Becsületbeli ügy

Az Arsenal és a Manchester City hazai veresége azt mutatja, hogy minden bizonnyal ismét magunkra leszünk utalva, reális esélyünk ugyanis csak nekünk maradt továbbjutni angol csapatként. Pellegrinóék még hagyján, elvégre a Barca a sorozat egyik végső esélyese, Wengerék viszont csúnyán befürödtek, ráadásul egy francia csapat ellen. Talán mondanom sem kell, mekkora blama lenne, ha egy angol se maradna a negyeddöntőre, arról nem is beszélve, hogy eme worst case scenario szerint ketten is képviselnék a lesajnált francia ligát. Úgyhogy ott a helyünk (nekünk a csapat mellett, a srácoknak meg a legjobb nyolcban)! Kedvcsináló alább.

Az elmúlt napok nyugodtan teltek, ami mindig örömteli. A West Ham múlt szerdai legyűrése óta nem léptünk pályára, úgyhogy volt idő regenerálódni és rákészülni erre a fontos derbire is – no és persze megünnepelni a Klub alapításának 110. évfordulóját. Az első száz évben még csak módjával jöttek a sikerek, a legutóbbi évtizedben viszont bajnoki cím, BL- és EL-serleg, FA kupa, ligakupa-győzelem és angol szuperkupa is összejött a csapatnak (gyakorlatilag csak a klub világbajnokságot és az Európai Szuperkupát nem nyertük meg), szóval mostanában jó időket élünk, amit illik értékelni és megbecsülni.

Túl a ligakupadöntőn és az FA kupa kiesésen, már csak a BL jelenti a bajnokság alternatíváját. Az angol pontvadászatban köszönjük, jól állunk: 5 pont és egy meccs fór 12 (a többieknek 11) fordulóval a vége előtt. Van tehát egy trófeánk, saját kezünkben van a sorsunk a PL-ben – vagyis az a bónusz, amit a Bajnokok Ligája tud még nekünk nyújtani. Blanc-ékat a fentebb taglalt okok miatt mindenképp ki kéne ütni (nem is beszélve arról, hogy a párizsi odavágó után mi számítunk esélyesnek), az utána jövő etap viszont több szempontból is orosz rulett. Egyrészt azért, mert egy Porto vagy egy potenciális Monaco azért levadászható, sőt, levadászandó préda – ezzel szemben a Bayern vagy a Real Madrid ellen brutálisan kemény párharcba mehetnénk bele, karöltve a kiesés jogos veszélyérzetével. Másrészt pedig azért, mert a bajnokság sincs még zsebben, márpedig – számomra prioritásként – legkésőbb a 38. forduló végén ott a helye, amibe nyilván bekavarhatnak a nemzetközi kiküldetéseink (ezt láthattuk tavaly is).

A két bekezdéssel följebb megénekelt idill azt is jelenti, hogy szinte teljesen kiegészültünk: visszatérhet Matics. A pótolhatatlannak gondolt szerb távollétében egyébként lehoztunk két győzelmet két clean sheettel, ami mindenképp több, mint amit vártunk, de azt azért túlzás lenne állítani, hogy feltörhetetlen reteszt alkottak a helyettesek. Ilyen értelemben tehát csak nyerhetünk azzal, hogy (az egyébként nem a BL-ben eltiltott) Matics újfent bevethető, akivel a taktikai repertoár is színesebb lehet.

Ami a védelmet illeti, az odavágó után legfeljebb a kapuban bravúrkodó Courtois-t lehetett maradéktalanul dicsérni, no meg persze a Terry-Cahill-Ivanovics triumvirátust, de őket csak a vezető gól miatt. A kapottnál elég csúnyán megverték a jobbhátvédünket, Cahill pedig bántóan szaladt alá a beadásnak, szóval hiába érdemelte meg a helyzetek alapján az egyenlítést a PSG, annak módja számunkra dühítő volt. Ettől függetlenül kizárt, hogy Mourinho szétzilálja a csapatnak ezt a kulcsfontosságú részét, legfeljebb a szokásos Cahill-Zouma dilemmán lehet lamentálni. A kacsacsőrű franciának mindenképp pályán a helye, szóval én őt tenném Terry mellé. Persze ha túlbiztosítjuk a rendszert, akkor elképzelhető, hogy Happy Hápi a védelem előtt tisztogat majd. Emellett szól, hogy mégiscsak első a biztonság, viszont ellene, hogy így jó eséllyel Fabregas kerülne testidegen helyre (a padra azért csak nem…).

Az előállt helyzet – miszerint elég a továbbjutáshoz megúszni kapott gól nélkül – Josénál szinte kiált a defenzív kezdőért. A stabil védekezés nyilván fontos (persze nézhető kereteken belül) és a problémák nem is itt vannak mostanában. Hanem a támadójátékunkban, ami az utóbbi időben finoman szólva sem gördülékeny. A West Ham ellen legalább odáig eljutottunk, hogy megvoltak a helyzeteink, sőt, gyakorlatilag 3-4 gól benne maradt a lábakban. Ettől függetlenül tény, hogy az utóbbi szűk két hónapban elmaradtak a magabiztos és gólzáporos győzelmek. Tulajdonképpen Hazard az egyetlen legény a gáton, no ő sem azért, mert annyi gólt szerez, hanem mert csak a belga tekinthető konstans gólveszélyes elemnek. Leginkább Costa visszaesése riasztó: nem tudom, hogy az eltiltás törte-e meg, mindenesetre meccsek óta önbizalomhiányos és még a kihagyhatatlant se lövi be. Persze öröm az ürömben, hogy ezt eddig nem sínylettük meg komolyabban, többnyire akadt valaki, aki bepasszírozott egy győztes gólt.

A ’Ki fog gólt lőni?’ amúgy is az egyik legkomolyabb ügyünk. Feltételezem, senki nem vizslatja hobbiból a BL góllövőlistáját, de ha mégis, tőlünk senkit sem találhat az élbolyban, holott a 7 meccsen jegyzett 18 gólunk elismerésre méltó. Nos, a házi gólkirályaink 2(!) találatnál járnak, az idei termést pedig own goallal együtt 11-en(!) hozták össze úgy, hogy Diego Costa és Oscar sincs is a listán! Ha meg akarjuk látni ebben a szépet, akkor gondoljunk a csapatmunkára és a 2011-2012-es idényre, ahol meghatározó góllövő nélkül nyertük meg a kiírást. Ettől függetlenül ránk férne, hogy valaki a sereg élére álljon.

Ettől függetlenül úgy érzem, nem lesz gond. Egyrészt mi állunk továbbjutásra már most, másrészt Londonban már tényleg az a dolgunk, hogy uraljuk a meccset és diktáljuk a tempót. Tavaly Blanc-ék magukkal toltak ki, amikor teljesen visszaálltak és a töketlenségünkre, illetve a kontráikra építettek. Idén ezt nem tehetik meg, muszáj jönniük, ami persze előnyünkre, de hátrányunkra is válhat. Szerintem előbbire fog, én alapvetően a ligakupa döntőjéhez hasonló performanszot várok, olyan jelszavakkal, mint sikeréhség, hatékonyság vagy magabiztosság. Szóval rajtunk ne múljon, lesz angol a legjobb nyolc között. Továbbra is Blue Is The Colour!