Egy nehéz kötelező

Véget ért az újabb válogatott szünet, így ismét a klubfocié a főszerep. A szétszéledt nyáj összeterelése sosem egyszerű, hiszen a visszarázódás, a rengeteg utazás és az esetlegesen összeszedett sérülések ilyenkor megnehezítik a stáb, no meg a játékosok dolgát. Az évben nincs már viszont több kitérő, úgyhogy igen intenzív rohanás veszi kezdetét rengeteg mérkőzéssel. Elsőként a West Bromwich Albion ellen szólítja harcba csapatunkat a kötelesség szombat délután, kedvcsináló alább.

Bevallom, a gondolataim – ahogy tavaly és tavalyelőtt is ilyenkor – Di Matteo körül járnak. Tegnap volt ugyanis két éve, hogy a jó Robbiet kipenderítették az ő imádott Chelsea-jéből. Többünket nagyon megviselt az a döntés – nem titok, személy szerint engem is. A részleteket, illetve a közös dicsőségek és szép emlékek felelevenítését hagyjuk most.

De hogy az élet mekkora rendező, azt jól mutatja, hogy mai ellenfelünk az a West Bromwich Albion lesz, akikkel Di Matteo 2010-ben feljutott az élvonalba (a nyitófordulóban pedig a Stamford Bridge-en kapitulált), illetve akik ellen utoljára ült a kispadon bajnokin, mielőtt Abramovics elbocsátotta volna két éve. Ha ez nem lenne elég, kedden megyünk Gelsenkirchenbe ahhoz a Schalkéhoz, ahol már a svájci-olasz az edző.

Rátérve soros ellenfelünkre, nem lehet nem észrevenni, hogy az utóbbi időkben bizony romlottak a statisztikáink velük szemben. A legutóbbi öt egymás elleni bajnokiból például csak egyet sikerült megnyerni (1-2-2 a mi szempontunkból), ráadásul a tavalyi látogatásukkor csak Ramires színészi alakításán és Marriner jóindulatán múlt, hogy Hazard döntetlenre menthette a mérkőzést a hosszabbításban. Arra már ki sem térek, hogy nem csak Di Matteo, hanem Villas-Boas (érte mondjuk nem volt túl nagy kár) is egy West Brom elleni idegenbeli vereséggel búcsúzott az edzői széktől. Vagyis mumus a WBA, kár tagadni.

A tavalyi 2-2 előtt azért megvoltak a győzelmek, Benitez alatt 1-0-ra nyertünk egy Ba-góllal, előtte pedig 2-1-re Villas-Boassal (Anelka és Malouda találataival fordítottunk). Szóval szeretném azt hinni, hogy a legutóbbi pontszerzésük nem volt egyéb, mint rövidzárlat a mi részünkről, az övékéről meg a kiscsapat szökőéves bravúrja.

Alan Irvine csapata egyébként jelenleg a 13. helyen tanyázik 13 ponttal, ami dicséretes eredmény, hiszen tavaly majdnem kiestek, idén is gyengén kezdtek, a menedzserük meg PL-tapasztalat nélkül vágott neki az idénynek. A csetlő-botló rajt óta teljesen rendben van a csapat, idegenben verték a Tottenhamet (jó, ez idén nem kuriózum) és a Manchester United ellen is csak a legvégén veszett oda a vezetésük. Tavaly óta leginkább a védelmükben volt fluktuáció, de most már az is rendezettnek tűnik, legnagyobb értékük, Saido Berahino pedig a liga legeredményesebb angolja hét góllal, nem véletlenül ült már ott a padon Szlovénia ellen.

Abból a szempontból jól jött a válogatott szünet, hogy játékosaink talán már nem fognak a Liverpool elleni idegenbeli sikerrel hencegni és nem kényelmes örömfocinak gondolják majd a meccset, hanem egy sokadik első lépésnek, ami komoly erőfeszítéseket és maximális odafigyelést igényel. A nehezen behúzott győzelmek ellenére Európa egyik legjobb formában lévő együttese a miénk, s mint olyan, nem lenne szerencsés elügyetlenkedni egy országos egyest még úgy sem, hogy a közös közelmúltunk azért óvatosságra int minket. Listavezetőként, valamint elsőszámú arany-várományosként muszáj behúzni ezeket a meccseket, ugyanis eddig az az egyik legfőbb erényünk, hogy – mindenkivel ellentétben – mi tényleg hozzuk a kötelezőket. Minél tovább marad így, annál közelebb kerülünk a hőn áhított bajnoki címhez.

No de ne szaladjunk ennyire előre. Most annyi a dolgunk, hogy kiszurkoljuk ezt a három pontot. Nem ígérkezik könnyűnek a meccs, hiszen az utóbbi időben elkerültek minket a megnyugtató többgólos győzelmek, továbbá azt sem nehéz cáfolni, hogy a West Brom állva várná a végzetét. Nyerni viszont kell és kötelező, szóval továbbra is Blue Is The Colour!