Új év, új remények

Ez egy ‘ha már, akkor, és amennyiben’ poszt lesz, de legalábbis annak indul(t, aztán más is lett). Ha röviden akarnám összefoglalni, akkor azt mondanám, hogy Zenzo szerint a világ, vagy mi, az alapgondolat az volt, hogy mire kellene felhasználni ezt a fél szezont, ha már kitessékeltük Josét az ajtón, és vélhetően mi az, amire ehelyett használni fogjuk. Szigorúan szubjektív, szintetikus „szerintem” szöveg született, szépséges szavaim szelek szerencsés szárnyán szállnak szózuhatagként, szóval szorongva szedjük szét.

2016 januárra ezzel ki is alliteráltam magam szerintem, de úgy, hogy még a szinonima szótárat is hallottam felsóhajtani; eme rövid műveltségi erőfitogtatás után térjünk gyorsan a lényegre (úgysem lesz gyors, de hát ez olyan jól hangzik): ha már továbbra is tartom, hogy nagy baklövést követtünk el a portugál kilapátolásával, akkor mi mindenre lenne jó ez a hátralévő kb fél szezon.

Aztán addig-addig írtam, meg gondolkodtam, főőőleg gondolkodtam és kevésbé írtam, hogy bele kell illesztenem a Palace összefoglalót, egyrészt, mert vonatkozó rész, másrészt, mert közben megvolt a meccs.

Kiváló angol télben, 3 fokban és szakadó esőben. Nyilván kevés jó futball-időjárás létezik január elején, de ez valahogy számomra a legvisszataszítóbb. Túlugorva viszont az Aigner Szilárd témakörön, röviden összefoglalva: még mindig nem eszményi, még mindig nem jó, de legalább már bíztató, és ha fele ilyen jól játszottunk volna a MU ellen, ott is győzünk. A Palace pedig nem finomkodott, gyorsan megmutatták Oscarnak, Ápinak, Ázárnak, majd Costának is, hol lakik a jóisten (ebből egyedül utóbbi esetben Delaney nyert egy makkászt a hadműveletért), meg összességében az egész csapatnak, mert jobbára ők támadtak, és ha pontosabbak a kapu előtt, rojtosra szaggatják a hálónkat, mire Oscar betalál. Mondjuk ehhez alaposan hozzátettük mi is a magunk részét, hiszen a demarkációs vonalat átlépve minden egyes játékosunk csak ellenfélhez tudott passzolni, Hazard pedig az első kapuralövésünkbe belesérült a 8. percben.

Szerencsétlen Ápilikveta jól megkapta a magáét Cambelltől – na persze az élet egy harc, meg minden, de nincs is jobb, egy ramaty időben a Palace ellen vívott meccsen, mikor a harmadik percben két darabra rúgják a koponyacsontod.

A CP nagyon jól használta a rendezetlen káoszt, mint felállást, ami alatt azt értem, hogy a támadójátékosok nem kifejezetten egy meghatározott területen játszottak, hanem a támadótérfél minden szegletében feltűntek, és jóval több veszélyt is jelenthettek volna, ha a hosszú és keresztlabdáikat nem nyújtották volna mindig túl úgy random 3-5 méterrel. Nem tudom, milyen lehet ilyen időben ezzel a labdával játszani, de láthatóan a Palace nem sokat gyakorolt vizes talajon. Szerencsénkre. Zouma viszont igen, így itt sem tartotta vissza semmi attól, hogy lassan trademark-ká váló mozdulatából bemutasson egyet a takony időben, és a kapunktól 6 méterre Zaha lábai elől-közül mentsen hatalmasat.

