WHU-Soton

Továbbra is vendégtollakkal ékeskedve, vagy hát igazából jobbanmondva megnyitva a lehetőséget az ifjú, pallérozódni kívánó, szárnybontogató vállalkozók előtt, viszont továbbra is időhiányban olyan összeharangozó poszt következik, amit két versenyző küldött nektek szív küldi szívnek szívesen, olvassátok hát Sirappa WHU beszámolóját, és Cech01 Saints beharangját alább, mi pedig lassan visszatérünk, és megpróbálunk az év végére visszaállni a normális kerékvágásunkba.

No persze nem azért, korántsem, mert vendégszerzőink bénáznának, szimplán csak azért, mert mi azért szeretjük ezt csinálni. Most viszont át is adnám a lehetőséget máris, lássuk, mit látott tegnap Sirappa.

***

Korábban már fejtegetésre került a maximális minimum és a minimális maximum, azt hiszem ma a csapat megmutatta, hogy milyen az a maximális maximum. Én legalábbis így éreztem magamat végig a 93 percen keresztül. A londoni derbiből gálává avanzsált mérkőzés azt adta, amit már a beharangozóban igényeltem: pompásan díszített desszert a már jól lakott londoni közönségnek. Előre is elnézést, ha kicsit elszállok a valóság egyszerű, szürke talajáról, de mégis csak kék mezünk van, az meg ugye az ég színe, szóval teljesen indokolt, hogy a következő fejezetekben egy „kicsit” elrugaszkodjak. Erősen szubjektív, túlzásokkal tarkított meccs elemzés alább.

JM nem csak edzőként, karmesterként, de igazi nagymamaként is megállja a helyét. Mert a mai (tegnapi) nap úgy teletömte csodálatos focival a közönség focira éhes gyomrát, hogy a militarizált nagymamák szakszervezetének vezetője (márha van ilyen) elismerően kacsintott és tiszteletbeli tagjává választotta Mourinhot.

EPIC. Ez az egy szó lebegett szemem előtt az első perctől fogva. Köszönhető Williamnak, aki kiváló keresztlabdával lepte meg a szerencsétlen, erősen lazázó WHU védelmét, ahol már labdára és gólra éhesen érkezett Oscar és anti-brazilosan csak úgy rábaszta izomból a labdát (a Fortuna ma nem volt kegyes hozzá). Ezzel megadva a kezdő lökést a meccs hangulatának és jelezve JM-nak, hogy megkapta a karácsonyi ajándékot és értette az üzenetet. De úgy néz ki, JM sem bízta a vak véletlenre, és sonka-szeletelőgép mellé bónusz ajándékként a legerősebb kezdőnket pakolta fel, ezzel a mérkőzés előtt egy kis bosszúságot teremtve. Lehet, hogy Mourinhoéknál egyízű szaloncukor volt és ezért nem értette a rotációs metafórámat. De ez a bosszúság az első perctől elszállt. Szerencséd, José!

 

A legutóbbi 0-0-ás eredmény miatt azért tartottam, hogy WHU betolja a híres 19. századi buszt (értsd szekeret) a kapu elé. És a formáció is 4-4-2 volt hivatalosan, nekem a felrajzolt ábra alapján inkább tűnt 4-3-1-2-nek, de nálam elemzésben jártasabb emberek megmondják a frankót. Gyanítom inkább a WHU stábjában lesz erre szükség, mint nálunk. Mert ugye győztes meccset magyarázni nem kell. A gálázósan megnyert meccseket meg pláne. Most megjegyezném, hogy random ugrálgatni fogok félidők között, mert még a meccs hatása alatt vagyok és mert csak úgy szállingóznak a gondolatok egyszerű koponyám vidám barakkjában.

Szóval miután sikerült túlélnünk a kelet-londoni társaság első percében véghezvitt „támadását” (az egyetlent a félidőben), jöhetett a mieink ideje. Nem is szaroztak, tengernyi szemet gyönyörködtető passz, indítás, kapura lövés volt. Úgy lerohantuk a kalapácsosokat, hogy ijedtükben az ujjukra ütöttek a kalapáccsal és idejük sem maradt betolni a szekeret a kapu elé. Mert kb. az egész meccs során úgy kavartuk a WHU védelmét, hogy azt sem tudták merre van az előre. Sokszor emlegetjük, hogy nagy kapust csinálunk az ellenfél hálóőrzőjéből, de ma kivételesen ez fordítva volt. Ma Adrián előtt, mint az egyetlen értékelhető WHU játékos előtt tisztelgek, mert ő saját magából csinált hőst ma. Gondolok itt Hazard bombájára, Matic távoli lövésére is. Szerencsére egy jó napot kifogó kapussal nem lehet meccset nyerni. Szerencsére.

