A múlt és a jövő határán

Ami a Bajnokok Ligáját illeti, még néhány óráig az idilli nihil állapotában lebzselhetünk: a csoportot megnyertük és ellenfélre várunk. Amint kiderül, kinek az otthonában kezdjük majd a tavaszt, rögtön elkezdjük más szemmel méregetni az adott csapatot. Utolsó békés és fesztelen óráinkat töltsük azzal, hogy visszatekintünk az őszünkre, levonjuk a hat meccs tanulságait és persze megismerkedünk azzal az öt csapattal, akiket potenciálisan utunkba állíthatnak az UEFA golyóhúzogatói. Revízió és lamentáció alább.

Volt ennek a csoportnak egy érdekes oda-visszasága: mindkétszer elraktuk a Schalkét és a Steauát is, miközben a Basel ellen egy pontot sem tudtunk szerezni, amiben van valami történelmi is sajnos. De a dolog itt még nem ér véget, hiszen a németek kétszer is megverték a svájciakat, akik oda-vissza leikszeltek a románokkal. A tökéletes szimmetriába a Steaua és a Schalke párharca rondított bele, Szalaiék ugyanis 4 pontot gyűjtöttek a csoportutolsó ellen.

Az már a sorsolás pillanatában érződött, hogy ennek a csoportnak egyértelműen a Chelsea az esélyese, olyannyira, hogyha nem mi nyertük volna meg a kvartettet, az óriási blama lett volna. Úgy gondolom, elég beszédes, hogy egy olyan német csapat jutott tovább rajtunk kívül, akit mi odakinn és Londonban is hárommal raktunk el, ráadásul a mi játékunk sokkal inkább volt taktikus, mint lehengerlő. Csóró Basel meg hiába volt a legméltóbb ellenfelünk, ha a másik négy mérkőzésén mindössze két pontot tudtak felmarkolni.

Ami minket illet, ennek az egész BL-ősznek a megítélése elég vegyes. A gyenge kezdés után nyertünk hármat zsinórban, 10-0-s gólkülönbséggel, a bázeli vereség után pedig ha nem is látványosan, de azért magabiztosan harcoltuk ki a csoportelsőséget a Steaua ellen. A tavalyi kiesés után magát a tényt, hogy továbbjutottunk (ráadásul a kvartett élén), értékelni kell. Nyertünk négyszer (ennél többször csak a Real, az Atlético, a Bayern és ManCity volt képes), gólt ráadásul egyik alkalommal sem kaptunk. Viszont ez egy annyira könnyű csoport volt, hogy ennél kevesebbel nem értük volna be. A két vesztes meccsünkön alig mutattunk valamit támadásban, de a megnyert találkozókon is ritka volt a sziporkázó játék.

A hat meccsen 12 gólt lőttünk, ezt hét játékosunk szorgoskodta össze (Bukarestben volt egy öngól is). Ami ebben örömteli, az a tény, hogy sok lábon állunk, az viszont aggasztó, hogy nincs igazi vezér. Mindhárom csatárunk két találattal zárt, ami figyelembe véve a többi fronton tapasztalható szerencsétlenkedést és elátkozottságot, nem is olyan rossz (a góltermés fele), bár arra pont nem volt jó ez az ősz, hogy Mourinho elsőszámú csatárt nevezhessen ki a látottak alapján.

Két csoportban is angol lett a második, így a potenciális nyolcaddöntős ellenfelek száma ötre csökkent. Nézzük, kik ők, mit mutattak ősszel és mire számíthatunk tőlük!

Bayer Leverkusen: Mit érdemel az a bűnös, akit az angol bajnokságban csak szenvedő Manchester United kilenc gólt rúgva ver le oda-vissza? Negyeddöntőt biztos nem, de szerintem már a tavasz megélése is rezgeti a lécet. Hiába lettek az egyre nívósabb német bajnokságban harmadikok tavaly, s hiába állnak idén még előkelőbb pozícióban (megelőzve többek közt a Dortmundot és a csoportellenfél Schalkét is), számomra egyáltalán nem tűnnek félelmetesnek Schürrle korábbi játszótársai. Továbbjutásukat annak köszönhetik, hogy a tavalyról jól ismert, de kicsit már lebutított Sahtar elleni párharcból jobban (4 ponttal) jöttek ki. Nincs igazi húzóemberük és nem igazán látom azt a játékelemet sem, amiben fölénk nőhetnének.

Galatasaray: Drogba miatt (Mourinhonak Sneider miatt is) kimondottan pikáns, de mondjuk inkább úgy, megindító lenne ez a párharc. Az elefántcsontpartin és a csapatot továbblövő hollandon kívül is van még néhány ismert figura, elég Ebouéra, Felipe Melóra vagy Muslerára gondolni. A csoportkörük nem volt túl meggyőző – másképp fogalmazva könnyebben is meglehetett volna a továbbjutás: otthon hatot, idegenben pedig emberelőnyben négyet kaptak a Realtól (Madridban ráadásul nem is játszott Ronaldo), továbbá kapituláltak Koppenhágában is. Mindezek viszont csak azt jelentették, hogy rajtuk volt győzelmi kényszer az utolsó fordulóban a Juve ellen, de végül elbírták a terhet és ha nehezen is, de behúzták a nem mindennapi (másnap pocsék talajon befejezett) meccset. A sokat megélt, rutinos légiósaik, fanatikus szurkolóik, valamint csapatunkat jól ismerő (és ellenünk alapvetően sikeres) Mancini miatt azért van félnivalónk, de a felsoroltak egyike sem olyan faktor (meg még a három együtt sem), ami legitimálna egy kiesést a törökök ellen.

