot – az egésznek nagyon kirakatper jellege lett. Főleg, hogy a kirobbanás miatt a Chelsea ugyan gyorsan letett az Arsenal futballistája iránti érdeklődéséről, de nem egész két hónap múlva Kenyont Rio Ferdinanddal és annak ügynökével látták együtt iszogatni egy bárban. A történet vége ismert: a ManU megadta Rionak a fizetésemelést, amit a találkozóval ért el (állítólag nem akart Londonba menni, csak a fizetését akarta feltornázni), míg Cole pedig valamivel később, 2006-ban lett a Chelsea játékosa. A kezdeti varázs azonban megtört, mert a két rivális táborban is sikerült többnyire kiváltani a tapenolás miatti gyűlölködést, és bár nyilvánvalóan minden klub ezt csinálta, csak a Chelsea amatőr módon, és ezért lebukott, de a semlegesek körében akkor is nagyot esett a szimpátia.

José pedig már ekkor is ott ütötte a szövetséget, ahol érte. Február harmadik hetében csúcsosodott ki először az attakk, mikor 8 nap alatt 3 komoly tétmérkőzés várt a Chelseare: február 20-án egy idegenbeli Newcastle elleni FA-Kupa meccs, 23-án a Barcelona elleni idegenbeli BL meccs, majd 27-én a Liverpool elleni Carling (Liga) Kupa döntő. JM ekkor már jó előre bejelentette, hogy a ‘Castle ellen gyengébb csapatot küld pályára – ami az FA-Kupa egyre tépázódó hírnevét istápoló szövetségnek eleve mélyütés volt, majd a ftutballszövetséget hibáztatta, amiért nem támogatja a nemzetközi kupában pályára lépő csapatait azzal, hogy több időt hagy a pihenésre (az olasz és spanyol csapatok már akkor élvezték szövetségeik ebbéli támogatását). A közvélemény ezzel szemben úgy gondolta, hogy a méregdrága keretnek, és a Special One-nak ez nem okozhat gondot, a szövetség pedig angolos kimértséggel hallgatott.

Az egész történet egy komoly horror rajongót is megtornáztat: az észak-angliai havasesőben a Chelsea a félidőben 1-0-ás vesztésre állt a Newcastle ellen – így José mégis pályára dobta a gyengített csapatba sztárjait, a félidőben pályára küldte hármas cserével Duffot, Lampardot és Guddyt. Kb 5 perc telt el a félidőből, és Wayne Bridge törött bokával cserére jelentkezett, csere híján 10 emberrel küzdött a Chelsea. Duff és Gallas egy-egy ütközés után már sántikált, ráadásul Cudicinit kiállították – a Chelsea 9 emberrel fejezte be, és kapott ki először a St James’ Park-ban, ahol JM azóta sem győzött. Mou viszont visszaszerzett valamennyit a tekintélyéből, mikor véget ért a mérkőzés: gratulált Graeme Sounessnek, bement a pályára, vigasztalta a játékosait, gratulált az ellenfél játékosainak – sportszerű, higgadt és úriember volt. A meccs után megdicsérte a játékosait, a bírót (Mark Halseyt, akivel egyébként azóta is nagy barátok). Ez a méltóság hatékony fegyver volt – anno nem ártott volna Wengernek is belőle az Old Traffordon még ugyanebben a szezonban (szép sztori ez is, a ManU néhány, khm, nemfinom szerelése után, amit pölö a Neville-nővérek követtek el Reyesen, az Arsenal kizökkent a ritmusból, és kikapott. Wenger már a meccs után is forrott, majd ekkor következett még a fekete leves, ami büféharc néven vonult be a történelembe: azóta sem bizonyított a pontos szám, de legalább egy Arsenal játékos megdobálta étellel SAF-ot a meccs után – ezt pedig a két edző heves szóváltása követte). De vissza hozzánk: a rettenet FA meccs után jöhetett a katalán túra. Na az is emlékezetesre sikeredett.

Ez volt az a mérkőzés, mikoris a Chelsea a szünetben 1-0-ra vezetett, az öltöző felé vonuló csapatoknál pedig sasszem elvtárs a körletből kiszúrta, hogy Rijkaard beszélt a játékvezetővel, aki tételesen Andreas Frisk volt. Később azzal is vádolták, hogy látták a szünetben, amit távozik a játékvezetői szobából. A lényeg elvileg az volt, hogy a katalánok holland trénere szerint Duff gólja nem volt gól, mert les volt (ami egyébként tévedés). Frisk aztán később az 55. percben kiállította Didier Drogbát, a Chelsea pedig 2-1-re kikapott. José nem jelent meg a meccs után a sajtótájékoztatón, sőt, a csapatból mindenkinek megtiltotta, hogy nyilatkozzon, a klub pedig közleményt adott ki, hogy kérvényezni fogja az UEFA-nál a Rijkaard-Frisk eset kivizsgálását.