A CP legnagyobb helyzetét Campbell hagyta ki a 25. percben, Pucheon beadása után kb másfél méterről nem talált kaput. Így viszont maradt a 0-0, nem egészen 3 percig még, mikor – a két vérszegény, blokkolt lövésünket leszámítva – a Chelsea az első valamire való helyzetéből betalált. Mikel szerzett labdát a kezdőpont környékén, majd miután minimálisat piruettezett vele, Fabregashoz passzolt, aki végre villantott egyet, és remekbeszabott labdát tolt Costa elé, aki végre négyről nem az égbe lőtt, hanem a középen érkező Oscar elé tálalt, a brazilt pedig 3 védő nézte egy méteres sugarú körön belül, ahogy a kapuba gurít.

Aztán a gólszerző találta meg a bal szélen remekül elfutó spanyolt, akit láthatóan nem zavart, hogy a harmadik percben az állkapcsát a tarkójára hegesztették, de hát szegényem cserébe rendkívüli zavart érez továbbra is a kapu közvetlen előterében, így lehetett, hogy relatív éles szögből, az ötös és tizenhatos sarkok közti vonaláról, kb 11 méterről ballal Konyakba lőtt. Aztán, hogy sokáig ne érezze magát szarul, egy másik kivételes ital brand, Stella Artois Courtois sietett segítségére, és rúgott egy olyan kiflit a nemcsak színében és mintájában rettenetes, de láthatóan vizes körülmények között haszontalan játékszerbe, hogy majdnem kivitte a szögletzászlót.

Ivanovicstól éppen ezokból megkérdezném azért, hogy a 43. perc hajnalán mégis mit gondolt, de láthatóan nagyon bízott a kapusunkban, mikor percekkel a briósnak is beillő bumerángkifli után kb kapura tette TC-nek…

A vezető gól magabiztosabbá tette a Chelseat, és megfogta a hazaiakat, a félidő pedig lecsorgott, komolyabb esemény nélkül. Ha a Palace véletlenül el is jutott a kapunk előterébe, keresztlabdáik továbbra is magasan, nagy ívben, legjobb esetben is a naracsmellényes biztonságiak kezében kötöttek ki.

A második feles hozta a kiegyenlített játékot, és ezzel a kevesebb helyzetet, Zouma fejesére Zaha gyengécske lövése volt a válasz negyed óra alatt. Jött aztán Willian, és a hatvanadik percben lezárta a mérkőzést. Bazinagy gól, bár valószínűleg az a szerencsénk, hogy olyan gyorsan küldte kapura, hogy Friendnek nem volt ideje lefújni Oscar felhentelését. A kissé megzuhant ellenfél kivégzését végül Costa vállalta magára, úgy 5 perccel Wili booombája után, ismét ez a brazil villantott, jól húzta meg jobbfelé, beadása viszont valami rém gyatrára sikerült, Konyi viszont így is csak beleütött, Ward pedig valójában csak asszisztált

a spazil támadónak, a gól viszont gól, és 0-3 után már nem igazán maradt kérdés. A Palace cserélt rögtön kettőt, jött az Arsenal-hulladék Samah, Jedinak helyére pedig a Jedinak hasonmásverseny győztese, Ledley állt, azon viszont már nem tudtak változtatni, hogy a Chelsea hosszú idő után ismét legyőzte Pardew-t, szóval ha másért már nem is, de ezért jár a pacsi a jóságos nagyapó külsőt öltő Hiddinknek. Nekünk elég volt a három, nem mondom, hogy ne hajtottunk volna a negyedikért, de feltűnően lassítottuk a játékot, komfortos, biztonsági labdajáratások jöttek-mentek, a legközelebb a negyedikhez talán a 82. percben jártunk, mikor Delaney egy sárgával a zsebben bátran csúszott be (jól egyébként) az ötösük környékén kilépő Costa ziccerénél, de percekkel később Dann kétszer is tudott menteni (na jó, Oscar lövésénél nem mentett, csak bazi nagy mákja volt, mikor konkrétan a blokkal elkésett, de lényegében ráült a brazil balos, lapos lövésére), de ott volt még egy Oscar-Will-Costa sor ismét, mikor Diego már nem szerénykedett, és izomból rádurrantotta az ötös sarkáról ballal, hát, valahol a tizenkettedik sor körül lőtt ki néhány kalapos uriembert, akik körül az egyik egy műsorfüzettel igyekezte védeni magát… Na, de hogy még a legvégére is jusson némi móka, McArthur egy ipponnal dobta át majdnem Fabregast a palánkon. A lefújással viszont jött a clean sheet és a rendkívül várt három pontok.