Milan: Hiába nagy múltú (és többek közt hétszeres BEK- és BL-győztes) az olasz csapat, nem igazán tudom hosszan méltatni őket. A Celticet lesimázták és a Barca ellen sem vallottak szégyent, mégsem éreztem a továbbjutásukat magabiztosnak. Az Ajax elleni párharcot ugyan lehozták idegenben lőtt több góllal, de nem lehetnek büszkék sem az amszterdami meccs hosszabbítás hosszabbításában talált tizenegyes góljukra, se a milánói elvtelen bekkelésre. Az elmúlt években szép sorjában elhagyták a csapatot a sztárok és húzóemberek, a jelenlegi keret pedig már kevés ahhoz, hogy nagy focit csináljon, erejükből csupán fellángolásokra telik. Egyetlen állva maradt olasz csapatként viszont vélhetően egy ország szeme lesz rajtuk (pláne a vébé évében, angol-olasz csoportmeccsre készülvén). Mellettük szólhat, hogy azért láttuk már tőlük nem egyszer, hogy nagy meccseken képesek megrázni magukat (különösképpen otthon), az viszont ellenük, hogy Mourinho révén sokkal jobban ismerjük őket, mint ők minket.

Olimpiakosz: A görög rekordbajnok – hasonlóan a csoportmásodikok jelentős részéhez – fő riválisa elleni jobb mérlegének köszönhette elsősorban továbbjutását. Ez az ellenfél az általunk is jól ismert Benfica volt, egy lisszaboni döntetlen után otthon legyőzték Jorge Jesus csapatát a görögök, így hiába hajráztak nagyot a portugálok, csoportkiemeltként estek ki. Az Olimpiakosz kinőtte már jó ideje hazája bajnokságát (idén 14-1-0-lal állnak), rendszeres résztvevője a sorozatnak, a csapat pedig szépen izmosodik, vagyis érett már ez a szintlépés. A tavaszt nem először érik meg, de párharcot nyerni még nem tudtak. A legjobb tizenhat között legutóbb a 2009-2010-es szezonban jártak, akkor a Bordeaux volt a végállomás (mi a 2007-2008-as kiírásban – már Granttal a kispadunkon – 3-0-s összesítéssel ejtettük ki őket a nyolcaddöntőben). A csapategység és az elszántság a két legveszélyesebb fegyverük, de vannak olyan játékosaik, akik egyénileg is tudnak annyit, hogy zavart keltsenek (elsősorban Mitroglu, de Weiss, Saviola vagy Dominguez is ide értendő).

Zenit Szentpétervár: Bevallom, az orosz együttest a BL legfölöslegesebb középcsapatának tartom. Az időzónák miatti koraesti tévés haza meccseikbe belenéztem párszor, de kivétel nélkül csalódást okoztak. A 2008-as UEFA kupás menetelésükkel robbantak be a köztudatba, de azóta nem emlékszem bravúros eredményekre vagy szemet gyönyörködtető játékra tőlük. Ez a szalmalángszerű fellángolás az akkori sztárjaikra is átragadt, gondolok itt elsősorban Arsavinra, Pogrebnyakra vagy Timoscsukra. A mai keretük még erősebb, de hiába igazoltak komoly összegekért európai mércével mérve is klassz játékosokat (Bruno Alves, Criscito, Witsel, Hulk), egész egyszerűen képtelenek voltak jó csapattá összeállni. Ékes bizonyítéka mindennek, hogy az egyik leggyengébb csoportból is csak üggyel-bajjal, hat pontot szerezve, odahaza nyeretlenül voltak képesek továbbvergődni úgy, hogy az utolsó – még téttel bíró – meccsükön négyet rámolt be nekik az Austria Wien, tavaly pedig egy félidő emberelőny is kevés volt nekik, hogy kiüssék otthon a Baselt, pedig a végén még kaptak egy véleményes tizit is segítségképpen.

Minden esetben fontos hangsúlyozni, hogy ezek a jelenlegi állapotok. A nyolcaddöntők odavágóiig még sok idő van, rengeteg minden változhat nálunk és leendő ellenfelünknél is. Most annyi látszik, hogy esélytelennek egyik megkapható csapat ellen sem számítunk, sőt, ebből az ötösből bizony mindenkit ütnünk kéne, így nem is fohászkodom senkiért és senki elkerüléséért sem, de ha rangsorolnom kéne: Zenit < Bayer < Galatasaray < Olympiacos < Milan erősorrendet állítanék fel. Déltől ceremónia, majd golyóhúzás, addig is Blue Is The Colour!