Az eset végül több okból is kellemetlenül végződött: Josét kitiltották a következő meccs mindkét fodulójából a ksipadról de még az öltözőből is (miután a BL történelem egyik legjobb meccsén, hazai pályán, heroikus küzdelem után végül továbbjutottunk), így a Bayern ellen csak a nézőtéren lehetett ott (bár a hazai meccsen elterjedt a sztori, ami szintén sosem bizonyosodott be, hogy egy szennyestartóban csempészték be Mourinhot az öltözőbe, a meccs közben pedig Faria végig egy sapkába rejtett mikrofonon keresztül állt kapcsolatban Joséval) – viszont volt egy kellemetlen esemény még, ami ismét visszavett José megítéléséből: a játékvezető iránt intézett harc miatt Frisk, akit akkor az egyik legjobb bíróként tartottak számon, a rengeteg fenyegetés miatt, amit kapott, azonnali hatállyal visszavonult. Az UEFA-nál szinte könyörögtek neki, hogy ne tegye, mégis hajthatatlan maradt. JM az angol szövetség után az UEFA-nál is elásta magát, a közvélemény szemében pedig a Newcastle ellen visszanyert népszerűsége pár nap alatt semmissé vált. Egy portugál tv műsorban pedig még gúnyt is űzött Friskből, ami már tényleg a pofátlanság határát súrolta.

A harmadik meccs azonban legalább eredmény szempontjából jól sült el, nemrég, újabb „első” ligakupája alkalmából emlékeztünk meg arról, hogy JM első angol trófeája ez volt, amit pedig azon a február 27-i délutánon gyűjtött be. A körülötte izzó légkör viszont ehhez is adott egy árnyékot, ugyanis a Pool már az első percben vezetést szerzett Riise révén, majd a Chelsea-Pool meccsekre akkoriban jellemző mezőnyharc közepette a kapuk sokáig nem forogtak veszélyben. Mígnem aztán Gerrard (tudjátok, az elcsúszós) segítette ki akkor (is) Drogbáékat, a védelem segítségére kelvén igyekezett egy beívelést kifejelni, az ugyan nem jött össze, viszont remek kis öngólt fejelt – José ekkor nem kis kaján vigyorral meghitt orcáján felállt, majd mutatóujját a szájára téve „csitt” gólörömben tört ki – ezzel úgy magára dühítve a Pool drukkereket, hogy a játékvezető tanácsára JM-et lekísérték a pályáról, végül az egyik tvcsatorna vetítőfülkéjéből nézte végig, amint csapata a hosszabbításban megnyeri a meccset. A meccs utáni JM-show sem maradt el, ismét gratulált mindkét csapat játékosainak, a Poolnál kb még a fűnyíróknak is, viszont ami gentleman-es volt a Newcastle ellen, már nagyképű és pökhendi lett a Pool ellen – a közvélemény szemében. José viszont ilyen szempontból egy kicsit magáénak érzi a Bayern München híres jelmondatát: Euer Hass ist unser Stolz (a ti gyűlöletetek a mi büszkeségünk), erre maga is utalt egy interjú során: a Porto edzőjeként, mikor visszatért a Benfica stadionjába, ragaszkodott hozzá, hogy ő vonuljon be először, egyedül. „Fantasztikus, hihetetlen érzés volt… Azt hiszem, ha mentálisan erősek vagyunk, azok, akik meg akarnak félemlíteni .. épp az ellenkező hatást érik el. A füttyszó és a hurrogás közepette úgy éreztem, mintha én lennék a legfontosabb ember a világon”.

José akkoriban komoly harcban állt a Sky-jal is, s nem kímélte őket sem a Ligakupa győzelem előtt, sem után. A meccs előtt azzal foglalkozott, hogy azzal, hogy a Sky folyamatosan azon lovagol, hogy a játékosok mennyibe kerültek, és mindig az összegeket emlegetik, növelik a focistákban az elvárások keltette stresszt – a meccs után pedig egyenesen azt mondta a pálya szélén a Sky riporternek, mikor a gólöröméről kérdezték: „Tisztelem a Liverpool rajongóit, és a jelzés nem nekik szólt. Hanem nektek”. És JM nem állt le. Elővette a Sky ManU-Pompey közvetítését, ahol a United (a Chelsea kupadöntő miatt kihagyott fordulója kapcsán) 6 pontra csökkentette a hátrányát: „Többet beszéltek a Chelsea-ről, mint a Unitedról és minthogy ManU faragott a hátrányából, mindenki mosolygott”. José ugyan megtartotta a győztes hírnevét, viszont eddigre már jó eséllyel csak a Chelsea szimpatizánsok támogatását bírta, mindenhol máshol ellenségei voltak. A sajtó elleni hadjáratával pedig rá is erősített minderre, a bulvárosan szólva sármos, fiatal, különc, karizmatikus győztes képét felváltotta a nárcisztikus pózőrd diktátor rajza.