Na jó, ez így nem igaz. Ma nem volt szerencséje senkinek. WHU-nak azért, mert 93 perc alatt egyetlen egy kapufát tudtak felmutatni (akkora égbe kiáltó helyzet volt, hogy a stream először beszaggatott), míg a mi oldalunkon semmi köze nem volt a szerencsének az ámulatba ejtő focihoz. Itt kérem szépen beérett egy csapat. EGY CSAPAT. Mindenki tudta hol a helye és lelkesen csinálta azt, amit kell, sőt tovább megyek és hivatkozok a poszt címére is, mindenki többet mutatott saját magánál, mint amit megszoktunk. Mire gondolok itt? Hazard visszazárásaira, Costa gólpasszára, Matic távoli lövésére, Willian gyors reagálására a kontráknál, stb. JM arcán a következőt lehetett leolvasni: „nesze, karácsonyi ajándék, élvezd!”. Nem kellett kétszer mondani.

 

De a szívet melengető mozdulatok kedvéért térjünk ki a játékosaink által nyújtott, már-már megszokott teljesítményekhez. Kezdjük Williammel, mert őt sokan baszogatják, szerintem ma igencsak hozta a jobbik formáját, veszélyes volt a kapura és hatékonyan támogatta a támadó focit, nem mellesleg 30-40 métert sprintelt, amikor „kontrázott” az ellenfél, ezáltal is biztosítva az emberfölényt a középpályán. Bár már szinte felesleges, de szerintem az ő feladata részben besegíteni Maticnak, amikor Fabregas éppen 40 méteres keresztlabdákkal indítja halál pontosan Costát, Drogbát, Hazardot, vagy azt, aki éppen felfut. Oscar zseniális volt, annak ellenére, hogy éhes volt a gólra és akartak is rúgatni vele a srácok, az a szabadrúgás pedig nem rajta, hanem WHU hősén, Adriánon múlt. Ez van, next time. Fabregasnak amúgy is pacsi a gól passzért, hiába szöglet, nem szöglet. Terry, te atya úr isten. Atlaszként viszi a Chelsea világát a hátán, és nem vitatkozunk róla, hogy öreg (miközben csak 2 évvel fiatalabb Drogbánál), mégis 2 meccs alatt ő hozta a nyugodtságos első gólokat. Epic, Legend, Hero.

 

Azpi volt talán a legcsendesebb a pályán, hiszen eltűnt a mezőnyben, de az kurvavilág, hogy rajta nem ment ma át senki. Higgadtan, rutinosan és ha jól emlékszem végig szabályosan iktatta ki Downingot, aki azt se tudta a cseréig, hogy London melyik felén van. Azpi csendes eleganciával megmutatta: nyugat. Ivanovicot nehéz kiemelni, mert ma is eszméletlen alázattal és energiával játszott, számomra ő nem egy tank, hanem egy egész kibaszott hadtest! A WHU gyengesége, vagy a mi erősségünk, de még Cahill is veszélyes volt ma az ellenfél kapujára, úgy, hogy közben hátul betonfalként segített be Ivanovicnak, ha éppen nem ért hátra időben. És igen, most végig fogom dícsérni a csapatot, és nem azért, mert karácsony van (na jó, egy kicsit azért is), hanem, mert ha valamikor megérdemlik, az most van.

Szóval ott tartottam, hogy a belgánk azt a kevés helyzetet is határozottan biztosította a kapuban, amikor már azt hittük, hogy baj van (azt a kapufát gyorsan felejtsük el). De térjünk rá Maticra. Ha Iva egy egész tank hadtest, akkor Matic a királyi őrezred. Akkor is szerelt, amikor nem akart (2. gól kontrája tőle indult), ez az ember ha lemegy spárgába, akkor a két oldalvonal közti területet lefedi a zsiráf lábaival, eszméletlen hatékonysággal lehetetlenítette el a WHU élettelen próbálkozásait. Miután megfelelően fényesre csiszoltam a csapat önbizalmát, szeretném külön kiemelni (szubjektív vélemény még mindig), Hazardot és Costát. Hazardnak volt egy-két olyan zseniális egyéni szólója, hogy én megszédültem a kényelmes fotelben, attól, amit művel. Szerintem egyéni órákat vett az ír sztepptáncosoktól, mert szemmel követhetetlen volt, amit művelt. Reid sem véletlenül esett el Eden testcselétől, khmm…

