A kétezres évek 15 legemlékezetesebb győzelme

Ha azt írtam a 15 vereséges posztnál, hogy nem volt könnyű dolgom, mit mondjak akkor erre? Szerencsére az elmúlt bő másfél évtizedben inkább adott a gép, így nem szűkölködtünk emlékezetes győzelmekben. Fiesta-hangulatú gólgálák, epic rangadók, nagy fordítások, bajnokavatók, hősies továbbjutások… Volt itt annyi minden, hogy a lista összeállításakor nem tudtam, melyik ujjamba harapjak, s bizony vérzett a szívem, mikor „ki kellett dobni” egy sokgólos MU-, Spurs- vagy Arsenal-verést. Viszont remélem, kárpótol mindenkit az a 15 meccs, aminek viszont jutott hely. Édes nosztalgiázás alább.

A lista persze itt is relatív, hiszen nem mindegy, kinek mitől emlékezetes egy győzelem. Mert kint volt azon a meccsen? Mert a legutáltabb csapatot vertük meg? Mert valamit – mondjuk egy trófeát – konkrétan nyertünk ott? Esetleg mert esélytelenként, netalán drámai küzdelem árán sikerült kiharcolni a diadalt? Szóval simán lehet, hogy az én listám alig mutat majd valami átfedést a ti top15-ötökkel. Elöljáróban annyit, hogy győztes kupadöntőket szándékosan nem tettem bele, de azok nélkül is lesz itt tartalom. Igyekeztem minél több szempontot figyelembe venni, de mondom még egyszer, nem volt könnyű dolgom.

15. Everton – Chelsea: 2:3 (PL, 2006. 12. 17.)

Ez a meccs nem volt se sorsdöntő, se kiütéses győzelem, de lőttünk rajta három kegyetlen nagy gólt a tizenhatoson kívül, no meg hátrányból fordítottunk, úgyhogy azt gondoltam, itt a helye. Az első félidőnek még inkább csak negatív hőse volt Boulahrouz személyében: a holland előbb csak majdnem, később viszont ténylegesen összehozott egy büntetőt, amit Arteta be is vágott. Fordulás után viszonylag gyorsan jött az egyenlítés Ballacknak hála, a német pazar szabadrúgást tekert Howard kapujába (a találat hivatalosan az amerikai öngólja lett, de a munka érdemi részét a német tette be). Negyedórával később megint hátrányban voltunk: Yobo bólintott be egy szögletből jövő beívelést. A második félidőben rengeteg helyzetet alakítottunk ki a kapujuk előtt, de rendre kimaradtak a ziccerek. Tíz perccel a vége előtt még mindig égtünk, úgyhogy jöttek a rakéták: előbb Lampard lőtte ki a hosszút a tizenhatos szélétől picit beljebb, de azon kívül, majd jött Drogba ballisztikai csodája egy lefejelt kirúgás után. Azt hiszem, nem kockáztatok nagyot azzal, ha kimondom, mindhárom gólszerzőnk chelsea-s karrierje egyik legszebb találatát szerezte ezen a rendkívül élvezetes és változatos mérkőzésen.

14. Liverpool – Chelsea: 1:4 (PL, 2005. 10. 02.)

Az ominózus szellemgólos meccs utáni első csörtén érthetően fűtött minket a bosszúvágy az Anfielden, s mindezt bizony ki is adtuk magunkból a pályán. BL győzelem ide, félelmetes atmoszféra oda, 7 bajnokin aratott 7 győzelemmel a hátunk mögött kellő önbizalommal és elszántsággal léptünk ki a Liverpool szentélyének gyepére. A vezetést Lampard szerezte meg egy Drogba felvágásáért megítélt tiziből, ám ezt Gerrard nem sokkal később kiegyenlítette. Kellett tehát nagyon Duff gólja a félidő végén, amivel mi vonulhattunk boldogabban az öltözőbe. A második játékrész már nekünk állt, Joe Cole találata már előre vetítette a győzelmet szűk félórával a vége előtt – az a Chelsea nem kapdosott be csak úgy gólokat. A kegyelemdöfést Geremi adta meg a hajrában közelről kapuba pofozott lövésével. 4:1-re vertük tehát a Poolt saját közönsége előtt, ami nem csak nekik, hanem az egész mezőnynek üzenet volt: mi vagyunk Anglia urai.