Fura helyzet volt ez a sajtónak is, aki külön sértve érezte magát a helyzet miatt. José érkezése előtt nem igazán foglalkoztak velük a menedzserek. SAF és Wenger – bár egyikük sem angol – igazi uralkodó jellemvonása az volt a sajtó felé, ami egy angol lord egy idegen hölgy irányába: kimért, távolságtartó, és meglehetősen hűvös. Kommunikációjukban maximum álcázva szerepeltek a sajtó felé irányzott kritikák, legfőképpen egymással vagy a játékosokkal voltak elfoglalva. Mourinho azonban fenyegetést jelentett rájuk, mert nyíltan támadta és kritizálta őket, ráadásul átitatta szuperönbizalmával a játékosait, ezzel egy olyan légkört létrehozva, mintha egy hittérítő lenne, vagy legalábbis maga Jézus Krisztus, aki mindenhol és mindenki felé kritikával, tanítással él, közben pedig csodát tesz. Olybár tűnt, minden napra jut egy újabb címke, minden nap egy újabb alkalom, hogy az újságok címlapjára kerüljön. „Én nem vagyok fontos. Nem érdekel a hírnév. Csak az eredményekkel foglalkozom. Nem érdekel, mint gondolnak rólam. Amit mondok, vagy teszek, azzal a csapat érdekeit tartom szem előtt”.

És ekkor hol voltunk még az első bajnoki címtől.. Volker Roth, az UEFA játékvezetői bizottságának elnöke már a futball ellenségének nevezte nyíltan Mourinhot, míg nevezett és/vagy a klub lassan számolatlanul kapta a csekkeket az FA-től is: a Blackburn ellen, mikor Arjen Porcelánláb lesérült, a csapat 15000 fontot kellett fizessen, mivel „nem tudta kontrollálni a játékosai viselkedését” (ismerős ez nemrégről is, ugye?), Josénak 5000-ret ért, hogy a ManU (Ligakupa-elődöntő) meccs után elmondhatta: a mérkőzésen sípszó, hiba és csalás volt a bíró részéről. És akkor még nem szóltunk egy szót sem a Barca és a Bayern utáni Pool szellemgólos mérkőzésről, ott is szó esett a Chelsea bajnoki szerepléséről, ami nem támogatta az európai szereplést (jelzem: 3 nappal korábban, április 30-án a Bolton elleni Lampard-duplával bajnok lett a Chelsea!), volt szó játékvezetőzésről, meg minden. De rendre osztotta Wengert és Benítezt is, L’Arsene-t kukkolónak nevezte, emlékezetes momentum a „..úgy tűnik, beteges hajlamai vannak. Álladóan a Chelsearől beszél, mintha nem lenne saját klubja. Lehet, hogy a helyemre pályázik..”. Egyedül Fergie iránt érzett tiszteletet, akit rendre főnöknek (boss) hívott. Hírek keringtek arról, hogy esetenként még együtt is boroztak.

Ha viszont már szóba került a bajnoki cím: Mou ott megmutatta az emberi oldalát is. Nem volt túl nagy az ünneplés, mert nem győzte emlékeztetni a srácokat arra, hogy három nap múlva még tétmérkőzés vár rájuk. Ő maga viszont, mikor a többiek vadul ünnepelnek, egyedül áll a kispad mellett, és telefonál. Arcán semmi pökhendiség, semmi gőg – csak boldogság. Akkor is, ahogy azóta mindig, a családját hívta. És ott, abban az 1-2 percben José Mourinho ledobott mindent, és ember volt. Az az ember, aki ő valójában. Nem a megalomán, nem a diktátor, nem a paranoiás, nem a pökhendi. Nem akarom túl romantikusra szabni a képet, de ettől még igen, ott, abban a pár percben nem kellett sem a bírónak, sem a szövetségnek, sem az ellenfélnek, annak szurkolóinak, edzőjének „megfelelni” – José ott és akkor és addig letette a fegyvert, a maszkot és a lantot, letette egy percre a broadwayt. Nyilván nem teljesen, elvégre ez is valahol a show része – ha nem akarná, hogy lássák rajta ezt a 2 percet, akkor lemenne a játékoskijáróba, elbújna egy akárhová. Viszont a pálya közvetlen közelében ez volt az első alkalom, hogy érkezése óta megmutatta emberi oldalát. Úgy lett bajnok, hogy minden arra járó rekordot megdöntött a PL-ben: legtöbb győzelem, legkevesebb kapott gól, legtöbb kapott gól nélküli mérkőzés, legtöbb pont.

