Túl szép, hogy igaz legyen?

Már ért bennem pár napja ez a beharangozó: próbáltam fejben minél több irányból közelíteni a tény felé, miszerint egy komoly rangadó vár ránk vasárnap délután. Rágtam magamban a témát és arra jutottam, hogy higgadtság van. Ráadásul a már-már riasztó fajtából. Príma kis szezont megyünk ugyanis eddig, szépen és jól játszunk, minden fronton ad a gép, az előnyünk a bajnokságban is megnyugtató. Minden azt súgja, nem kell aggódni, jön majd minden magától, ha meg nem akkor sincs baj. Erre tett rá egy lapáttal a Manchester City tegnapi veresége. Mintha minden a kezünkre játszana. Ez megnyugtató, ám mivel ez a lélekállapot nem szokványos egy ilyen derbi előtt, így mégis van azért némi kétely a történetben. Kedvcsináló alább.

Soros ellenfelünk afféle sötét ló mostanában. Már a tavalyi szezonjukban is visszatérő elem volt „namajdmostelindulunkfölfelé” című rituálé, amitől idén se nagyon tudnak elszakadni. Az első három forduló bénázását még betudta az ember annak, hogy van Gaal „elenged” pár meccset, amíg be nem szerzi a játékosokat a szupercsapathoz. A helyzet az átigazolási ablak bezárulása után sem változott meg jelentősen: a potenciál ugyan ott van, de sok a hiba és a kicsik ellen folytatódtak a szükségszerűnek nem mondható pontvesztések. Ezzel szemben mi inkább az a fajzat vagyunk, amelyik diadalmaskodik a végén. Néha átalszik egy félidőt, néha hátrányba kerül, néha észnél kell lenni a végén, néha majd’ minden kimarad, de az biztos, hogy nincs blama a történetben. Nevezzük ezt egy kedves és könnyen megszokható Chelsea-sorsszerűségnek.

Ha pedig már sorsszerűségről beszélünk, muszáj tenni egy „kis” személyügyi kitérőt. Terjedőben van ugyanis 2014-ben egy olyan hagyomány, miszerint keresztezi csapatunk útját jó pár olyan figura, aki itt eltöltött ideje alatt közönségkedvenc volt. Indult az egész Drogbával, aki még az előző idényben a Galatasaray játékosaként lépett pályára ellenünk előbb Isztambulban, majd illő vastaps kíséretében Londonban is. Jelen szezonban, annak is az ötödik bajnoki fordulójában Lampardot „csodálhattuk meg”, amint előbb még csak beáll, később viszont a kapunkba talál a City mezében. Most pedig Mata mutathatja majd meg, mit tud egy Chelsea-meccsen – a Vörös Ördögök mezében. S ha mindez nem lenne elég, jön majd a nagy viszontlátás Di Matteoval is Gelsenkirchenben.

Mata esete annyiban más, mint a másik három nemes férfiúé, hogy az ő neve azért nem forrt össze úgy a Klubéval. Ennek oka, hogy a kis spanyol mindössze két és fél szezont töltött nálunk, ami még úgysem túl sok, hogy Mourinho érkezéséig a csapat egyik legfontosabb játékosa volt – oroszlánrészt vállalva többek között a BL és az EL megnyerésében. Félreértés ne essék, ez sem kevés, de mondjuk Lamparddal egy polcra azért nem tenném. Ettől függetlenül hálás vagyok neki a csapatért tett erőfeszítései miatt, hiszen a parádés gólok és a kiváló gólpasszok mellett a rendkívül elegáns játékát is öröm volt nézni. Emellé ráadásul egy szerény, alázatos és sportszerű jellem társult. Ilyen értelemben nagyon sajnáltam, hogy elment, pláne hogy a Unitedbe.

Van viszont egy fontos vezérelv, miszerint első a csapat. A csapatot pedig a menedzser építi a saját elképzelései mentén. Ebbe pedig nem fér bele a rinyálás, a durcizás vagy afenyegetőzés – ez amúgy Cechnek is szól, mert hiába imádom, egyre inkább úgy érzem, kezdi elvetni a sulykot. Tavaly még nekem is voltak szkeptikus pillanataim, de az idei játékot látva azt kell mondanom, hogy az idő és az élet Mourinhot igazolta. A második szezonra összerakott ugyanis egy olyan Chelseat, ami amellett, hogy bitang erős, egyszerre játszik látványosan és eredményesen. Ebből a csapatból – bármily kegyetlen is ezt kimondani – nem hiányzik se Mata, se Lampard, se Cole, se Lukaku, se David Luiz. Nem lesz örökre így, nyilván lesznek olyan pillanatok, amikor előtör belőlünk, hogy mit nem adnánk a fent említett kiválóságok valamelyikéért, de most azért valljuk be, nem nézegetünk vissza, legfeljebb tiszteletből (abból viszont illik is).

Még mindig Matánál járva: jó üzletet kötöttünk. Sok pénzt kaptunk érte, miközben nem maradt a helyén tátongó űr. Játszani akart, játsszon hát. Azt, hogy Moyes alatt ebben sok örömét nem fogja lelni, nyilván tudta ő is, mint ahogy azt is, hogy nem jár alanyi jogon a BL. Az már van Gaal csapatépítési és kerethirdetési zsenijét minősíti, hogy idén már a ligakupából is kiestek (egy Milton Keynes verte rommá őket, ne feledjük), mire mi bekapcsolódtunk, így januárig heti 90 percért verekedhet a nyakára igazolt konkurenciával.

