Ez már úgy érett

Kész, elvettek tőlünk mindent: a trófeákat (PL, BL, LK, FA), az önbecsülésünket, a büszkeségünket és most már a veretlenségünket is Hiddinkkel. Vagy inkább eldobtuk ezeket magunktól, most már mindegy. A lényeg, hogy nem igazán tudsz már mit adni nekünk, te szezon, noha ez mostanra senkit nem ért váratlanul a csapat háza táján. Na de legalább: akinek nincs semmije, nem fél attól, hogy kifosztják. Wales-i vendégjátékunk vigasztalan krónikája következik.

Először láttam Patot kék mezben játszani szombaton. Miazgát szintén első alkalommal figyelhettem a pályán.  Abban is biztos vagyok, hogy életemben soha nem volt még szerencsém – kezdőben legalábbis – Loftus-Cheekhez kátékáként. Ezek mind olyan tényezők, amik kíváncsiságot ébresztenek az egyszeri Chelsea szurkolóban, aki kissé hitét vesztette ugyan, vagy legalábbis eléggé kedvét szegte a szezon, de azért még rendre beszervezi a hétvégi programjába a csapata meccseit. Elvégre mindig van mit, vagy kit nézni. Olykor viszont, néha napján sajnos előfordul, hogy nincs igazán minek örülni.

A baloldali felsorolás a Swansea meccsen mutatott erősségeit szemlézi, a jobb pedig a mieinket.

Tartozom egy vallomással: van egy tevém a teveclubon. Nem vittem túlzásba az ilyen típusú szórakozást – nem volt tamagocsim, hősemberem, vagy ebem az ebneveldében, vírusom, az már volt, de az egy másik történet – viszont egy nap unalmamban csináltam egy tevét a teveclubon. Épp tegnap volt tíz éve az a nap. Majd telt-múlt az idő és Ötven cent szép lassan, észrevétlenül az életem részévé vált. Tudniillik a tevét gondozni kell: egy hétre ugyan be lehet tárazni neki kajából, de ha tanítani is szeretné a gazdája, akkor jobban teszi, ha beolvasztja a jószágot a mindennapjaiba. Így történt, hogy az utóbbi tíz évben majd’ mindennap első dolgom volt megetetni-itatni, és tanítani a tevémet. Persze akadtak kivételek, olyannyira, hogy néhány alkalommal látogatást tett szegény a túlvilágon is. Két élettani jellemzőnek kell teljesülnie ahhoz, hogy ez ne történjen meg: 1. legyen a tevédnek legalább 1% a súlya és 2. legyen a tevédnek legalább 1% a kedve. Ahhoz, hogy ezek megvalósuljanak, a tevét látogatni kell, méghozzá rendszeresen. Ez elgondolkodtatott.

Szurkolóként mennyivel mesésebb lenne lemerülni a labdarúgás hömpölygő mocsarába, ha létezne egy a tevetulaj-teve kapcsolathoz hasonló szimbiózis szurkoló és kedvenc csapata játékosai közt? Nevezetesen: mi lenne, ha ténylegesen az motiválná a játékosokat, az sarkallná őket még jobb teljesítményre, abból nyernének erőt, attól töltődnének fel, hogy a rajongók jegyet váltanak a klub meccseire, vagy legalább a tévé elé levetik magukat, és ami a lényeg, világszerte mindenütt lelkiismeretesen beszervezik a hétvégéjükbe az aktuális újabb összecsapást. Minél több szurkoló tesz így, annál inkább motiváltak a játékosok abban, hogy szereljenek, ütközzenek, blokkoljanak, fejpárbajt nyerjenek, konstruktívan megjátsszák a labdát, lőjenek és gólt szerezzenek. Aztán a stadion lelkes népével együtt örüljenek.

Bármi más helyett álljon inkább itt ez a kép: plusz +20% kedv az egyszeri Chelsea szurkernek.

Ezzel szemben a lelombozó valóság az, hogy nincs semmilyen szimbiózis szurkoló és csapat közt, ezért egy játékos megteheti, hogy kimegy a pályára és lélektelenül lófrál. Csalódást okoztál Pato, csalódást okoztál RLC és Miazga, de még te is csalódást okoztál, Azpi, sőt mivel csapat lévén kollektív a felelősség, és most már nem csupán a meccset, de az egész szezont számításba véve, csalódást okoztatok ti mindannyian ott London kék felén. És ugyan hiábavalónak tűnik az egész, mert az a benyomásom, hogy nektek nemhogy több, de tán még kevesebb kedvetek van tőle, én mégis ott leszek majd most szombaton is a tévé előtt. Chelsea-City lesz, és akárhogy is alakul, én ezt választottam magamnak még jó tizenkét évvel ezelőtt. És ti, ott lesztek?