És akkor José a végén mondott valamit. Azt, ami talán akkor valóban a siker kulcsa volt, és talán azt, ami pedig most még hiányzik a mai Chelseaből: „A titok nem abban rejlik, hogy bennem hisznek (a játékosok). Az csak az első lépés volt. Elengedhetetlen, hogy tökéletesen végrehajtsák a pályán és a pályán kívül, amit kérek tőlük. De bíznak önmagukban s bíznak egymásban.” Ja igen, és még egy gondolat, amire csak most mondhatjuk, hogy a kis köcsögnek igaza lett: „Terry meg van róla győződve, hogy ő Anglia, sőt, egész Európa legjobb középső védője. Lampard tisztában van azzal, hogy Európa legjobb játékosa. Ezek a fiúk megértették, hogy a Chelseaben nehéz futballozni… de azt is tudják, hogyha betartják az általam szabott játékszabályokat, az elkövetkezendő évtizedben rengeteget fognak nyerni.”

Érdekességképpen írom, mert kevesen tudják, hogy José már gyermekkorában nagy Liverpool szurkoló volt, egykori bálványai Kevin Keegan, Dalglish és Souness voltak, s a Pool a ’70-es évek egyik – talán – legjobb csapata volt. Abban az évtizedben, mikor JM tizen-éveit élte, a Liverpool 5 bajnoki címet, két KEK-et, egy FA Kupát nyert, emellé 4 CS-t és Európai Szuperkupát is nyert. JM egy angol, klasszis, győztes csapat bűvöletében nőtt fel. De az „brit” gyökerei itt csak elkezdődtek.

Kicsit visszatekintve magára JM edzői módszereire, nem árt tudni, hogy a portugál első kurzusát – és ez sokat megmagyaráz a védekező típusú felfogásáról úgy hiszem – Skóciában végezte. De miért Skóciában, mikor hazája futballja talán aranykorát élte? Azért Skóciában, mert érdekes módon akkoriban Portugália nem írta alá az UEFA-val az európai edzőképzés tanmenetét, így otthon nem szerezhetett UEFA pro licencet José. Skóciában pedig akkortájt csak úgy tobzódtak a kiváló edzők. A kurzust a skótok egykori szövkapja, később az UEFA egykori technikai igazgatója (18 évig volt pozícióban!), Andy Roxburgh vezette – és nagy hatással volt JM-re. Aztán hamar találkozott Bobby Robsonnal, aki mellett először Portugáliában (Sporting, majd Porto), majd a kiváló kapcsolatnak hála később Barcelonában is dolgozott. A Sir egyenesen odáig ment, hogy csak úgy fogadta el a Barcelona hívó szavát, ha jobbkeze is vele mehet. Igaz, Robson munkája hamar véget ért, hiába nyertek a gránátvörös-kékek KEK-et és spanyol kupát is, mivel a La Liga nem jött össze, távoznia kellett. A helyére szerződtetett jelenlegi ManU menedzser, van Gaal az angol tanácsára megtartotta maga mellett Mourinhot, aki így továbbra is a stáb tagja maradhatott. Mindkét edző mellett amolyan „jobbkéz” volt a portugál, vele figyeltették az ellenfeleket, gyakran tarthatott edzéseket, és Robson, LvG valamint Roxburgh is úgy vélte, itt vált igazi edzőve José. Saját elmondása szerint az angoltól tanulta meg, milyen egy kiváló edző, míg Lajostól a tervszerűséget és a szervezettséget sajátította el. 2000-ben, mikor a katalánok nem jutottak be a BL döntőbe, és már harmadjára maradtak le a bajnoki címről, a stábnak mennie kellett. Josét ekkor még kapacitálta Robson, hogy tartson vele Newcastlebe, de Mourinho ekkor úgy döntött, a saját útját járja. Befejezte az UEFA pro licenc-képzést, amelyet 12 éve hagyott félbe, majd hazatért a profi ezdői papírjával – a többi már történelem: Benfica, Leiria, Porto – és Chelsea. Csak jelzem: nem kell hozzá komoly fejszámoló tudomány, hogy levezessük: 2000 és 2007 között Mou nyert 4 honi bajnoki címet (2 portugál + 2 angol), 4 honi kupát, valamint mindkét európai trófeát. És még csak ez után következett az Inter és a Real…

Játékosai a legtöbb esetben viszont elismerően szólnak róla. Pedig dolgozott együtt nagyokkal, olyanokkal is, akik kevesekkel jönnek ki, legyen szó akár Ibrahimovicsról, Materazziról, akár Eto’o-ról, de nyugodtan idevehetjük Drogbát is. De Robson, vagy LvG is úgy nyilatkozott róla, mikor még mellettük dolgozott, hogy remekül kijött még az olyan nehéz játékosokkal is, mint Ronaldo, a hűvös és komor Sztojcskov, vagy a határozott véleményű Guardiola. Humoros, közvetlen emberként beszélnek a portugálról, kiváló szakemberként, aki egyszerre keménykezű diktátor, bátorító apafigura, és barát is egyben. Általánosságban és amúgy többnyire süt a nyilatkozatokból, hogy játékosai, emberei legmélyebb tiszteletét élvezi, és bármelyikük kész lenne tűzbe menni érte. Néha, amikor egy-egy hosszabb interjúban beszélnek róla, már-már csak azt nem vallják be, hogy fel tudja támasztani a halottakat.

