Derűsödő kilátások és a kiábrándító valóság

Ha már valamelyest pozitív hangvétellel vezethette fel méltán elismert kollégám a tegnap esti meccsünket, akkor valamelyest én leszek az, aki a kiábrándító valóságról kell beszéljek nektek. A Chelsea kapcsán, a csapat kapcsán, az eredmény kapcsán, meg azt hiszem, az elvárásaink kapcsán is.

Tegnap este még úgy voltam vele, hogy megnézem még egyszer a meccset – a hétközi fordulók előnye, hogy a meccs ilyenkor már másnap fent van a Chelsea TV-n – és mélyebb elemzést írok a meccsről. De ma már nem igazán tudtam rávenni magam arra, hogy ismét kitegyem magam az emelkedett vérnyomásnak, egyszersmind a keserű valóságnak. Épp elég lesz hétvégén az Everton ellen.

Ehelyett szeretnék inkább egy viszonylagos nagy általánosságban rámutatni a rendszerszintű hibákra, amik körüllengik szeretett csapatunkat. A WBA elleni hazai 2-2 ugyanis rámutatott (ismét) egy sor olyan hibára, amik fundamentálisak a jelenlegi keretben, és egyre inkább tűnik úgy, hogy José kifuttatott egy remek szezont egy gárdával, aki – vagy ami – még mindig nem a jövő nagy Chelsea-generációja volt, még mindig alakításra szorul, más kérdés, hogy lehet, hogy ezt a portugál is látta, tudta már, viszont nem fogja tudni befejezni.

Őt ugyanis elküldtük, ismét, a helyzet viszont nem változott, és bár a mérleg nyelve operatív távon a döntés helyességét igazolja, elvégre mióta a jó portugált kitessékeltük Cobhamből, a csapat veretlen. Ellenben Hiddink varázspálcája ugyancsak beletört a nagy rendcsinálásba. Ez viszont kétségkívül nem a holland hibája. Megtette, amit lehetett, aminek szemmel látható nyomai is vannak, elvégre a csapat veretlen regnálása alatt. A játék képe cserébe mit sem változott, és hiába egy-vagy másfél ember formajavulása, a luck-factor nélkül velük sem lennének jobb eredményeink, mint voltak a portugál ittlétekor.

Ez viszont arra enged következtetni, hogy José, minden zsenialitását felhasználva kihozott a keretből egy valószerűtlenül jó szezont. Többen, és ezt úgy értem, hogy igen sokan úgy vélik, ez egyben a portugál mágus hibája is, és a gyermekmondókákból ismert vigyázz, kész, tűz ráhúzható a menedzser három szezonjára: az esetekben az első szezon a felkészülés, a második a világverés, a harmadik pedig, amikor minden bedől. Én nem gondolnám ugyan, hogy így van, de be kell látnom, hogy a (nevezzük így) bizonyítékok ez ellen szólnak. Mégis, sokkal inkább vélem úgy, hogy ott tévedtem inkább, hogy azt hittem, a „tavalyi”, előző szezonbéli egy kész, komplett csapat (dinasztia rulez), építőkockák a helyén, és 10 évre megvan a/egy (bajnok) csapat magja ismét. Úgy tűnt, minden a helyére került a nagy Chelsea kirakósban, most viszont úgy tűnik, az elemi részek szerte vannak mindenfelé, és csak a portugál kivételes adottsága, hogy ebből is hozott egy nagyon sima bajnoki címet, volt igazán az oka a győzelmünknek, és kevésbé az, hogy ez a csapat CSAPAT.

Pedig valóban úgy látszott, hogy megfelelő a leosztás a keretben, a régi bástyákat kikoptattuk, átadva helyüket az új generációnak, Lampard után elbúcsúzhattunk Drogbától (ismét), Cechtől, egyedül JT-t tartottuk még a keretben, akiből cserébe kitapostunk egy klasszis szezont. Viszont (vissza)hoztunk egy szemtelenül fiatal, Cechhez hasonlatos képességeket felvonultató kapuskiválóságot, a keretben pedig jól találtuk el a fiatalok (Oscar, Hazard, Zouma) mellett a jó futballkorban lévő játékosok (Matics, Fabregas, Willian, Costa, Azpilicueta) számát is a veteránok mellett (JT, Cahill, Ivanovics). Most viszont sokkal inkább látszik úgy, hogy a társaságot kevéssé kovácsolta össze az első közös siker, sokkal inkább mintha forgácsolta volna az amúgy is törékeny csapategységet.

