Heroes of the averageness

Az a csata, ami ideális esetben, nevezzük őket megszokott időknek a Clash of Titans volt, hát, az most valamelyest az enyészeté, a bajnoki szezonunknak reszeltek; kint a vége felirat, felcsendül a vége-főcím – nem volt egy rossz film, csak hát jó sem, de már a stáblista megy, és hiába a film közepén a producer-váltás, a végeredményen nem sokat változtat, legfeljebb egy kicsit színesebb az élmény.

Vajon a forgatókönyv volt-e rosszul megírva? Vagy, csak út közben siklott minden félre? Mondhatnánk, hogy lényegtelen, mert részben az is, de a nyár előtt jó lenne erre rájönni, mert ez az, ami nagyban meg kell(ene), hogy határozza azt, hogyan kezdünk neki az augusztusnak. Kb, ennek a kutatása marad a szezon hátralévő Premier League meccseire.

Elértük – túl gyorsan – azt a valószínűtlen helyzetet a Watford ellen, hogy több pontot szórtunk el (43), mint amennyit a szezon hátralévő meccsein szerezhetünk (42). A top4-ért, és azzal együtt a BL helyért jelen állapot szerint reálisan küzdő négyes alja is 16 egységnyire van tőlünk, ami az eddig megszerzett pontjaink több, mint fele. Mondták már korábban is sokan, most viszont már tényleg elértük, hogy a realitás az lehessen, hogy az EL-indulásért küzdjünk.

Azon már keseregtünk eleget, hogy így történt, mindenkinek megvan a maga verziója, miért történt így, sőt, a folyamatok alakulásaképp immáron több revízió is létezik a fejekben. Egyetértés továbbra is kb azon a szinten van, hogy tudtuk, hogy nehéz lesz, de erre senki sem nem számított, sem nem volt felkészülve, aztán innentől a szerjózsa minden irányába mutatnak a vélemények. Na jó, konszenzusos a konklúzió is: ezt beszoptuk.

Gyorsan és fájdalmasan süllyedtünk a középszerűségbe, azokkal a hősökkel a fedélzeten, akik tavaly még a címig vezető utunkat egyengették. De ha van valaki, aki hasonló utat járt be mostanság, az a holnapi ellenfelünk. Akik feltöretnek, annak le kell töretni, mondja a tartás, vagy tartja a mondás vagy mi, ha ti felnőttök, én meg lenövök. Na és így tovább. Izgi, vérre menő küzdelem várható, két sebzett csapat között. Vagy, legalább reméljük, hogy az lesz. Vagy, ha más nem is, de küzdelem. Mert még egy irgalmatlan 0-0-ra nem vagyok kíváncsi.

Node… mégiscsak meccs lesz, méghozzá egy Chelsea-ManU, hátizé, szurkoljunk már! Cheer up, guys! Cheer up, blues brothers!

Ha most a most, és az itt az itt, akkor csapjunk össze a középszerűségben, mégha a mi középszerűségünk mélyebb is most, mint a Unitedé, mondjuk úgy 11 ponttal. Ez lesz a két együttes 174. találkozása, és vita tárgya, de a Chelsea vagy az 50-es mérföldkőre gyúr, vagy az már megvolt, és akkor az 51. győzelem jöhetne. Ha már a fődíj sorsolásakor a nevünk nem lehet ott a kalapban, az ilyen epizódgyőzelmek adhatják a magát becsapva és megalázva érző szurkoló kis örömkönnyeit, mikor elsiratja a szezont majd május végén. S ha már az olyan luxusról nem kell lemondani még ilyen szorult helyzetünkben sem, mint az Arsenal oda-vissza megcsinálása, akkor óh, mily jó lenne, ha nem kellene nélkülözni a szezonban a vörös ördögösök skalpját sem.

Nyilván ez némileg nagyravágyó kívánalomként is szökken szárba, elvégre most attól a Chelseatől várjuk ezt, aki a feljutó Watfordot volt képtelen legyőzni. Viszont, ha valamit elért a gárda – mármint a miénk – erre a szezonra, az kérem pont az a valóság, hogy minden egyes mérkőzés háromesélyes, amin pályára lép. Ezen helyzetünkben a történelem vajmi keveset segít rajtunk, de azért tegyük ide azt is, hogy míg az évek során egészen csúnya nyeretlen sorozataink is voltak (az ötvenes évek derekán 6 vereség egysorban, de ’59 szeptembere és ’68 márciusa között is 15 mérkőzésen mindössze 2x tudtunk nyerni, miközben a vereségszámláló kilencnél állt meg) a PL érában a United csapatát győztük le a legtöbb alkalommal (16). Ha nagyon böngészni akarjuk a statokat, olyat is előhúzhatunk, hogy a két fapapucs csatájában a miénk a keményebb: Hiddink és LvG találkozásából Guus négyszer legyakta, egyszer ledöntetlenelte Luit. Ha pedig nemes egyszerűséggel a sormintát kívánjuk követni, amit 2013 májusában indítottunk: W-D-W-D-W-D akkor is győzelemnek kell következnie. De összességében immár 9 mérkőzése veretlenek vagyunk a United ellenében, igaz, a 2012-es ligakupa győzelmünk egy ugyancsak randa sorozatot – egy hatmeccses nyeretlent – tört meg.