Sokszor feldobják Mourinhonak, hogy futballistaként nem ért el sikereket. Az igazság azonban az, hogy igen ritka, hogy egy egykoron kiváló játékosból kiváló edző is legyen. Sokan a nagy nevek közül, Arrigo Sacchi, Hitzfeld, Benítez vagy Houllier említésre sem méltó focista karriert tudhatnak magukénak, de Lippi, van Gaal vagy Fergusson neve sem a mészcsíkon innen, hanem azon kívül vált ismertté. Scolari dettó, vagy a görögökkel csodát tevő Rehaggel neve ugyancsak a padon, és nem a füvön nyújtott teljesítmény miatt vált naggyá. De mondhatjuk Wengert, vagy a brazil szövetségi kapitány Carlos Alberto Perreira nevét is, mind-mind olyan nevek, akikre a gyepről már csak öltönyben emlékszünk. Természetesen vannak olyanok, mint Cruyff vagy Capello, akik focistaként és edzőként is komoly karriert futottak be, de végnélkül sorolhatnánk az olyan sztárokat, akik edzőként alig jutottak valamire.

Szintén érdekesség, hogy José Mourinho futballkarrierje során, ami ugye lényegében említésre sem méltó, hátvéd volt. Sokat elárul a futballhoz való hozzáállásáról, viszonyáról, taktikai beállítottságáról, hogy egy olyan korban, mikor a nemzete legjobbja egy csatár, A csatár, Eusebio, akit egyesek még Pelénél is jobbnak tartottak, és minden gyerek idolja, miért választja a hátvédek kevésbé látványos és adott esetben kevéssé népszerű feladatát, főképp, ha arra alacsony termete és nem kifejezetten erős fizikuma sem predesztinálja. José már akkor is távlatokban gondolkodott – és amíg bízott futballban befutandó karrierjében, úgy vélte, hogy ha már a nemzete legjobb csatára nem lehet, akkor majd a legjobb védője lesz. Miután körülbelül 18 éves korára belátta, sosem futhat – és nem is akar – komoly futballkarriert, akkor döntött úgy, hogy a világ legjobb edzői posztjára tör.

Sokszor azért támadták Josét még az elején, úgy a kollégák, mint a sajtó, mert egy olyan közegben volt tiszteletlen, ahová ő akkor még nem tartozott. Nem kell elfelejteni: annak idején, mikor José még az első jelentős trófeát szerezte karrierje során a Portoval (UEFA kupa, 2003) Lippi, Capello, Fergie és Wenger már sztáredzőnek számítottak. Történt azonban, hogy Roxburgh ekkor szervezett egy fórumot az edzői elitnek, ahová a BL és az UEFA-kupa döntős edzőket is meghívta – így ott volt José és a Portoval a döntőben meccselő Celtic edzője, Martin O’Neill is. Roxburgh így emlékszik vissza: „José és O’neill is eljött, és José első hozzászólása egészen bámulatos volt. Ott ült a svájci konferenciatermünkben ez az új fickó, egy asztalnál Capelloval, Lippivel, Fergie-vel, Wengerrel – és a többi sztáredzővel. Az egyik kérdés, amiről szó esett, az ezüstgól szabálya volt.” Akkoriban a szabály élt, és a Porto Derlei 115. percben lőtt ezüstgóljával nyerte meg az UEFA-kupát. „Nagy vita alakult ki, és Lippi például azt mondta, hogy neki szimpatikusabb a 2×15 perces megoldás. José végighallgatta a nagyágyúkat, az érveléseket, majd ennyit tett a közösbe: számomra nagyon izgalmas volt felkészíteni a játékosaimat arra, hogy meg tudjanak birkózni ezzel. Számára ez csak egy kihívás volt. Nem mondott semmit arról, hogy a szabály jó vagy rossz-e. Ez sok mindent elmondott nekem Joséról, mint edzőről. Nem kritizálta a szabályt – az adott volt, ő alkalmazkodott, s úgy képezte a játékosait, hogy a lehető legtöbbet hozzák ki belőle.”