A másik hősünk a mai nap Costa volt. És itt szeretném kifejteni, hogy miért nem értek egyet azzal az elmélettel, hogy „a csatár azért van, hogy gólt lőjön”. Emiatt fürödtünk be Torresszel, és ezért fog kiégni ideje előtt Schürrle, mert ők ilyen neveltetésben részesültek és nem hajlandóak szemléletváltásra. Na jó, Schürrlének még van ideje változni. De Costa megtanulta azt, hogyha nem megy, akkor megy majd másnak. Szerintem ma több támadó passzban vett részt, mint kapura lövésben. És lám a csapat sem volt hálátlan, igazán rúgatni akartak vele egy gólt. Ennek ellenére a sors úgy akarta, hogy ő maga kaparja ki magának a gesztenyét. Klasszisa mutatja, hogy erre nem csak bármikor képes, de zseniálisan teljes védelmet alázóan oldja meg az ilyen helyzeteket. Szerintem egy csatárnak türelmesnek, csapatjátékosnak és alázatosnak kell lennie a többiekkel szemben. Ennek ellenére csinált egy gólpaszt (tudom, nem annak szánta), illetve pakolt egy igazán csatár gólt. És szerény véleményem szerint ez csak azért lett így, mert csapatjátékos volt és kivárta, amíg beérik az ő gesztenyéje. De akkor aztán irgalmatlanul kikaparta azt.

 

A cserékről is legyen azért pár szó, Drogbának elég pár perc és egy laza fordulásból kapura lövés, hogy megmutassa, hogy igen, itt még ő az uralkodó, és ez így van jól. Ramires is hozta azt, amire képes. 100%-os helyzetben, pár méterről úgy belebotlani a labdába, hogy abból az ellenfél kontrázzon (legyen karácsony Wudinak is) (izé, azaz Zenzonak – a szerk). Közben megszülettek a többi eredmények is a mai napról. Igazából papírforma, hogyha elfogadjuk az Everton katasztrofális eredményét (ParaSztók lopta el a 3 pontot). Amúgy már a karácsonyi pörgés elején meg akartam írni, hogy véleményem szerint itt fog igazán eldőlni a bajnokság, mert 3-4 meccset hibátlanul ennyi idő alatt lehozni nem könnyű, legyen bármilyen szerencsés a sorsolás is. A MU már hozott egy döntetlent, már csak a korlátoltkékeket kellene valakinek lekorlátoznia és nekünk arra figyelni, hogy a maradék meccseket is kegyetlenül behúzzuk.

Megszokott kérdések hadát, hogy bírjuk-e a tempót, kell-e pihentetni és egyéb klisék között is továbbra is Blue is the Colour!

FYI: 1991-1995 WHU játékosa volt Terry, igaz 11 éves volt, amikor odakerült.

Megjegyzés: Amikor Chelsea gólöröm van jó aláfestő ez a Blur Song 2. Próbáljátok ki:)

***

Nos, először is szeretném megköszönni a lehetőséget, hogy jómagam is beleszívhattam ama kék pipába, mely felvértez a vendégszerzők privilégiumaival.  A változatosság kedvéért ismét a bajnoki negyedikkel mérjük össze erőinket, két napra rá, hogy az búcsúzott otthonunkból. Azonban most egy havas-ködös idegenbeli túra vár ránk, egyenesen a St. Mary’s-be, a nyáron leamortizált, majd újjászületett Soton otthonába, remélhetőleg azért, hogy megtartva előnyünket három glóriától fosszuk meg házigazdát. Következzen hát 2014 utolsó meccsének felvezetője!

Miután mondhatni egész könnyen, mindennemű probléma nélkül vettük az elmúlt két fordulót (6 pont, 4 lőtt valamint 0 kapott gól – és 0 sérült, ami a Stoke-WHU duó után szintén megsüvegelendő „teljesítmény”), egy héten belül újra a Bridge-től távol lép pályára Mourinho csapata. Talán a mostani akciónk ígérkezik bizonyos szempontokból a legnehézkesebb mérkőzésnek, hiszen pusztán egy napnyi pihenőt kaptak a csapatok a Boxing Day után. Ez persze a jelenlegi keretek mélységét figyelembe véve az ellenfélnek jelent nagyobb gondot, ám valamilyen szinten rajtunk is érződni fog a terhelés.

