A mi hetünk

Teher alatt nő a pálma. Nagyjából így lehet summázni ezt a hetünket. A Bajnokok Ligájában és a bajnokságban is ott volt a fojtogató győzelmi kényszer, de a Maccabi Tel-Aviv után az Arsenalt is le tudtuk győzni. A három pontokon és a javuló teljesítményeken kívül tehát annak is lehet örülni, hogy most nincs már akkora presszió se a csapaton, se konkrét egyéneken. Végre megint lehet előre tekinteni és bizakodni, ez pedig rengeteget számít az utóbbi hetek bűnbakképzései után. A londoni derbi krónikája alább.

Eddig úgy volt, hogy az Arsenalt azért kell megcsapni hazai pályán, mert csak, illetve mert kellenek a pontok a bajnoki címért folytatott versenyfutásban. Most, hogy a nem túl festői tizenhetedik helyről vártuk a derbit, a szükségszerű felkapaszkodás lett a fő érv. Egyszer már találkoztunk az Ágyúsokkal, akkor a vereségünk a Community Shieldbe került, ezúttal viszont élvezhette a csapat a hazai közönség bíztatását, amire szükség is volt.

Ami a kezdőket illeti, nagy meglepetések nem voltak, hacsak nem említjük Terry padon tartását és azt, hogy Pedro mégis csak tudta vállalni a játékot, ami Willian sérülése miatt nagyon kellett. A túloldalon Mertesacker volt az egyedüli komoly hiányzó, őt a későbbi negatív hős Gabriel pótolta (már ameddig…).

A tizenhetedik helyről indulva nem játszhattuk a szokásos defenzív, kivárásos focit, muszáj volt támadólag föllépni, aminek a játék előrehaladtával egyre inkább eleget is tettünk. Tetszetősen adogatott ugyan a kapunk előtt a vendégcsapat, de az egyre inkább felkeményedő védekezésünknek hála ebből több les lett, mint veszélyes helyzet, ami árulkodó, valljuk be. A mieink elől mintha tartottak volna Cechtől, eleinte a jobbnál jobb helyzetet keresték (a passzokba meg rendre beleléptek a védőik), időbe telt, mire rá is mertünk valamit lőni. Lüktető játékot hozott a félidő kevés igazi helyzettel, a számok (labdabirtoklás, kapura lövések száma) pedig a mi enyhe fölényünkről tanúskodtak, ami engem kissé váratlanul ért, amellett, hogy örömmel is eltöltött. Ráadásul az első játékrész végére emberelőnybe is kerültünk, szóval biztató volt a kép.

De egy pillanatra időzzünk el Diego Costánál. Bevallom, már tavaly sem értékeltem az ellenfelet hergelő megmozdulásait, amikből idővel egyre több lett. Szándékos arcba nyúlások, könyökösök, taposások, kakaskodások: volt jó néhány sunyi és aljas húzása. Egyre kevésbé volt erőm és kedvem őt védeni, tegnap délutánra pedig végleg elfogytam. Egész egyszerűen nem vagyok hajlandó sorsközösséget vállalni egy ilyen alattomos játékossal. Lehet ő csupa szív, lehet ő házi gólkirály, lehet ő Mourinho szerint a meccs embere, de az én gyomrom akkor sem veszi már be, hogy valakinek az a legfőbb attribútuma, hogy verbálisan és tettlegesen inzultálja az ellenfelet úgy, hogy közben még neki áll följebb. Szóval igen, rúgjatok belém, de én drukkolok a kiadós eltiltásáért.

Emberhátrány helyett emberelőnyben zártuk az első félidőt, így a másodikat már feljavult harci kedvvel kezdhettük. Gabriel kiállításával ráadásul a nyilvánvaló létszámfölényen túl három dolgot is nyertünk: egyrészt kiszállt az alapvetően jól játszó belső védő, másrészt pótlására az idén fogalmatlan Chambers érkezett, harmadrészt a lecserélt Coquelin kiválásával nem maradt valódi romboló az Arsenal középpályáján. Ez pedig elég is volt ahhoz, hogy állandósuljon a jelenlétünk a kapujuk előtt.

A vezető gól igazi fricska volt: egyfelől a Wenger legjobb barátja, egy fiatal francia szerezte, másfelől Fabregas okos és hajszálpontos szabadrúgása volt a gólpassz. Zouma először volt eredményes a bajnokságban, ami beleillik a ’senki se legyen többgólos’ filozófiánkba. A vezetés és a létszámfölény pedig mindenkivel elhitette, hogy ez a rangadó nem csak nyerhető, de innen kötelezően behúzandó is. Fegyelmezetten zárt hátul a védelem, Sanchez kifacsart lövését leszámítva semmi és senki nem keltett riadalmat, miközben mi azért próbáltunk bevinni egy másodikat, még ha többnyire könnyen védhető próbálkozásokból is. Elsősorban Hazard hajtott nagyon a gólért, de Fabregas is meglepően sokszor került lövőhelyzetbe.

A végére aztán szétesett az Arsenal. Az első félidőben még harcos és kombinatív csapatból már az első kiállítás is sokat kivett – olyannyira, hogy térfélcsere után súlytalannak és hitehagyottnak tűntek –, Cazorla második sárgája után pedig már tényleg nem tudtak honnan erőt meríteni. Bő tíz perc altatás és alibizés után azért a hosszabbításban csak lezártuk a derbit egy második góllal, ami ugyan megpattant, de attól még Hazard-é. Rászolgált a belga, látszott végig, hogy többet akar nyújtani, mint amennyit eddig láthattunk tőle.

Az Arsenal tehát a BL után a bajnokságban is bukott, s Diego Costától függetlenül beszédes, hogy három piros lapot is összeszedtek a héten. Ennél is fontosabb, hogy mi van velünk: nyertünk, otthon, kétszer is! A Maccabi ellen inkább csak a kötelezőt hoztuk pár szemnek kedves extra kíséretében, a tegnapi viszont fontos diadal volt. Két győzelem, két clean sheet, hat rúgott gól – mintha valami elkezdődött volna. Elkezdtük helyre rakni a renoménkat – a Stamford Bridge-en biztosan. Továbbra is az alsó tízben vagyunk ugyan, de például az utóbbi hetekben már formába lendülő Arsenaltól már csak három pont a lemaradásunk. Szerencsére a City is botlott (így már csak a Leicester veretlen), szóval ezek most boldog napok. Továbbra is Blue Is The Colour!