Összességében – ehhez képest – szerintem nem lehet azt mondani, hogy José Mourinho ne fejlődött volna. Illetve lehet, csak attól még nem lesz igaz. Elég megnézni, hogyan, milyen felfogás mentén vezette az „első” Chelseat, majd az Intert, aztán a Realt, most pedig a második Chelseat. Mégha vissza-vissza is nyúl a gyökerekhez, és mindig vissza fog, azért egyetlen korábbi, Real előtti JM-csapat sem rendelkezett volna egyszerre ennyi védekezni képtelen, kreatív támadóval, mint jelenleg a Chelsea. Abban a csapatban Lampard volt a legkreatívabb ember – és nem kívánok semmit elvenni Frankytől, mert imádtam, de a srácnak 1 csele volt, az sem jó. Az ő kreativitása kimerült abban, hogy kiválóan látott a pályán, és jól tudta leosztani a labdákat, valamint, hogy remek szimbiózist alkotott Drogbával. Hozzá képest még Willian is egy freestyle szabdságharcos, és akkor még nem beszéltünk arról, hogy mellette általában a pályán van egy Oscar, Ázár, Fabregas trió.. JM nem változott volna? A taktikája ne változott volna? A játékfelfogása ne változott volna? José igenis fejlődött, igenis fejlődik. taktikai „bátorság”, támadószellem terén. Ez a Chelsea egy teljesen más alapokon nyugvó, teljesen más felállással harcoló, teljesen más Chelsea. Még akkor is, ha JM természetéből fakadóan nem feltétlen csak támadni akar vele. Igen, ez eredményez pár szívzörejt, némi ellenérzést, csúnyább meccseket. De, a BL kieséstől eltekintve nagyon nehéz még így is rásütni, hogy ne lenne eredményes. És hát nyilatkozataiban sokkal softabb, mint egykoron, sokkal jobban vezeti a sajtót és az FA-t is; még nem egy SAF, hogy az ujja köré csavarja mindkettőt, de az előélete miatt nem is juthatott el abba a fázisba – egyelőre. Viszont sokkal több Fergie-vonás van benne, mint amennyi (semennyi) volt korábban. Sokkal óvatosabb a bírókkal, az FA-vel is. Bár így is jönnek a büntetések, közel sem annyi, mint korábban.

Egy viszont biztos: bár sok esetben hasonlítgattam, hasonlítgattuk JM-et SAF-hoz, ugyanolyan sosem lesz, mert két, alapvetően eltérő személyiségről van szó. És talán itt bukik ki leginkább az, ami mentén elsiklunk egymás mellett,, mikor azt mondjátok, Mou nem tanul a hibáiból, én meg azt, hogy de. Míg Fergusson imádta az éles helyzeteket, és szeretett improvizálni, helyzeteket megmenteni egy merész cserével – amire az egyik legjobb példa a ’99-es BL győzelmük a Bayern ellen, addig José ebből a szempontból gyökeres ellentéte a skótnak: rendkívül pragmatikus, módszereinek alapja a felkészülés, a mindenre felkészülés. Mindent leír, állandóan jegyzetel, a közelében van egy teljes füzetnyi anyag a taktikákról még meccs közben is (érdekes megfigyelni, hogy a cserék sok esetben egy-két szót, meg pár hátbaveregetést kapnak, addig Josénál még épp vetkőzik a csere, már oldalakon keresztül mutogatja ő, vagy valamely segédje perceken keresztül a beállni készülőnek, hogy mi lesz a dolga). Mourinho soha, semmit nem bíz a véletlenre. Jó ösztönei vannak a játékhoz, de nála az alaposság a minden. Kiválóan tudja elemezni az ellenfelek, és saját csapata játékát is, Váratlan húzásokra viszont ezért nem igazán lehet számítani tőle. José Mourinho e tekintetben mindig is José Mourinho marad, és fura, de ez még tizenév után is meglep mindenkit. Lehet frászt kapni száztizenhétezredjére is, hogy szoros vagy fontos meccsen deffenzív cserét fog húzni, csak nem igazán érdemes. S bár már ebben is fejlődött kicsit, a szezon elején volt, mikor vezetésnél is előre (védekezőbb játékos helyett támadót) vagy legalább posztra cserélt, azért többnyire előbújik belőle a betonozómunkás – jó példa volt erre most a Hull elleni meccs, ahol egy vereséggel felérő döntetlennél ha Costa meg nem sérül, le nem hozza az életben – igaz, a spanyol nem küldte rosszul – de kellett a csere, jött Remy, és begyötörte a győztes gólt. Nevezhetnénk ezt Mourinhoi remek cserének, megérzésnek, de nem, az önáltatás lenne. Az viszont látványosan Mourinhos húzás volt, amikor hirtelen ismét meglett a vezetés, a beállni készülő Quadradot azonnal visszaöltöztette, és érkezett a pályára helyette Zouma. De hogy erre hozzak egy régebbi példát is, még 2005-ben, José első regnálása alatt volt egy Chelsea-Fulham nyugat-londoni derbi. Ez még akkor volt, amikor a Fulham masszív középcsapatnak számított a PL-ben, van der Saar még ott védett, és olyanok futkostak még a pályán, mint Steed Malbranque, Knight, Boa Morte, és még aktív volt McBride. A félidőben 1-1-re álltunk, mire JM-hez mérten példátlanul bátor húzásként mikor a második félidőre a balbunkóban szereplő Huth helyére Jarosik, a gólszerző JC helyére pedig a sérülésből visszatérő Robben állt. Balvédőbe JM Duffot rendelte hátra(!), aminek szinte azonnal jelentkezett is a hatása: Duff tört előre, Robbenhez játszott, aki pedig az érkező Lampard elé tálalt, Franknak már csak a hálóba kellett gurítani, 2-1. A gól után viszont szinte azonnal JM fogta magát, és Drogba helyére Tiago állt, balanszolni a csapatot… a meccset végül Guddy kései gólja döntöttel el (José a meccs után pedig ismét azon nyígott, hogy szerda este 20H-kor BL meccset játszottunk, most pedig szombat délben már ismét, és ejnye).

