Soha ne mondd, hogy soha

Leeeet’s get ready to rumble! Annak idején, aminek talán már jó 10 éve is van, Michael Buffer, az HBO bokszmeccseinek szpíkere szokta volt súlyos dollárszázezrekért ezzel a mondattal felvezetni a mérkőzéseket, harc előtti végső jeladásként. Nem nagyon találok most jobb szavakat magam sem a srácoknak – basszunk oda végre, mert ez nem hozzáállás!

Nem nagy titok, mert nem csináltam belőle: jól elmentem nyaralni szeptember elején. Nagy ráértemben volt időm gondolkodni a Chelsea viselt dolgain. Na persze azért nem ebbe öltem időm nagy részét, de amikor időnként elméláztam a tengerparton, vagy úszás közben, akkor azért elő-előtört egy-egy gondolat a csapatról.

Sokan teszik hozzá, a ‘de’ előtt, vagy után, hogy nem temetik még a bajnoki címvédést, bár kevéssé meggyőző módon – míg mások, egyre többen már 4 forduló után lemondtak erről. Ami nyilván butaság, de hát a csalódottság nagy úr. Nem is annyira a mutatott-látott játék és eredmény bántja annyira a szemünket – persze egyik oldalról már hogyafaszbane – hanem az előző szezonnal szembeni kontraszt. Tavaly a Chelsea robbantott, s máris a szezon elején, tarolt sorban, ahogy azt egy jól megénekelt bajnoki címvárományostól elvárja a közvélekedés. És bár a legelején csak félidőkre, de a Chelsea – amely végül ugye valóban bajnok is lett – olyan volt, mint az orkán: ellentmondást nem tűrő, energikus, dinamikus, lehengerlő – és ezek a félidők is elegek voltak a mérkőzések behúzásához. Most sokkal inkább szembetűnő a nyugdíjas tempó, a fékezett habzású, lágymeleg szezon eleji forma.

Visszatérve az eredeti gondolathoz: simán meglehet még a PL, persze jó lenne most már minél kevesebbszer tarkón rúgni magunkat, meg hát élve a közhellyel: jó lenne nem telerakni, hanem felkötni azt a bizonyos gatyát. Nagy segítséget tettek azzal a különböző egyéb címretörők – kivéve Citeh – hogy a mintánkra ugyancsak igyekeztek rápróbálni a bré rossz végére, nem kevés sikerrel. Jó lenne, ha Agüeroék is nekilátnának egy kicsit a haláltáncnak önmaguk feje felett, míg mi nekiállunk végigrombolni innentől a mezőnyön – de ne legyünk telhetetlenek: egyelőre talán kezdjünk el nyerni, aztán majd utána nekiláthatunk udvarolni Fortunának is. De hát láttunk már mi kutyára teherautóból szalonnát a karón varjú szájából kiénekelt sajt helyén, ami megtanította az utóbbi 12-13 év PL távlatából: soha ne mondd, hogy soha.

Tény, hogy egy kockával nehéz két hatost dobni, márpedig nekünk ugyanaz az egy kockánk van, ráadásul arról is levakargatta valaki az egyest (a tizenhármast). TC kidőlt, talán hónapokra, de minimum hetekre, jelen sajtóértesülések szerint kettőtől négy hónapig terjedő kórház, amit nem nagyon tudom elképzelni, hogy hozhat valaki össze magának edzésen, így csak bízni lehet abban, hogy a mindenáron bizonyításra vágyó balkáni tenorista, Asmir hentelte fel a nagyorrú belga madárijesztőt, imígyen jutva kezdő szerephez – mert ez legalább mindenképpen tükrözné benne azt a tüzet, ami miatt nem aggódnék a kapusposzt első számú kiesőjének megmutatkozó hiányával. Na nem mintha Begó eddig csalódást keltően mutatványozott volna a lécek között, de ez az ember a jó produkció ellenére úgy vonzza a kapott gólokat, mint a hawaii mintás ing a melegeket.

Mindegy, ha csak ez lenne a gondunk, mind boldogabb emberek, vagy legalábbis szurkolók lennénk, így hát ráér a hóhér. Beszéljünk kicsit arról, amiről tőkevesztett óráimban én magam is elmélkedtem: mit akar a plebs, pontosan mit is várunk mi most a Chelseatől. Merthát, tavaly ilyenkor az eredmények jöttek, de ha visszanézek akkorra, akkor is megvoltak a károgók, mint most, kb semmivel sem kevesebben – csak, más volt a tárgy az alany és az állítmány mellett. Mert akkor, jöttek az eredmények. Ha eredmény van, akkor szép játék kell, ha mindkettő van, akkor több lőtt gól, meg még látványosabb támadójáték, meg még kevesebb kapott gól, meg még több clean sheet, meg… ideillenék egy szmájli, hogy azok is érzékeljék a dolog némileg ironikus, puha élét, akik ebből a tárgyból gyengék – csak félig beszélek ám komolyan, de akkor nagyon.