13. Chelsea – Liverpool: 2:1 (PL, 2003. 05. 11.)

Ritka, hogy ki-ki meccset rendezzenek az utolsó fordulóban, pláne olyat, amikor nagyon nagy a tét. A 2002-2003-as szezon utolsó játéknapját a Chelsea és a Liverpool 64-64 ponttal várta, s e meccs döntött arról, ki juthat be a BL selejtezőjébe. A gólkülönbségünk miatt nekünk volt jobb a döntetlen, ám a vezetést Hyypiä fejesével a Vörösök szerezték meg, ám ezt Desailly gyorsan egalizálta. Nem értük be ennyivel, Grönkjaer parádés tekerésével még az első félidő közepén fordítottunk. Innen már nekünk állt a zászló, bár azért még volt egy kis izgulnivaló, amikor érvénytelenítettek egy vendéggólt a második játékrészben. A mi részünkről Melchiot zárhatta volna le a találkozót, de csak kapufáig jutott. A meccsvégi fieszta-hangulatot Gerrard piros lapos belépője sem tudta elhomályosítani, összejött a győzelem, vele együtt pedig a BL is!

12. Chelsea – Aston Villa: 8:0 (PL, 2012. 12. 23.)

Pár nap híján évvel azután, hogy a birminghamiek megalázó 1:3-as csapást mértek ránk Londonban, jött egy újabb – szerencsére most másképp – emlékezetes Chelsea-Villa. Torres fejesével már a meccs legelején meglett a vezetés, David Luiz szabadrúgásból köszönt be az első félóra vége felé, majd nem sokkal később Ivanovics bólintott a kapuba egy kipattanót. A meccs tulajdonképpen már ekkor eldőlt, de a srácok a térfélcsere után kieresztés helyett inkább fokozták a tempót. Lampard a tizenhatoson kívülről, Ramires egy okos Piazon-passzból, Oscar pedig büntetőből volt eredményes, ráadásul ekkor még volt bő tíz perc a találkozóból. Ezt a hátralévő időt pedig Hazard egy védőbolondító bombagóllal tette emlékezetessé. A találkozó végén Piazon kihagyott egy büntetőt, Ramires viszont a hosszabbításban csak berámolta a nyolcadikat, így bőven sikerült elégtételt venni az egy évvel azelőtti kudarcért. Ekkora különbség ugyan volt már pár (sőt, a MU egy ízben kilenccel is győzött a PL-ben), de a hét különböző góllövő rekord a ligában. 2012-ben tehát igencsak szép volt a karácsonyunk.

11. Liverpool – Chelsea: 1:3 (BL, 2009. 04. 08.)

Vörösök – harmadszor, de utoljára. Két elbukott BL-párharc után 2008-ban nagy nehezen sikerült magunkról lemosni a Pool-átkot, így a 2009-es ütközetnek már jóval pozitívabb harci morállal vághattunk neki. Ehhez képest hamar hátrányba kerültünk a kaput akkor javarészt még kiválóan érző Torres jóvoltából. A helyzet-gazdag mérkőzés első félidejének vége felé Ivanovics egyenlített egy szöglet után, fordulás után pedig már vezettünk a szerb újabb fejesével. Pár perccel később Drogba pofozott be egy újabb zseniális Lampard-passzt egy kontra végén, így kezdtünk nagyon jól állni. De aki ismeri a visszavágó forgatókönyvét (az ominózus 4:4), az tudja, hogy hiába a két csapat vonatkozásában tetemes fór, itt még nem volt vége, legfeljebb erre az estére. Viszont az a produkció, amit akkor az Anfield gyepére pakolt a csapat, mindenképp a listára követeli ezt a meccset.