José edzői-taktikai hitvallásáról talán Louis van Gaal adta a legpontosabb jellemzést, mikor arról kérdezték még valamikor jó 7-8 évvel ezelőtt, hogy José munkáján, legfőképp a labdabirtoklás és a pozíciós játék terén egyértelműen látszanak a hollandtól tanultak, de látja-e, hogy hol ágaznak ketté kettejük útjai: „Ő (JM) nagyobb hangsúlyt fektet a védekezésre, mint a támadásra. Miközben én úgy vélem, hogy szórakoztatnunk kell a közönséget, az ő filozófiájának a győzelem az alapja és a lényege. Ez a különbség kettőnk között”. S bár azóta LvG munkáját csodálhatjuk itt a ManU révén is, és nehezen nevezhető szórakoztatónak az a támadójáték, amit a MU most előad, az vitathatatlan, hogy kettejük közül Mou az, aki nagyobb figyelmet fordít mind a mai napig a védekezésre. De LvG és Mourinho között szerintem nincs is nagy különbség igazán edzőként. Sokkal inkább látványos a különbség José és mondjuk Guardiola között: míg utóbbi (és filozófiai társai) számára a futball inkább művészet, addig José és az atípusos edzők számára a futball tudomány. Ez viszont nem jelenti azt, hogy szemben mondjuk az „első” Chelseavel, vagy az Interrel, JM ne azonosult volna a Realnál, vagy a második Chelseanél azzal, hogy nem minden csak a szervezettségben rejlik. Míg az említett két esetben igazi egységként mozgott a csapat, és többnyire érvényesült José bibliája, hogy senki sem emelkedhet a csapat érdekei fölé, és még Eto’o-ból is közkatonát faragott, addig azért Madridban nem lehet azt mondani, hogy megpróbálta volna kiűzni Özilből vagy CR-ből az egyéni tüzet, és bár Mata ennek a felfogásnak esett áldozatául az új Chelsea felépítésekor, ha Ázárnak a más csapatokhoz mérten szokottnál többet is kell védekezéssel foglalkoznia, azért nem nagyon köti meg a lábát Mou. Az öncélú labdafényezésre viszont sosem adott, és erre kiváló példa Joe Cole, akit, amíg fel nem tudta fogni, hogy az állandó trükközgetés helyett mi is az egyén szerepe a csapatban, úgy kivágta a keretből, mint szart a palánkon. Hónapokba telt, de végül megérte: Joey kreatív, de emellett hasznos tagjává vált a Chelseanek, s az angol válogatottnak is, míg a sérülések végleg tönkre nem vágták. Mourinho együttesei mindig is a gépies hatékonyságról voltak híresek, a jelszó mindig a játékfegyelem, villog mindenki homlokán, mint valami elbaszott neonreklám a ’70-es évek Amerikájából. Nem kerülhetnek be olyan játékosok, akik technikailag nem elég képzettek – legalábbis elvileg, mert ilyenkor azért feldereng egy SWP, vagy Del Horno név a semmiből és a mai napig láthatjuk Ramires ámokfutásait – de még JM csapataiban is mindig kellett legyen egy ész, az ember, akitől a szikrát várhatta mindenki. A Portoban ott volt Deco, a Chelseaben ez volt Joe Cole. Madridra ez már nem egyemberes feladat volt, míg a mai Chelseaben jobb napokon már egy egész halom ilyen játékos van.