Apropó, az ellenfél… A Southampton 2012-es feljutása óta szépen lépked felfelé a szamárlétrán, s mára már elérték azt a szintet, hogy egy Chelsea-kaliberű csapatnak sem jelentenek fixegyes mérkőzést.  Noha eleinte a Benítez-éra idejében lekevertek nekünk egy-két pofont (akkor persze ki nem?), Mou visszatérésével helyre állt a PL rendje, és a pincér ittléte alatti 2meccs/1pontot az oda-vissza 3 egység váltotta fel (3-1, 0-3 végeredményekkel).  Legutóbbi összecsapásunk éppen január elsején volt (tehát az otthonukban is nyitottuk a kalendárt), amikor is Torres, valamint a csereként beállt brazil páros, Oscar és Willian góljaival egy már említett, magabiztosan lesimázott meccsel jelentkezett a csapat.

Ennek ellenére a Szentek erejét jól példázza az, hogy hiába tépték cafatokra őket a rivális csapatok mélyre nyúló pénztárcáinak tompa fogai, a vezetőség minden egyes kikapott fogaskereket a leghiggadtabb módon helyettesített egy minőségi gépelemmel. Mivel nem csak az alapemberek egy része távozott, hanem maga, a sokszor megénekelt Pochettino is szedte a sarkantyús csizmáját, a legfontosabb kérdés jó ideig az edző személye volt. Ugyan Di Matteót is hírbe hozták a glóriás gárdával, végül a Koeman-fivérek lettek a befutók. Közülük nekünk, magyaroknak, a szekunderedző, Erwin Koeman neve csenghet ismerősebben, mint mester, hiszen két évig volt válogatottunk szövetségi kapitánya. Ronald, szeptember hónap menedzsere megfordult már hasonló pozícióban többek közt a Benfica, az Ajax és a Valencia padján is, majd végül a Feyenoord egyesületét hagyta ott a Premier League hívószavára.

Hollandiából követte őt a már említett csapat elsőszámú gólfelelőse, Pellé, valamint a Twente középpályása, Tadics is (előbbi 8 gólnál jár a bajnokságban, míg a szerb játékos neve mellett 6 assziszt áll). Eztán érkezett Forster, a Celtic már régóta többre hívatott, hórihorgas hálóőre, az Atléticoban létszámfölöttivé váló belga védő, Alderweireld, valamint a Long-Mané-Gardos trió kiegészítésképpen. Tőlünk is lízingeltek egy hátvédet, mégpedig az egykoron nagy reménységnek számító, a kölcsöncsapatok között hipervándorként menetelő Bertrandot. E nevekkel próbálták befoltozni a „nyári hőség” által megszaggatott mezt, s mindez a kezdeti nehézségek ellenére kimondottan jól sikerült.

Habár a nagyobb csapatokkal találkozva sorra felvették a bőrszerkót, majd a rózsaszirmokat a bevetett ágyra szórván lefeküdtek várván az „áldást” (jó szentekhez híven), a lightosabb egyleteket egymás után kiütve zsebelték be az tallérokat, s végül az idei esztendő utolsó meccsére is Bajnokok Ligáját érő helyen készülhetnek.  Amit kimondottan a gyengeségeik közé sorolnék személyes megjegyzésként, az a helyzetkihasználásuk. Összeszedettebb védelem (meg az MU) ellen eddig teljesen felsültek szinte minden alkalommal, valamint szerencsétlenkedéseiknek köszönhetően szépen bele is estek egy öt meccsen át tartó vereségi sorozatba, melyeken pusztán 1 gólt sikerült beszenvedniük az ellenfél hálójába.

Hiányzók terén kimondottan jól állunk. Azaz sehogy, ugyanis mindenki bevethető. Egyedül Hazard megjelenése volt kétséges, de a WHU ellen bebizonyosodott, hogy megfelelő állapotban van a játékhoz. A Southampton oldalán Fonte lehet az egyik esetleges kiesett, de a Chelsea-nevelés Cork fellépése is erősen kérdőjeles.  Az április óta beksin lévő Jay Rodriguez pedig lassan oly régóta lábadozik, hogy sokan meg is feledkeztek róla.

Mérkőzésünket a Digi 1 közvetíti 15:05-ös kezdéssel.  Egy valamilyen szinten felforgatott keretet várok. Remélhetőleg az érdekes módon semmivé foszló Rémy megkapja az esélyt, ahogy Schürrle és Salah is rászolgálna már azokra a bizonyos percekre. Zárjuk tehát az évet úgy, ahogy az előzőt elkezdtük: csapjunk oda a szenteknek egy hármassal! Blue Is The Colour 2015-ben is!

***

Záróakkordként annyit még elmondanék Zenzo álnéven, hogy 2014-ben még tervezünk poszttal, sőt posztokkal jelentkezni, szóval nem megijedni kérem, Ja, és 0-2, és lesz Schürrle gól.