Feel the Carabao

A minap tulajdonképpen véletlenül akadtam rá egy Carabao hirdetésre, ami valahogy úgy szólt, hogy „Feel the inner Carabao – the bloody mindedness – where others say, you can’t, Carabao says yes, you can. If we get knocked down, we rise up and go again” és nézegetve ezt az amúgy marketing szempontból remekül eltalált, de amúgy tipikusan marketinges, fellengzős, közhelyesen semmitmondó szöveget, mégis arra gondoltam, megéve ezáltal pont azt, amit ugye egy reklám sugall (merhogyizé ugye, találd meg magad, fedezd fel magad a reklámérzésvilágábanbazze), na de ez most a Chelsea.

Hogy mi az Arsenal, az már egy nyilvánvalóan másik dolog, ők 20 éve nem tudják lemosni magukról egy angol lord hűvösségét a franciás kimértséggel képviselő Wenger-magicet, és mind a mai napig kétes, hogy mennyire akarják.

Nem találtam arra semmilyen hiteles statisztikát, hogy a Chelsea lenne-e valójában Wengi nemezise, de az minden körülmények között igaz, hogy míg a fhanszia ágyús karrierjének elején feltétlen kedvenc ellenfelei közé sorolhatta a Chelseat, Abramovics érkezéséig 21 mérkőzésen keresztül alig létezett Chelsea győzelem a közös meccseken – mindössze kettő. Aztán, egyszercsak megjelent Abra, Wengernek még jutott három győzelem, aztán megjelent José, Arseneben pedig valami eltörött, és az azóta lefolyt 31 mérkőzésen ötször tudott győzni.

Most icipicit megcsillanhat a francúz szeme sarkában a fény, hogy komolyan vehető mérkőzésen ismét megfingassa a Chelseat, nagyjából 5 évvel a legutóbbi után (az emlékezetes 5-3 2011. október végén volt). Bennünk pedig nyilvánvalóan él a vágy, hogy Conte továbbvigye a modernkori Chelsea örökségét, ami a kalkulálható három pont a londoni rivális ellen.

A formákat tekintve kísértetiesen hasonlót fut a két csapat a szezonban, az 5-5 PL fordulóban 3w-1d-1l mérleggel állunk, ráadásul mindkettőnket Kloppék húztak a répára. Egyedül a formák egymás tükörképei, míg az Arsenal L-D-W-W-W sormintát rajzolt le, addig mi a W-W-W-D-L mentén jutottunk el a 10 pontunkig.

Némileg bántó mutató, amit Conte elé is citáltak a sajtóizélgetésen, hogy a Chelsea idén az utóbbi hat meccséből ötön két gólt szedett be, ráadásképp továbbra is kénytelenek leszünk JT nélkül felállni. No nem mintha vele mostanság sokkal jobb lenne, de jobb lenne. Valahogy nem látom magam előtt azt, hogy most nyitnánk meg a clean sheetek hosszúra nyúló sorát, ergo, az egyetlen kérdés, ami megmarad, hogy képesek leszünk-e többre, idegenben, az ágyúsok ellen, mint amire voltunk nemrég, otthon, a Pool ellenében.

Persze bíztató, hogy Mr Aspect is felismerte mindezt, és bár egy kicsit önmosdatásnak tűnik, hogy már lassan rendszeresnek mondhatóan előadja, hogy ez a hiba nem újkeletű, hiszen már az előző szezonban is ott volt, amikor 55 gólt szorgoskodott össze a gárda, csakhát előtte meg ugye nem nagyon, és egy kicsit úgy tűnik, egyelőre a mi jóféle digónk is a sötétben tapogatózik, és minthacsak róla írta volna a Korn egykor kiváló számát:

Ami viszont a Chelsea Wengernek, az Drogba helyett most Costa az Arsenalnak, így semmiképp sem vágunk neki esélytelenül az események holnap az esti órákban. A garantáltan heves érzelmeket pályán belül is kiváltó összecsapás középpontjában nyilvánvalóan a rettegett hentes, Diegoal lesz, az estére kiküldött operatőr már előre rá élesíttette mind a 47 kameráját, de remélhetőleg a piros felvillanása előtt legalább egy mesterhármast fog ünnepelni, és a Rocky zenéjére körtáncot járva fut le a zuhanyzóba a branyol gumiarcú rém, aki láthatóan Castro és Walter Matthau kései szerelemgyereke.

A győzelem nem egy életbevágó dolog egyik együttesnek sem, de egyrészről rangadót nyerni mindig az elhanyagolható tényeken felül álló üdvözülés, másrészt jelenleg mindkét csapat 5 pont mínusszal áll, szemben a listavezető Cityvel, ahol Pepi eddig bevitte az 5/5-öt, talán némileg a várakozásokon – az enyémen mindenképpen – felül. A vereség azt jelenti az elszenvedőjének, hogy ideig-óráig a középmezőnyhöz csapja magát, és nem mellesleg a döntetlennel sem lenne beljebb egyik együttes sem. Jó lenne nem már ennyire az elején tovább mélyíteni a távolságot a közvetlen élmezőnnyel szemben, amennyiben tényleg komolyak a szándékaink májusra nézve, és hát bízzunk benne, hogy azok. Márpedig, a meglévő 5 pontos gapet nyolcra bővítve, az már most azt jelentené, hogy úgy kellene arra bazírozni, hogy a City úgy bukjon 3 meccset, hogy közben mi meg nem.

Szóval erőteljesen hajrá van, itt már nem lehet pöcsölni, és ezzel jó, ha tisztában van mindenki, aki az Emiratesben megjelenik holnap a Chelsea részéről, és tevékenyen részt tud vállalni a játékból. Lehet a dolgos hét, és a nyár elmúlása nyomta rá a kib*szott bélyegét a kilátásaimra, de némileg szkeptikus vagyok a győzelmünket illetően. Bízom benne, de csak amolyan szurkolói hitvallásból, sokkal kevésbé meggyőződésből. Conte jó hatással volt a csapatra, vitathatatlan, de a hozzáadott temperamentum és lélek még nem minden. A fundamentálisabb gondok megoldására nem elég, ezen a téren pedig még komoly feladatok feszülnek Antonio előtt a horizonton. Jelenleg leginkább ‘állapotai’ vannak a csapatnak, semmint konstans formája, ami pedig veszélyes. Nem vártam én, hogy ennyire rövid idő alatt oldjon meg olyan dolgokat, mint a védelem stabilizálása példának okáért, félreértés ne essék, nem akarnám én ezért ráhúzni Contéra a vizes lepedőt, de amíg nem látom a keze nyomát a hiányosságaink valamilyen szintű megoldásában, addig nem támasztok komolyabb elvárásokat magunkkal szemben. Egy olyan vidékről érkeztünk, ami egykoron téglával és kövekkel volt kirakva, most pedig hamuvá és porrá vált. Ezt csak újjáépíteni lehet, és ez most Conte privilégiuma. A Chelsea-é pedig az újjászületés.