José Hammerite Mourinho

Valamikor a ’90-es évek elején volt egy festékreklám, „Hammerite-tal sikerül majd újra fényt adni hozzá!”. Nos, évek óta néha többé, néha kevésbé, de azon rimánkodtunk közösen, hogy bár visszajönnének azok a jó 1-0-ás idők. Visszajöttek.

Nem is akárhogyan, mert azért a régi időknél látványosabb, támadóbbszellemű, kreatívabb játékot láthattunk. Nagyon ritkán volt bunkerezés, jóval ritkábban eredményre ráülés, egyáltalán nem jellemzően „elég 1-0-ra nyerni” stílus. Mégis, mégis.. a jó szurkoló örök elégedetlen, úgy is fogalmazhatnék: nem érzi jól magát, ha nem szaros a szája. A legjobb dologban is megtalálja a rosszat, igyekszik azt jól kiemelni, és bár hajlamos az elismerő szóra, azért mindig hozzáteszi, hogy hátosszátokmeg, lehetett vón’ ez jobbis. Jó magyar mentalitás szerint nem tesz másként kommunánk nagy része sem. Nem kell félre érteni, nem feltétlen akarom én ezt felróni mindenkinek. Hiszen a fejlődést, a változást mindig az elégedetlenség viszi előre. Viszont engem roppantmód tud zavarni az a felfogás, hogy ha az egyszeri ember, lett lészen az szurkoló vagy sem, nem képes megállni, és élvezni egy darabig, egy rövid ideig azt, amit kért és megkapott, hanem máris szétbuzerálja az egészet, és fennhangon hirdeti, hogy édesanyám, én nem ilyen lovat akartam, mert bár eredetileg ilyen lovat akart, de közben már a barna legyen már fekete, meg almásderes, meg legyen már csikó, de talán inkább kanca, vagy a tököm tudja, legyen inkább kecske. Bár inkább krokodil.

Értem én, hogy evés közben jön-megy a székláb, de akkor is úgy vélem, jó lenne egy picit nem mindig az aktuálishoz mérni a dolgokat, és egy ilyen idény után nem a feléhez-végéhez mérten vinnyogni, fitymálni, elégedetlenkedni, hanem ahhoz mérten nézni a dolgokat, mint amikor azért imádkoztunk, hogy ilyen legyen. Ismétlem: nem kell ezt itt mindenkinek, akárkinek, bárkinek kritikaként magáravenni drágáim, hiszen a szubjektív értékítélethez mindenkinek joga van, mitöbb, annak hangoztatására is, sőt, erre én buzdítanék is mindenkit, úgy itt és most, mint az élet bármely más területén. Kellene viszont ide egy új kötőszó, mert a ’csak’ vagy a ’de’ az nem jó.. viszont? Legyen viszont. Viszont szeretném, ha elgondolkodna azon mindenki, hogy talán legalább egy percre jó lenne megélni is a cél elérésének sikerét, és nem az oda vezető úton állandó jelleggel cserélgetni a targetet, meg egyre feljebb tenni a lécet, mert úgy nagyon kevés boldogság fog megadatni abban a nyamvadt kis életben, amit öntudatosan tudunk megélni. Sajnos az emberek többsége hagyja magából kihalni azt, amit felnőtt fejjel már csak gyermeki örömnek hív, azt a felhőtlen boldogságot, amikor (még) a legegyszerűbb dolgoknak is önfeledten tud örülni az emberfia. Nyilván egy szép kavicsnak, vagy egy formás vadgesztenyének már nem kell vigyorogva örülni idővel, de ne hagyjuk már veszi azt az alapvetően hasznos érzést, amit az eredmények nehéz elérése árán okozott rövid, de intenzív öröm adhat.

Márpedig, José Mourinho visszaadta ennek a Chelseanek a régi fényét, megspékelve olyan extra skillekkel, ami a keretből emellett kihozható volt egy „elsőidényben”. Ennek ellenére többségében ott lapul a vélemények közt az „ennél több kell”, a „nem volt ez rossz, de” valamint a „vegyes érzelmek”. Nyilván én sem mondom azt, hogy minden faszán sült el. Azt sem, hogy maradéktalanul elégedett vagyok. De van egy ilyen igazság, és van az olyan. Nem elhallgatva azt, hogy van még fejlesztendő terület, én magam amolyan félig teli pohár ember lennék. Én magam úgy látom, inkább van okunk örülni, ünnepelni, újra, még egyszer, mint keseregni. Mert José visszaadta ennek a Chelseanek a tökeit.

[youtube= https://www.youtube.com/watch?v=jtQC8ChpUeg&feature=kp]

 

Örülni a 82 pontnak (három szezon után tudtuk újra áttörni a 80 pontos határt), a mindössze 27 kapott gólnak, a +44-es gólkülönbségnek, annak, hogy ugyanaz az edzőnk (és nem ok nélkül!), mint a szezon elején, annak, hogy nincs olyan csapat, aki egyértelműen leiskolázott volna bennünket a szezon során akármelyik sorozatban is, annak, hogy a két legfőbb sorozatban a végsőkig versenyben voltunk. Nem pedig azon fanyalogni, hogy ez végül mire is lett elég, illetve mire nem. Ugyanis lehet, hogy ezekért a dolgokért külön-külön nem osztanak sem érmeket, sem pediglen trófeákat. De egy szezon alatt sikerült megteremteni ezekkel annak az alapját, amiért a következő szezonban már oszthatnak.