Ez a győzelem megint valami, ami adhat némi erőt és önbizalmat a folytatáshoz. Három hazai meccs következik, és ha mindent jól csinálunk, olyan magasságokba mászhat a gárda, ahol a szezonban még nem járt: az FA-Kupa továbbjutás után hétközi meccs jön a WBA ellen, ami azért lényeges, mert most pont három ponttal állnak előttünk, ergo, ha legyőzzük őket, elébük kerülünk. Amennyiben pedig az Everton ugyanezen fordulóban a City vendégeként nem győz, a 16-ai meccsünk ismét egy alkalom lesz, hogy újabb előrelépést tegyünk, ha pedig a jelenleg közvetlen padtárs Saints fennakad a valamelyik duplaWés következő ellenfelén, egészen a 11. helyig juthatunk mindössze két forduló alatt. Azt már említeni sem merem, hogy amennyiben a Stoke-ot megviccelné a Norwich, vagy azt követően az Arsenal, az akár a 10. pozíciót is jelenthetné (ó igen, sűrű a mezőny ottan), de ez már valami olyan elementárisan vadveszélyes eszményi, és őrjítően kívánatos kép, hogy soft-pornónak is elmegy. Aztán január végén jön Hiddink nagy tesztje, az Emirates, ami már egyenesen a felső ház esetleges tagságával, és némi szédüléssel kecsegtet.

Node, ez a „best-case” forgatókönyv, és ezen valószínűség leírására a nyugati matematikatudomány eszközei alkalmatlanok, ennyire talán még én sem vagyok optimista.

Itt pedig vissza is térnék ahhoz a témához, ami eredetileg a poszt sajátja lett volna. Az pedig ugye az, hogy volt egy léghajónk, amivel miszlikbe aprítottuk tavaly az ellent, átrepülve nemes egyszerűséggel minden és mindenki felett. Aztán, indult az új szezon, mi meg süllyedtünk, mint az U-boot. A kapitányt torpedóhoz kötöztük, majd kilőttük a ‘csába. Aye, aye, captain. Előástuk a kazánházból egy egykori vezetőnket, aztán a fejébe csaptuk a kapitányi kalpagot, ráhúztuk a paszományos díszegyenruhát, majd közöltük vele, hogy vezessen ki innen. Most egy kicsit felszínre emelkedtünk – a kérdés csak az, hogy át is akarunk szállni most már valami új csolnakra, vagy süllyedünk vissza a mélybe.

Ne legyenek komolyabb illúzióink afelől, hogy most, amit csinálunk, az nem más, mint egy, a léghajónk romjaiból mocsárra épített légvár. Hoztunk egy ad-hoc döntést, amit most már nem kommentálnék, azt sem, hogy ezt a döntést meg kellett-e hozni, vagy sem, azt sem, hogy ezt a döntést kellett-e meghozni, vagy sem. Ez van, mi csak szurkolók vagyunk, mások fogják a ceruzánkat, még akkor is, ha mi szeretnénk írni a történetet.

A döntés megdöntetett, a kocka elvettetett, meg ilyen szenvedő szerkezetek, én meg fel vagyok mászódva a fára. Én vagyok Aggodalmas Bilbó, egyenesen a Megyéből. Van ugyanis fél szezonunk arra, hogy a következő, augusztustól kezdődő már ne legyen az. Magyarul mondva, hogy kitaláljuk, és elkezdjük felépíteni 16/17-et. Szerintem. Viszont, ami a valószínűsíthető valóság, az az, hogy van fél szezonunk, hogy villantsunk valamit, és majd a nyáron kitaláljuk a 16/17-et.