Ne legyen kétségünk afelől ugyanis, hogy az Abra éra első generációjának sikeressége nagyon sokban függött a Cech-JT-Lampard-Drogba tengely állandóságától és jó, talán baráti viszonyától, úgy pályán, mint azon kívül. Meg persze, hogy ezt a tengelyt sikerült a megfelelő emberekkel megtámogatni, olyan rövidebb, néhol csak epizodista, de mindenképp sikersztorikkal, mint Gallas, Carvalho, Cole, Makelele, Robben, Duff, JC, Essien, Ballack, vagy épp Guddy. Most a Courtois-Zouma-Hazard-Costa tengely lehetne akár ugyanez. Viszont egyelőre ez csak „lehetne” és „akár”. Persze az állandóságnak az edzői székben kellene kezdődnie, de az ilyen alapvetéseken már nem is igazán akadok fenn, mert az instant sikerek enélkül is jönnek – erre pont mi vagyunk a legjobb példa, és az elmúlt 10 évünk. Ha stabil az alap, amelyre építhetsz (hajrá Fundamenta bazzeg), akkor ha nem is bármilyen paprikajancsi, de végülis még majdnem ők is képesek erre. Ha megnézzük a riválisainkat, akkor ugyanezen gondolatmenet szépen tetten érhető: ott van a MU, ahol amíg megvolt egy jó generáció játékosállománya, addig bírták (Giggs, Scholes, van der Saar, Vidics, Rio, Evra, stb), amíg megvolt SAF, pláne, viszont, hogy a menedzser önmagában még nem elég, arra pedig jó példa Wenger, aki alól rendre elvitték a fél csapatot. Az állandósága mégis garantált még a szegényesebb években is legalább BL szereplést, ami bizonyos években igencsak bravúrszámba ment. Mi viszont most egyszerre adtuk fel mindkét állandóságunkat: a sosemvolt, bár most lehetett volna edzőit, és a játékosállománybélit. Csúnyán, de legalábbis bután hangzik: egy Terry nem csinál nyarat.

Nyilván a Chelsea jelenlegi állapotában nem olyan rossz, mint amilyennek a tabellán lévő helyezése mutatja, viszont úgy látom most, hogy nem is olyan jó, mint hittem – és inkább a tavalyi volt egy kifutott eredmény, egy jó fél szezon, amit José végül a rendíthetetlen defenzív második félszezonbéli taktikával simán konvertált sima sikerré. Viszont néha az ördöggel cimborálóknak is elfogy a szerencséje, és most ezt látjuk hétről hétre. Időben ugyan nem kifejezetten sokat töltött még itt Hiddink (még nincs itt egy hónapja), viszont már levezényelt pár edzést és meccset (a WBA elleni már az ötödik meccse volt), hogy láthassuk, alapvető hibái vannak a keretnek, és ezt csak részben írja le az, hogy képtelenek vagyunk a módszeres és eredményes védekezésre, támadásra, vagy a taktika megvalósítására. Kicsit olyan ad hoc jellege van az egésznek, ráadásul amíg bizonyos pontokon (főként támadásban) pozitívumokat lehet felfedezni, addig az idővel masszívvá váló védekezésünk az idény eleji szintjére kezd visszasüllyedni, és hiába a veretlenség, amíg pontokból csak egyek jönnek, mert Watford és WBA szintű csapatok rúgdossák kettesével a gólokat ellenünk. És ezzel főleg az a baj, hogy a jelenlegi helyzetünkhöz mérten hiába érünk el olyan bravúreredményeket, mint a Palace elleni, idegenbeli 0-3, ha otthon képtelenek vagyunk a 3 pontra a darazsak vagy Pulisék ellen, mert ezzel csak ássuk a lövészárkot a 14. hely magasságában, mint akinek eszében sincs mozdulni onnan. Johnny No Walker.

Aztán, eltelt 1 nap, én meg még itt vagyok. És, hogy minden szavamnak táptalajt adjon, Hiddink ma úgy kezdte a sajtótájékoztatót, hogy reasons to be realistic. Persze aztán ennek ellenére ő úgy fejezte be: „It will be a very difficult but I think a very attractive match.”

Tekintve a jelenlegi helyzetünket, beérem azzal, ha nem kapunk ki. A győzelem viszont egy földöntúli ábránd, itt meg még hó sem esik, pláne nem piros.