Már a decemberi meccsünk előtt is azt írta Wudi, hogy ideális esetben erre a csatára élesítette volna mindkét csapat a világverő taktikáit, de inkább sötétben kardozást vetített előre, annak ellenére, hogy mindkét csapatnak úgy kellett volna a 3 pont akkor is, mint egy falat sör. Na, ehhez méltóan, meg ahhoz is, mint mikor többnyire jókora tétje volt ezeknek a találkozóknak, lett belőle egy akkora nulla-nulla, hogy majdnem rádőlt a ház, viszont emellé még rangon aluli is volt mindkét csapat számára, és az eredmény is csak azért volt vállalható, mert mindkét gárda a maga bolygó hollandiával együtt inkább hasonlított egy félkarú (féllábú, félszemű, félkegyelmű) óriásra, mint amire kellett volna.

Ott és akkor a meccs után azt mertem mondani, hogy nagyon elkél a Chelsea soraiba még egy csatár, merthátugye akkor épp nem volt egy bevethető sem nálunk, és nagyjából ezen ténnyel a hónunk alatt ki is írtuk a homlokunkra, hogy gyere katona, ide lőj, mert mi úgysem lövünk vissza. No most ehhez képest a Costa-Remy-Falcaooohh sort sikerült kiegészíteni egy 2 hónapja fűkockát sem látott brazil extehetséggel, illetve Bamford jött és ment, tehát vele úgy kb ugyanúgy nullán vagyunk. A korábban meglévő hármasból legalább Diegoal most nem sérült, így talán csatárjátékunk is lehet, ami jelenleg még mindig a legnagyobb esélyünk, elvégre a United védelme még most is olyan tartalékos lesz, Charlie Adam fogsora. 

Mivel a németből ideszabadított Bastian sógor is a kidőltek listáját bővíti, talán még a középpályán is lesz egy pici hézag, hogy labdát is juttassunk a jó branyol számára, mert, hogy Costa mennyit fog futni a meccsen, azt jól behatárolja az, hogy bár igaz, igyekeztünk lekapni a meccsek végén és pihentetni, amennyit lehet, de az elmúlt 1 hónapban így is uszkve 500 játékperc van a lábában, ami kb azt jelenti, hogy ha futnia is kell majd, mert a csapat többi tagja a saját tizenhatosa előterét fogja megszállni ismét, akkor saccperköbö a hatvanadik percre úgy fog sípolni a tüdeje, hogy még a zajmikrofon is gerjedni fog tőle.

Márpedig minden bizonnyal elő fog kerülni az isteni taktika, amivel már decemberben is operáltunk: védekezzünk, amennyire tőlünk telik, mert gólt azért lehetőleg ne kapjunk, a többit meg oldják meg akik mehetnek előre is, ami nagyjából azt jelenti, hogy a 90 percből nagyjából 70-ben összesen négyen léphetik át a felezőt. Ez azért fog fájni ismét, mert kétlem, hogy a United védekezésre (is) kárhoztatott egyénei valami zen-tanokat magukévá téve változtatnának a decemberi taktikájukhoz képest azon, hogy aki átlépi a felezőt, az ne tehessen három lépést úgy, hogy legalább két láb ne lendüljön felé keresztben. Ez pediglen főleg azért van így, mert a védelmük többnyire zavarba hozható. Az viszont, hogy ez az esetek nagy többségében mennyire kihasználatlan marad, jól mutatja, hogy a United a második legkevesebb gólt kapó együttes a PL-ben, eddig mindössze 21 alkalommal nézett maga mögé De Gea a szezon során.

Az pedig, hogy ez a United a PL ötödik legjobb csapata a tabella alapján, remekül mutatja az idei bajnoki versenyfutás téridő-hasító mivoltát. Gyaníthatóan a ManU szurkerek nagyrésze is fejfájósan ébred minden saját meccsük után, amennyit aprítják van Gaalt, de hát nem nagyon van mit szépíteni, ez a jelenlegi Manchester egyszerű, mint a fakocka. Mégis mi vagyunk a tizenharmadik helyen, mert a szezon első felében a tavaly még nyerő portugállal úgy ettük a gombócokat, mintha csak muszáj lenne. A legutóbbi (a decemberi) meccs után még azt mondtam, nagyon kellenének a 3 pontok, hogy „odaérhessünk”, most már azt, hogy nagyon kellene még 1-2 ilyen győzelem, hogy meg tudjuk emészteni azt, hogy a csapatunk a bajnoki szezon után az első nyolcban sem fog végezni.

A United reménysugara, hogy a hétközi fordulóban a Stoke ledorongolásakor talán a szezonbeli legjobb formájukat mutatták, Martial, Mata és Rooney pedig igazán nagyot játszott, ráadásul a két csapat közül messze nekik lesz könnyebb februárjuk, még akkor is, ha nekik most 4 idegenbeli jön (Chelsea: ManU-Newcastle-PSG-City-Soton; ManU: Chelsea-Sunderland-Midtjylland-Shrewsbury-Midtjylland). Nekik fontos a győzelem, hogy tartsák valamelyest a lépést a top4-el, hiszen egy vereséggel akár 7 pontra is leszakadhatnának, de minimum maradna az öt pontos hátrány, míg számunkra a három pont azt jelentené, hogy a liga jelenleg legrosszabb formáját mutató csapata, a CP elé kerülhetnénk a 12. helyre, elérhető közelségbe helyezve a felsőházat. De hát, nekünk, a középszernek ennyi jutott már a szezonra: közelíteni a top4-et, és távolodni a kieső zónától. Meg reménykedni abban, hogy a következő szezonban minden más, minden jobb lesz. Na igen.