A biztos, stabil védekezést, a keretet tovább formálni egy szerintem igenis jó irányba, a merőben támadóbb felfogást, mint amivel bármikor is az utóbbi időben megbízhatóan játszottunk. Joggal mértékadó írótársam azon kesergett a PL összegző posztjában (többek közt), hogy José focija inkább reaktív, meg, hogy „csúnyán fogalmazva inkább a rombolás és az ellenfél játékának ellehetetlenítése a mi terepünk”. Nade most kérem a királyfitól várjuk azt, hogy béka legyen? Remélem megbocsát a kolléga is, ha felteszem a kérdést, hogy mégis mi a pöcsnek? Persze ezek az emberek többségében azok, akik feltették a kérdést anno Ancelottinak, hogy mégis mifaszvégre játszatja ezt a látványtalan karácsonyfát. Ha edzőt választasz, stílust választasz. Lehet ezért bunkónak nézni, de aki szerintem Pepféle attakkhadot vár José Chelseajétől, az meg is érdemli. Az instant sikerek kora a fociban is dekádonként egyszer jön el. Pelle kb 4 ponttal jobban egyben lévő keretet vett át, mint José. Mojzi viszont nem egy 18 ponttal gyengébbet. Tessék néha lefelé is viszonyítani, ne csak mindig felfelé. Oké, hogy mérjük már magunkat a legjobbhoz, mert az a cél, de kevesen szavazták a ManU-t nem sikerre esélyesnek. Aztán még az EL helytől is több, mint két vereségnyire végeztek.

De inkább szakadjunk már ki a keretek közül kicsit, gondolkodjunk outside of the box. Ma már ritkábban fordul elő, hiszen minden területen változik a világ, de van ide egy kedvenc példám, amit anno egy állásinterjún kaptam meg én is, és előszeretettel alkalmazták mások is: egy kétüléses sportkupéval vágtatsz hazafelé a szakadó esőben. Egyszer csak az út szélén egy buszmegállót veszel észre, benne három emberrel: egy idős asszony, aki láthatóan nagyon rosszul van, egy régi jó cimbora, akinek nagyon sokat köszönhetsz, valamint álmaid nője fizikai valójában. Kit vinnél magaddal?

A lényeg, hogy rossz válasz nem létezik. Ha az öregasszonyt, akkor szociálisan rendben vagy, ha a barátot, akkor reális gondolkodású, ha a nőt, akkor ambiciózus, ésatöbbi ésatöbbi. A „jó” válasz, és bár nyilván ez amolyan urban legend, de az írásos fennmaradt emlékek közt úgy áll, hogy a legjobb válasz, amit valaki erre a kérdésre adott, a következő volt: odaadnám a haveromnak a slusszkulcsot, hogy vigye kórházba az öregasszonyt, majd menjen haza, én pedig megvárnám álmaim nőjével a buszt..

Nyilván egy csapat eredményességét illetően is nehéz kiszakadni a keretek közül, hiszen mindig máshoz mérjük magunkat, ez a sport lényege – legyőzni mindenkit, a lehető legtöbb mindenkit, a helyzethez képest mindenkit, és így tovább folytatva a sort. Nem sokára elkészülök a panelposzt megírásával, ott majd közülünk is többen leírják, hogy mennyire elégedettek a szezonnal ahhoz képest, amit előzetesen vártak. Most én mégis arra vállalkoznék, hogy röviden megpróbáljam értékelni a csapatot anélkül, hogy az előzetes elvárásokkal állítanám szembe az eredményt, hogy mások sikeréhez vagy bukásához mérjem. Ez úgy gondolom, valahol művészet. A művészet fantasztikuma pedig a fikció. Itt és most nem a „mi lett volna, ha” féle fikcióra kell gondolni. Egy olyan fikcióra gondolok, ha a csapat teljesítményét egy képzeletbeli-térbeli koordináta rendszerben kellene elhelyezni, akkor közületek ki hová tenné. Az X, Y és Z tengely az eredmény, az elégedettség és az izgalom. Persze ez az én magányvéleményem, és valószínűleg nagy szórással, de az esetek 90+ százalékában a pozitív tartományban mozognának az értékek.. ugyebár?

Mégis úgy tűnik, nem tudjuk értékelni ezt az egész helyzetet helyi értéken. Kérdem én: miért csak akkor értékelünk valamit, mikor már nincs meg? Punnany Massiftól kölcsönözve a sorokat: Könnyebb megszerezni valamit, mint elveszíteni, mert ami egyszer már tied volt, nehéz azt elfeledni. Viszont úgy tűnik, ugyanolyan nehéz értékelni valamit, ami megvan, mert valahogy főleg akkor ébred rá az ember, mikor már elveszítette. Nem feltétlen célom a közösségi véleményt befolyásolni. Viszont az mindenképpen, hogy annyit változzon picit az összfelfogás, hogy tudjunk már örülni egy kicsit annak, ami van, kiváltképp, ha azt mi akartuk. Igenis örüljünk már annak, amit elértünk a szezonban, mert az nemhogy nem rossz eredmény, hanem jó! Minden velejárójával együtt! Hagyjuk már el a Chelsea kapcsán az érzelmi pukipárna szerepet, amire néha sokszor jólesik ráülni.. egyszer valamikor, 1 éve, 2, 5 vagy tíz, megtaláltuk a szerelmet, és azt mondtuk, hogy Chelsea és semmi más, akkor toljunk már bele pozitív érzelmeket is ebbe a kapcsolatba akkor is, mikor csak szimplán jó minden, és nem épp krvajó.

Tudjunk magunkon röhögni – ha nem tudnék magamon röhögni, már rég meghaltam volna. Tudjunk reálisan véleményt alkotni. Tudjuk képviselni azt, amiben hiszünk. És és de és viszont: tudjunk örülni annak, amink van, mert az a miénk. Főleg, ha az jó. Ez a szezon pedig az volt.