10. Chelsea – Tottenham: 4:0 (PL, 2002. 03. 13.)

2002 első negyedéve kifejezetten viharos volt a két csapat között. A januári ligakupa-elődöntő visszavágóján nagyon csúnyán beleszaladtunk a késbe a White Hart Lane-en (5:1 a spúroknak), ám ezt a szégyent kellőképp sikerült megtorolni, mikor márciusban 4:0-ra gáláztunk a Tottenham szentélyében az FA kupa negyeddöntőjében. De most nem erről lesz szó (ilyenkor tré, hogy véges a lista), ugyanis alig pár nappal a mámorító revans után ismét jött egy csörte a két csapat közt, ezúttal változatosság kedvéért a Bridge-en és a bajnokságban. Ezt a derbit Hasselbaink tette emlékezetessé. A holland gólvágó duplán klasszikus mesterhármast jegyzett: egyrészt ő lőtte a találkozó első, második és harmadik gólját is, másrészt jobbal, fejjel és ballal is betalált (mindkét lábbal fantasztikusan tekerte be Sullivannek, egyaránt a büntetőterületen kívül)! A legvégén ráadásul még Lampard is beköszönt, így lett teljes a kiütés.

9. Chelsea – Bayern München: 4:2 (BL, 2005. 04. 06.)

Oké, hogy az öregedő Kahnnak, de akkor is Kahnnak vertünk négyet ezen a felejthetetlen estén. Ott volt a fejekben, a szívekben és a tökökben az egy hónappal ezelőtti Barca-verés, szóval ennek szellemében rontottunk rá a német sztárcsapatra is. Joe Cole megpattanó lövése már a 4. percben gólt fialt, s hiába voltunk jobbak a folytatásban, maradt az 1:0 a félidőben, ráadásul térfélcsere után Schweinsteiger bepofozott egy kipattanót, vagyis kezdett kellemetlenre fordulni az este. Szerencsére Lamps megvillantotta klasszisát és két szép góllal (főleg a második ment élményszámba) kezdtünk rámarkolni jogos jussunkra. Jellemző volt a régi szép időkre, hogy 3:1-nél is mi nyomtunk jobban, jött is a negyedik, ezt Drogba kotorta be. Bár a Bayern egy ajándék büntetőből Ballack révén szépített, nem tudta letörni a jókedvünket. Lefociztuk a Bundás egyeduralkodóját, így már csak arra kellett ügyelnünk, hogy ne kapjunk ki kettővel Münchenben.

8. Bolton Wanderers – Chelsea: 0:2 (PL, 2005. 04. 30.)

A Chelsea már Abramovics érkezése előtt is tényező volt Angliában, elvégre KEK-et és FA kupákat nyert a csapat, emellett 1999-ben bejutott a BL-be is (ahol szép eredményeket ért el újoncként). Az igazi áttörést azonban mégiscsak a bajnoki cím megszerzése jelentette. Mourinho újonc edzőként, igen komoly pénzekből felturbósított kerettel tarolta le a teljes mezőnyt. A 95 megszerzett pont, vagy a 15 kapott gól azóta is rekord a ligában, de a mindössze egy vereséggel, valamint 12 pont fórral behúzott bajnoki cím sem hétköznapi teljesítmény. A 12. fordulóban ugrottunk a tabella élére, onnantól kezdve pedig ki sem engedtük kezeink közül a gyeplőt. Tavaszra már egyértelmű favoritok voltunk, a bajnoki cím bebiztosítására már a 35. fordulóban lehetőségünk nyílt. Tudtuk, hogyha nem jön össze, akkor is marad még elég dobásunk, mégis hihetetlen felemelő érzés volt győzni Boltonban. A vezetést csak a 60. percben szereztük meg Lampard révén, s nyolcasunk bő negyedórával később lőtt második góljával már átszakadt minden gát és megkezdődött a fieszta. Kerek 50 év után lettünk ismét bajnokok, amivel megérkeztünk a nagyok közé is!