Egy percre itt a végén előkapnék még egy közkedvelt témát, ezt pedig a rotáció, illetve a keret mélysége. Többen (sokan?) hiányolják José csapatainál, hogy a keret szűk, kevés játékossal dolgozik, és azokat sem forgatja kellően, nem rotál elég gyakran. Ez igaz egyébként, csak ennek is megvan a maga Mourinho-i oka, és ezzel az is, ami miatt ez nem, vagy kevéssé fog változni a jövőben. Houlliernek tulajdonítják azt a mondatot, hogy amikor elkezdesz dolgozni egy klubnál, egy új helyen, három csapatot kell felépítened és működtetned. Az egyik a játszó, a másik a nem játszó csapat, a harmadik pedig a háttércsapat. Utóbbival úgy gondolom sosem volt gond, Mou másodedzői, tanácsadói azóta PL, Championship és világszerte állják a sarat, gondoljunk Steve Clake-ra, Brendan Rodgersre, vagy Villas-Boasra, de akár Faria-ra, aki azóta is kitart JM mellett. Az alapcsapattal sem igazán vannak gondjai Josénak, előbb, mint utóbb, de megtalálja a megfelelő kezdő 11-et a pályára. Ha van Josénak hiányossága, már ha ez az egyáltalán, de valamelyest még én is azt mondom, hogy az, akkor az a B keret. A „nemjátszó csapat”. A kezdőn kívüli keret JM számára hülyén hangzik, de majdhogynem ballaszt. Jó, ezzel kicsit eltúlzom a dolgot, csak érzékeltetni akarom a számomra is szemet szúró helyzetet. A pad, vagy nevezzük őket akárhogy, olyan játékosokkal kell, hogy tele legyen, akik többségében-egészében képesek pótolni a kezdő csapat tagjait, sérülés, taktikai okok vagy bármilyen kényszerű vagy tervszerű változtatás esetén. Viszont, mivel nem jutnak rendszeres játéklehetőséghez, fenn kell tudni tartani az erőnlétüket, valamint, hogy a semmittevés időszakában is képesek legyenek motiváltak maradni. Az egyik utolsó dolog, amire egy edzőnek szüksége van, azok a léhűtő, vagy zúgolódó cserejátékosok. José számára ennek megoldása a szűk keretben rejlik, 22-25 játékos maximum. Ne felejtsük el, amikor először kezdett a Chelseavel, 23 felnőtt játékos alkotta a keretet. Mivel a foci állandó együtthatója a folyamatos sérülés, így átlagban 2-3 sérülttel számolva a csapatba kerülésért folytatott hiszti alacsony szinten tartható. Mourinho pedig csak olyan játékosokkal hajlandó dolgozni, akik ha csak minimális szinten is, de hozzá tudnak tenni a csapat játékához bizonyos helyzetekben. Nincs zűrzavar, nincs sok pénzért padon tengődő játékos, nincs nyavalygó, rossz formában padra vágott sztár, nincs semmi elvesztegetett energia – ebben a közegben érzi magabiztosnak magát JM. Viszont bizonyos esetekben ez akár visszafelé is elsülhet, egy komolyabb eltiltás vagy sérüléshullám esetén arcba csaphat a gereblye nyele, de JM eddig ezt valahogy mindig megúszta. A másik oldalon pedig a szakma is elismerte, hogy JM játékosai nem csak a közvélemény előtt, és nem csak a rendszeremberek, de a perememberek is úgy nyilatkoznak rendre, hogy mennyire szeretik az edzéseket. Olyan emberek, mint Ian Wright, az Arsenal egykori kiválósága, vagy Houllier szájából is elhangzottak ilyen kijelentések.

Aki ennél bővebb, több, és az én belepofázásom nélküli dolgot akar olvasni erről a témáról, bátran ajánlom Patrick Barclay – Mourinho: Anatomy of a Winner c könyvét, ami a poszt elkészítéséhez is nagyban hozzájárult. Az angol verzió jó, de aki nem bír a Chelsea nyelvével, annak már létezik fordított verzió is a Gabo kiadásában, mégpedig nem is akárki fordításában, mert bizony ez a nagy benito keze munkája ha jól tévedek (nekem az angol van meg, a magyarba csak belelapoztam).

Remélem sikerült némileg közelebb hozni Mourinhot hozzátok, és pont annyival többet megtudni róla, hogy jobban megértsétek őt, a felfogását, és amit a pályán láttok. Nem kell azt továbbra sem elfogadni, de talán elér a poszt majd annyit, hogy minden ötödik-nyolcadik ember már nem véres posztóként tekint egy-egy cserére, vagy taktikai felállásra, húzásra, mert látni fogja a mögöttes tartalmat. Gondolkodtam rajta, hogy mivel bazihosszú poszt lett, szétbontom két, akár három részre. De aztán úgy voltam vele, hogy akit érdekel, az elolvassa egyben, legfeljebb nem egyszerre. Akit meg nem, annak meg bonthatom én ezer felé is. Remélem, első csoport, azért ti voltatok többen…