De hát én is olyan vagyok, mint egy karcos bakelit, mint a 4000 éves lelkész: nem tudok elszakadni a mantrámtól, és csak forgok, körbe-körbe, és mindig ugyanoda térek vissza. Felrúgtuk a homokozót, oké, dobtunk egy koncepciót. Nem volt az rossz, de akkor egyszeriben elkezdtek hiányozni a tornyok a homokvárunkról. Mi most erre a homokvárra akarunk valamiféle csúcsokat fabrikálni, én viszont azt mondom, inkább azon kéne akkor már gondolkodni, hogy hogyan építsünk egy újat, egészen az alapoktól.

Lehet ugyanis ezerféle kifogással élni, kétezerféle támadást indítani José ellen, onnantól, hogy a csúnya összebalhézott mindenkivel maga körül, egészen addig, hogy 11 embere volt csak, azokat kinyírta, megkisanyargatta, meg kiszipolyozta, a resztlit meg hagyta elkallódni, még edzésre sem engedte be őket, bla-bla, a lényeg, hogy a 14/15-ös csapatunk marhára ott volt, egyben volt, és bár sokan szeretik immár hirdetni, hogy csak 13 emberből állt, az összesen 25 pályára lépőből 19-nek elévülhetetlen érdemei voltak a sikerben. De a lényeg, hogy ez JM csapata volt. Amibe nem kellett Mata, vagy Kevin, viszont kellett Oscar vagy Wili.

Most viszont, ha jót akarunk magunknak, ami felől azért vannak kétségeim, nem egy edzőt kéne keresni a kerethez, hanem keresni egy edzőt, aki -re, mellé, köré, lehetne kreálni egy új ideát, koncepciót. A 4-2-3-1 ideje nem járt le, de túlhaladottá vált. A PL csapatainak kb háromnegyede ezt az alapfelállást játssza, máshol már kifejtettem, itt csak megemlítem, hogy ezért is tűntek el ismét a nagyobb különbségek kicsik és nagyok között, ezért tudja megfogni bármelyik csapat bármelyiket, ettől lett komplex a liga. Amikor két ugyanolyan felállás áll szemben egymással, akkor a taktikai csaták marginalizálódnak, a mérkőzés pozíciós harcokra zsugorodik, és lehet Ázár akármekkora labdabuzizó, ha melléállítunk egy Charlie Adamet (a Stokeból mondjuk tetszés szerint választhat az ember), akihez képest a hegyi ogre Az elátkozott város titkából Mickey egér egy egyszarú hátán, és megállításának egyetlen módja a születésszabályozás lett volna, akkor ott többnyire a nyers erő nyer.

És ezzel el is érkeztünk oda, amit én itt mindenáron ki akarok hozni az egészből, mert gondolkodtam, és erre jutottam. Ami pedig az, hogy Antonio Conte a mi emberünk. És erre több indokom is van annál, minthogy nem szívesen látnám itt Űrdiolát, vagy még kevésbé szívesen Pellegrinit, és semmiképp sem szeretném viszontlátni Benítezt. Hanem, mert jól ismeri, és jól játszatja azt a 3-5-2-t, ami egy remek taktika a 4-2-3-1 ellenében. Persze lévén ismereteim viszonylag hiányosak a SerieA világát illetően, és egy olasz futballban jártas(abb) illető hamar zavarba hozhat ezen gondolatsík mentén, azért maradjunk annyiban, hogy nem egy elvetendő, sőt, megfontolandó ötlet az új felállás, legyen az akár 4-3-3, akár 3-5-2.