7. Chelsea – Barcelona: 3:1 (BL, 2000. 04. 05.)

Papíron kétezres évek, szóval mindenképp itt a helye! Kamaszkorom egyik meghatározó meccsélménye volt ez az este. BL-újoncként túléltünk két csoportkört (olyan csapatokat búcsúztatva, mint a Galatasaray, a Milan vagy a Marseille), s már a legjobb nyolc között jártunk, mikor az első egyenes kieséses körben a Barcelona került az utunkba. A londoni odavágón kiegyenlített első félóra után jött egy olyan nyolcperces mámor, ami még ennyi év után is hátborzongató – persze jó értelemben. Előbb Zola tekert be mesterien (hogy máshogy) egy szabadrúgást, majd a kis olasz pár minutummal később kiosztott egy gólpasszt Flo-nak, aki olyan pimaszul tette el a labdát a hosszúba, hogy csak nézte mindenki hitetlenkedve. Kedvenc norvégunk nem érte be ennyi alázással, ugyanis nem sokkal később tanárian lőtt a kapuba a kifutó Hesp mellett, így növelve háromra fórt (8 perc leforgása alatt!). A többek között Figot, Rivaldot, Kluivertet vagy a fiatal Xavit soraiban tudó Barca sajnos szépített a második játékrész közepén, de a 3:1 is felülmúlt minden képzeletet. Örök emlék még úgyis, hogy a továbbjutás nem jött végül össze.

6. Chelsea – Barcelona: 4:2 (BL, 2005. 03. 08.)

Hátrányból várt visszavágó, pazar támadófoci, helyenként Barca-oktatás – röviden így foglalható össze a BL-klasszikus, ami a sorozat történetének egyik legkiválóbb és legemlékezetesebb első félidejét hozta. Úgy esett, hogy egy korai Gudjohnsen-góllal már szűk tíz perc után továbbjutásra álltunk, de ahelyett, hogy ráültünk volna az eredményre, inkább fokoztuk a nyomást: Lampard előbb fölé vágott egy nagy ziccert, ám nem sokkal később már bepofozott egy kipattanót. A katalánoknak esélyük sem volt felocsúdni, máris kapták a harmadikat egy pompás kontra végén (Duff büntetett). S ekkor még 20 perc sem telt el… A félidő másik felét viszont megnyomta a Barca, jöttek a helyzetek és sajnos a gólok is: Ronaldinho előbb tizenegyesből talált be, majd becsavart egy olyan labdát, amilyet csak ő tudott. Hiába maradt megy egy a háromból, ekkor már nem álltunk továbbjutásra. A második játékrész hasonlóan nyílt focit hozott: mi mentünk a szükséges találatért, vendégeink pedig rövidre akarták zárni ezt az őrült éjszakát. A helyzetek alapján ebben a félidőben is nyugodtan lehetett volna vagy 4-5 gól, ám végül csak egy született, persze ezt mi korántsem bántuk, tekintve, hogy Terry volt a szerzője. A 4:2 már nekünk volt jó, a maradék negyed órát meg már sikerült kihúzni, így visszavágni a 2000-es kiesésért. Egy kiváló erőkből álló, remekül játszó Barcelonát ejtettünk ki káprázatos futballal. Örök emlék.