Merthogy megvan annak is a bája, hogy odament télen kiskirálynak Valencia, Young és Cleverley közé egy olyan Unitedbe, amelyiket akkortájt a valamire való ellenfelek lenyomtak, akár a bélyeget, aztán mire idén észbe kapott, már sokadrangú polgár lett és be se fér a kezdőbe. Kívülről úgy tűnik, nem jött be neki a váltás. Nem játszik többet, nem játszik jobban, a nemzeti csapatban sem lett meghatározóbb játékos, csökkentek a trófeaszerzési esélyei, valamint abban a Bajnokok Ligájában sincs módja idén pályára lépni, ami Falcaot leszámítva minden komoly futballista vágyálma.

Vendéglátónkról sokat elárul, hogy a legjobb meccse eddig egy QPR elleni hazai 4-0 volt. A többit meg vagy üggyel-bajjal húzták be, vagy még úgysem. Durva, de kívülről úgy tűnik, hogy ez a csapat a 2013-as Real Madrid elleni BL párharcában tudta utoljára igazán meglepni a világot – pozitív értelemben legalábbis –, azután a sokk után ugyan utcahosszal, de komótosan behúzták a bajnoki címet, de Fergie utolsó igazolása (Moyes a neve, bárhogy is fáj) nem hozta vissza a régi szép időket, legfeljebb nagyon rövid szakaszokra. A nagy varázsló van Gaal sem tudta eddig túlságosan fellendíteni a dolgokat, pedig közel 150 millió fontot(!) költött el, közte egy klub- és angliai rekordért igazolt Di Mariával.

Nincs kétségem afelől, hogy bár orrnehéz, de bombaerős ez a keret (ennyi pénzért mondjuk legyen is). Ilyen értelemben talán még időben találkozunk velük. Az is igaz viszont, hogy a United már ki van éhezve egy komoly meccsre – ugyanakkor nincs még rutinjuk a rangadózásban: eddig mindenkinek nekimehettek bátran, mindenki ellen kezdeményezhettek, hiszen nem nagyon akad olyan együttes (pláne ezek az angol kis- és középcsapatok), akik ne összeszorított segglyukkal várnák a Vörös Ördögök támadóosztagát. Mi – akik meccseltünk már a Cityvel és az Arsenallal, valamint a BL csoportkörének felén is túl vagyunk már – sokkal inkább azt látjuk ebben a vizitben, hogy vasárnap koraestére kipipálhatjuk szezonunk egyik legkeményebb rangadóját.

Van Gaalnak tehát megvan a maga baja, hiszen ki kell találni valami újat, egyrészt mert nem játszhatja ugyanazt ellenünk, mint a QPR vagy a WHU ellen, másrészt mert eddig nem működött túlságosan, amit pályára álmodott. Mourinhonak is van viszont töprengenivalója, hiszen az ’idegenbenjóaziksz’ nem biztos, hogy kifizetődő egy olyan csapat ellen, amelyik csak támadni tud – azt viszont egész jól. Tartok tőle, hogy túlzottan is defenzív harcmodorban megyünk majd neki az összecsapásnak, hiszen felénk ez így szokás. Sajnos Diego Costa hiányában(?) ez túlontúl is adja magát, de én bevallom, Drogba portyázásaitól nem várok túl sokat. A kontrajátékkal amúgy nincs különösebb problémám, a United ellen még hatékony is lehet, de ha nagyon magunkra húzzuk őket és ezáltal Oscar vagy Fabregas kapacitásainak 75%-a védekezésre megy el, akkor abból egy csúnya döntetlennél nem lesz több.

Mourinho persze ezen nem fog tépelődni, vezetünk annyival, hogy beleférjen ez a botlás, pláne hogy ezzel túl leszünk a másik manchesteri túrán is. Persze alakulhat úgyis, hogy változatos, fordulatos és látványos rangadó lesz ez, elvégre mindkét csapat inkább támadni szeret (és tud). Ezt támasztja alá, hogy a United be akarja bizonyítani, hogy ott a helye a legjobbak között: a Chelsea legyőzése hatalmas skalp lenne, ráadásul két pontra megközelítenék azt a Cityt, amelyiket meg is látogatnak majd a következő fordulóban. „Sajnos” nekünk annyira nem sürgős: egy döntetlennel is növeljük előnyünket a címvédővel szemben – ez persze azt is jelenti, hogy ha kipréselünk magunkból egy újabb győzelmet, azzal már olyan szinten lépnénk el a mezőnytől, hogy kezdhetnénk szabadkozni, amiért elrontjuk mások szórakozását. Az pedig, hogy nagyon meglóghatnánk Pellegrinóéktól ugye azt is jelenti, hogy nincsenek már olyan közel: játszhatunk tehát egy picit felszabadultabban, tudva, hogy egy kedvezőtlenebb eredmény esetén se lépnek a sarkunkra a legfőbb riválisok.

Az én vágyálmom természetesen egy győzelem. A csapatunk erős, a formánk jó, Mourinhot pedig ezek a rangadók éltetik. Már így is mindenki minket favorizál, ha bajnokesélyesség a téma, hát még ha az Old Traffordról is elhoznánk mindhárom pontot… Én persze élvezem ezt, hiszen négy ínséges szezon ment már el úgy, hogy nem nálunk landolt a bajnoki serleg, ráadásul ritkán voltunk listavezetői vagy olyan esélyességi helyzetben, hogy reálisan a dobogó legfelső fokára várhattuk volna a csapatot. Szóval ennél, ami most van, kívánni sem lehet szebbet, ha csak nem egy újabb értékes skalpot ma délután. Ezen áll vagy bukik a hibátlan októberünk, mert a Shrewsbury Townt csak megütjük, aztán pedig jön a sosem Édes November. De addig is Blue Is The Colour!