De akárhogyan is, előbb az edző kell, meg az alapötlet, aztán lehet szépen lépegetni előre. Felőlem akár maradhat Hiddink is még egy évet, de azt mind tudjuk, hogy ő nem a jövő, ő max időhúzás. Ebben a kérdésben persze jobb a megfontoltság, mint a gyorsreagálású erők, de hát mind tudjuk, melyik klubnak szurkolunk. Nem kell nagy üveggömb-gladiátornak lenni: mi nem a megfontolva járók vagyunk. Persze én is tudom, hogy ez egy sportág, és nem egy kalapszalon, nem lehet előre kipróbálni, mi lesz. Választani, dönteni kell, aztán viselni a következményeit (persze mi nem nagyon szeretjük viselni, csak addig vagyunk rugalmasak, amíg minden úgy történik, ahogy előre kitaláltuk). Viszont nem biztos, hogy jó foltozgatni azt, ami van. Vannak lyukak a mostani kereten, s kitölthetjük a hiányzó helyeket, csak vigyázzunk, ki ne löttyenjen…

Itt van példának okáért Pedrito. Engem kevesekkel(sokakkal?) ellentétben nem zavart sem az érkezése, sem az ittléte. Pedro akarása és hajtása példaértékű, de maximum ezzel áll a kolumbiai előtt, akit azóta visszakölcsönöztünk Olaszba, viszont legalább annyira látványosan nem találja a helyét a Chelseaben, mint Quad korábban. Egyszerűen nem érzi a társakat, nem érzi a játékot, amit a többiek játszanak. Ez eddig nem volt feltűnő, lévén a többiek is csak keresték saját magukat, ellenben most, hogy a CP elleni meccs nagy részében végre egy egészen masszív csapat képét keltette a Chelsea, most már látványelem.

Hogy volt-e értelme elküldeni Josét, vagy már, bizonyos szempontból pedig még mindig nem érdemes firtatni. Lecsengett az idegroham, ami engem is elkapott a döntés miatt, sok és látványos változás azonban nincs, sem a keretben, sem a szerencsétlenkedésben. Jelesen persze van, mert JM távozása óta így vagy úgy, de veretlen a gárda, ráadásul a Sund’ elleni győzelem után immár egy komolyan vehető nyert meccsel a háta mögött, mert a CP-t otthon megütni azért nem kis szó, még akkor is, ha a vendéglátóink két legjobbja nem léphetett pályára. A keret, ami majdnem ugyanaz, mint Mou apánké volt, nem szemmel mérhetően felszabadultabb, mint volt, de ha másért nem is, az egyre fokozódó eredménykényszer miatti frusztráció biztosan mérkőzésről mérkőzésre ott volt az edző és a pályára lépők közt, ha más nem is változott meg, ezzel előrébb van a Chelsea JM nélkül.

Két látványos eleme van Hiddink megjelenésének: a 14/15-ös szezonban parkolópályára tett Mikel csapatba kerülése és pozitív játéka, illetve minden konteó-gyártási, vagy felmelegítési szándék nélkül Costa játéka. A branyol látványosat javult, mind támadásban, mind védekezőmunkában: labdát szerez a saját térfélen, gólpasszt ad, gólokat lő. 6 gólnál és 2 asszisztnál jár a PL-ben, ennek a felét (3g, 1a) a portugál zseni távozta óta hozta össze. Talán rajta volt a legnagyobb nyomás Mou részéről azóta, hogy a védekezésünket rendbe szedtük (úgy-ahogy, de a szezonkezdethez képest mindenképp), meg valószínűleg Hazardon, de róla még nem tudjuk, mi a helyzet, mert azóta ugyanúgy nem szerez gólt, vagy tol asszisztokat, de sérülten ez még másnak sem sikerült.

Viszont immáron – ha nem is a jövő héten, de lassanként – az új edző szemével, az új elképzelés mentén kellene szemlélni a dolgokat. Ha netán valaki elfeledte volna, a nyáron EB. Vékonyka lesz a nyári ablak, és ha mi akkor kezdjük el keresni a megfelelő edzőjelöltet, akkor a következő szezonunkra is keresztet vethetünk.