5. Chelsea – Napoli: 3:1 (h.u. 4:1) (BL, 2012. 03. 14.)

Hiába indult jól a kinti odavágó, a Napoli átgázolt rajtunk, s a 3:1-es vereség inkább nekünk volt hízelgő. A londoni csörtét tehát nehéz helyzetből, de bizakodva, ráadásul új menedzserrel vártuk. Emlékszem, fura, ambivalens érzések kavarogtak akkortájt bennünk: a büszkeségünknek nem tett jót a csapat megzuhanása, követeltük volna a sikereket, miközben már csak legyintettünk volna egy újabb gyomrosra. Dadogott a meccs eleje, nagyon veszélyes kontrákat úsztunk meg ugyanis, de volt a csapatban tartás, így sikerült lépésről lépésre felépítenünk magunkat. Drogba fejesgólja hozott minket vissza, ezzel ugyanis megfeleztük a hátrányt, s már csak egy kellett ahhoz, hogy nekünk álljon a párharc. Ez pedig meg is jött térfélcsere után pár perccel Terry jóvoltából, de túl sokáig nem örülhettünk, mert Inler bombagóllal szépített, ami összesítésben vezetésnek felelt már meg. Egy jogos büntetőből azonban Lampard beállította a meccsnullt, s ekkor már nem csak hogy hittünk a sikerben, de jogos jussunknak is éreztük azt. A Napoli sem volt rest, így borítékolható volt a dráma. A hosszabbításban már kezdett erősen nekünk állni a zászló. Torres üres kapujánál még szentségeltünk, Ivanovics gólja után viszont már pozitív töltetű zajszennyezés jött a Kék torkokból. A maradékot meg kibekkeltük, köszönhetően a Di Matteo mellett bicegve is nagyot vezénylő Terrynek, no meg a pályán lévőknek. Lefújás után pedig úgy ünnepeltünk, mintha tudtuk volna, hová fog ez kifutni jó két hónappal később…

4. Tottenham – Chelsea: 1:5 (FA kupa, 2012. 04. 14.)

Wembley, londoni derbi, győzelem! Bár jól kezdtünk, az első gólig inkább a Tottenhamé volt a meccs, több komoly helyzetük is kimaradt. A vezetést mégis mi szereztük meg, hála Lampard parádés indításának, valamint Drogba ellenállhatatlanságának (előbb Gallast, majd Cudicinit büntette). A második félidő elején aztán volt pár kaotikus momentum, amelyekből mi jöttünk ki jól: előbb Atkinson adta meg Mata gólját úgy, hogy bitang nehéz volt ennek jogosságát igazoló kameraállást találni, majd a nem sokkal későbbi szépítésnél úszott meg Cech egy kiállítás-tizenegyes kombót (vagyis hálásak lehettünk Bale-nek, amiért betalált). Ramires finom és elegáns gólja viszont már sok volt a spúroknak, ráadásul itt nyílt csak meg igazán a mókatár. A srácok ugyanis nem „csak” döntőbe jutni szerettek volna a rivális testén át, hanem jól szórakozni is, így megnyomták a végét: előbb Lamps tekert be vagy harmincról mesterien egy szabadrúgást, majd mintegy lefojtás gyanánt az ekkortájt már keveset mutató Malouda is beköszönt a hosszabbításban. Kiütés lett tehát a vége, még ha nem is indult és sokáig nem is állt így a dolog. Külön öröm egyrészt, hogy a Tottenhamet keserítettük, másrészt hogy mindezt a szezon egyik legzsúfoltabb és legterheltebb szakaszában (például a Barca elleni odavágó előtt pár nappal) sikerült véghezvinni. Hatalmas pacsi tehát Di Matteonak és a srácoknak!

3. Chelsea – Manchester United: 3:0 (PL, 2006. 04. 29.)

Egy alkalommal adatott meg eddig, hogy meg tudtuk védeni a bajnoki címünket, s mivel ez a hőstett pont egy Manchester United elleni derbin vált bizonyossá, még jó, hogy itt a helye a listán! Mivel gyakorlatilag rajt-cél győzelmet arattunk, jóval magabiztosabban vártuk a remélt bajnokavatót, mint egy évvel korábban, bár az idény második felére akadtak gondok az idegenbeli meccseken. A MU elleni rangadót úgy várhattuk, hogy már az egy pont is biztos bajnoki címet jelent. Ehhez képest kissé túlteljesítettük a tervet, elvégre lesimáztuk a legfőbb kihívónkat, így oszlatva el minden kételyt végső diadalunk jogosságát illetően. Gallas révén már a találkozó legelején megvolt a vezetés, így kényelmesen és magabiztosan futballozhattunk. Az igazi parádé a második félidőben volt: előbb Joe Cole lőtte ki van der Sar kapuját három MU-védő megbolondítása után, majd ugyanő tálalt okosan Ricardo Carvalho elé egy kontra végén, amiből a portugál meglőtte a harmadikat (halkan teszem hozzá, ez is a rövidbe ment – a világ akkori egyik legjobb kapusának). Ellentmondást nem tűrően védtük meg tehát a bajnoki címünket, ráadásul ezúttal hazai pályán ünnepelhettünk.

2. Chelsea – Wigan Athletic: 8:0 (PL, 2010. 05. 09.)

Ez a 8:0 még a Villa elleninél is kellemesebb emlék. Egyrészt ez volt időrendben előbb, másrészt – s ez jóval lényegesebb – ez a diadal konkrétan bajnoki címet ért. Pontelőnnyel vártuk a záró fordulót, így tudtuk, ha győzünk, mi végzünk a dobogó legfelső fokán. A kötelezők hozásával alapvetően sem ebben, sem a korábbi idényekben nem volt gond, viszont ilyen felszabadult örömfocira nem számítottunk még úgy sem, hogy gólgálából akadt pár a szezonban. Anelka korai találata szépen megadta az alaphangot, majd amikor bő félóra játék után Lampard bevágott egy tizit (Caldwell kiállítása miatt ráadásul emberelőnyben), már dörzsölhettük a tenyerünket. A gólzsák csak a második félidőben nyílt ki igazán: Kalou a hármat, Anelka pedig a négyet tette a két csapat közé, s ekkor még volt 35 perc a meccsből. Ezt az időt a gólkirályi címre hajtó (s azt végül Rooney elől meg is kaparintó) Drogba töltötte a leghasznosabban, ugyanis szűk 20 perc alatt összehozott egy klasszikus mesterhármast (a középsőt büntetőből). A nyolcadikat Ashley Cole-tól kapta a már tántorgó Latics, amely kilenc középkezdés után már csak arra vágyott, hogy végre eltűnhessenek az öltözőben, átadva a terepet a bajnokavatóra. Végül ez a pillanat is eljött, Carlo PL-újonc edzőként dicsőült meg, ráadásul nem sokkal ezután az FA kupa is a vitrinbe került. A csapat 23(!) gólt hintett utolsó 4 hazai meccsén, meg is lett az azóta is rekord 103 találat a végére.

1.Chelsea – Arsenal: 6:0 (PL, 2014. 03. 22.)

Nem várt meglepetéssel kedveskedett az ezredik meccsén az Arsenal padján ülő Wengernek Mourinho. Ahogy a kiütéses győzelmek zöménél, itt is remekül kapta el a fonalat a csapat: Eto’o az 5., Schürrle pedig a 7. percben mattolta Szczesnyt. Viharos kezdésünktől az Ágyúsok láthatóan megrogytak, ráadásul az első negyedóra végén Oxlade-Chamberlain egy buta kezezéssel kiállíttatta Gibbset, a jogosan megítélt büntetőt pedig Hazard értékesítette. Az első félidő végén még Oscar is beköszönt, így négygólos fórral fordulhattunk. Brazilunk a második játékrész közepén duplázott, nem sokkal később pedig Szalah gyalogolt egy remek labdával a kapuig. Eztán már megkönyörültünk rajtuk, beértük féltucattal, ami így is szenzációszámba menő Arsenal-verés lett. Hozzá kell még tenni, hogy az Ágyúsoknak nem csak Wenger millenniuma miatt kellett volna a győzelem, hanem a bajnoki versenyfutás miatt is, hiszen a meccs előtt még mindkét csapat esélyesként állt a tabellán. A 6:0 után hét pont és két meccs fórral vezettük a ligát a táv háromnegyedénél, s bár a legvégén beelőzött a City és a Pool is, az biztos, hogy ez a fényes győzelem nagyban enyhítette a bánatunkat. Nem kell ahhoz trófea, hogy egy ilyen meccs a lista élén zárjon.

Ez az én top15-öm. Bizony, nem fért rá se egy Tottenham elleni 4:0, se egy háromgólos idegenbeli Arsenal-verés, se a Stoke elleni hetes, de olcsón megúszta a ManUnited is, a City-re pedig ki se tértem. Kommentbe természetesen ezúttal is jöhetnek ti listáitok, benne a nagy kimaradókkal. Továbbra is Blue Is The Colour!