Mi, szurkolók messze nem vagyunk egyformák, és az elvárásaink sem azok. Nem létezik olyan ultimate szezon, ami ne vonzana ugyanannyi kétkedőt, pesszimizmust, mint egy akármilyen gyenge – csak mindig más, és más miatt csavarná meg a hőbörgés jóistenének a fassszát. Úgyis itt van nekünk egy elvi gödör – kevesen mondanák azt, mint ugye jómagam, hogy hát gödör az, hát az ugye nincs is, csak némi formahanyatlás és balszerencse (khm, fa), többek inkább azzal vitatkoznának, hogy mekkora, és hogy benne állunk-e, vagy még csak a szélén – míg megint mások már inkább bele is löknék a gárdát, csak történjen már valami egetrengető, merthát ez így nem állapot. De ha már itt van ugye ez az elvi gödör, akkor beszéljünk egy másik elvi témáról is: lehet-e ebből a Chelseaből látványosan támadó, attraktív focit játszó csapatot kreálni. Hozzátenném, hogy a józanész határain belül, de olyan egy szurkolónál úgysincs, mikor arról van szó, hogy ki vagy mi kellene még ahhoz, hogy végigverjük az univerzumot is.

Ne veszítsük szem elől a lényeget: most bizony mitikus ködbe burkolt, jól álcázott, de mégis totálisan szubjektív dologról van szó. Mit jelent a szép foci? A kérdés valójában így helyes: kinek mit jelent a ‘szép foci’? Száz válaszból talán kettő felében-harmadában talánesetleg megegyezik majd egymással. Sőt, egy bizonyos síkon találkozni is fognak a vélemények, de igen nagy a szórás. Eredményes foci egy van: nyerni kell. Aztán ha párosítani szeretnénk a két imént aposztrofált fogalmat, még nehezebb helyzetben vagyunk: mi az, amit eredményes és szép focinak tartunk? Minden meccset nyerni szép játékkal? A lehető legtöbb meccset nyerni, a lehető legszebb játékkal? A meccsek többségét nyerni jobbára szép játékkal? Milyen mércével mérjük azt, amit nem is tudunk, hogy mi?

Most mondanám, hogy nézzük a tényeket, de nem akarok (ennyire) banális lenni. A Wikipedián és egyéb oldalakon, portálokon összegyűjtött elképesztő mennyiségű tudáshalmaz az egyszeri fociszerető számára is rendkívül hasznos. Adatsorait heteken át lehetne olvasgatni, és ez remek eszköze a tipikus kocsmai viták eldöntésének, mi most azonban nem erre szeretnénk kilyukadni – legalábbis asszem. Az viszont egy tény, hogy egy mérhetetlen és szubjektív dolog oltárán egy halom társunk kivágná a keretet edzőstől, tulajostól mindenestől, ők azok, akik úgy vélik, frissítés és szemléletváltás nélkül nincs fenntartható siker. Közben én, meg az a maroknyi ember meg, akik még talán kitartanak, hirdetjük a magunk igazát: az állandóság, a stabilitás spanyolviaszát.

Igen, mindig akad egy pont, egy bizonyos metszet a koordináta rendszerben, amikor az egyik véleményhalmaz átfordul a másikba, ám legyünk nyugodtak affelől, mivel kevesen próbálnak meg közelíteni az origóhoz mindkét oldalról, ez ritka pillanat. Azzal viszont egyik tábor sem vitatkozik, hogy a szezonkezdetre a korábbi valós Chelsea értékek vesztek el: erőnléti fölény, biztos védekezés, morális tartás, míg a másik oldalon nincs semmi plusz. A fura az, és talán ehhez nincs hozzászokva sok szurkoló: most nem arról van szó, hogy érkezett egy új edző, aki elvett, avagy többet vett el a keretből, mint hozzátett, de ennek ellenére a bődületesen erős keret hozta az eredményeket (egy darabig) – mert ilyenből láttunk jópárat az elmúlt évtizedben. Most viszont egyben maradt az előző szezon győztes kerete, ráadásul edzőstül, viszont ugyanez a keret nem képes hozni az eredményeket. Kicsit olyan most a helyzet, mintha a Chelsea busz frontálisan téglafalnak hajtott volna, és a felismerhetetlenségig roncsolódott volna szét – rá sem lehet ismerni sem a Chelseare, sem egy JM-csapatra, hát még a kettő ötvözetére. Elvesztett Arsenal meccs, elvesztett Wembley-döntő, rangadó-vereség, kapott gólok garmadája, rémgyenge szezonkezdet…

Tavaly megtanulhattuk újra, milyen az, amikor a keretnek van Csatára (igen, így nagybetűvel). Ma már ez sem igaz. Miért? Ha már a kolléga oly kiváló módon rámutatott a JT-vezette szekciónk rémségletes gyengélkedésére, én máshová irányoznám a tekintetet, mert hiába minden, egyelőre a védelem látható sebezhetősége mellett a támadó szekció impotenciája a mérvadó. Persze elsősorban Terryéket basztatjuk, mert rengeteg gólt kaptunk, és látványosan szenvednek, ellenben azt is ide kell tenni, hogy a Palace két gólt lőtt, amivel nyerni tudott a Stamfordon (shame). Viszont azt is észre kell venni: tavalyi szezon első felében ez a két gól max pontszerzésre lett volna elég (a bajnokságban először január 31-én, a City ellen nem lőtt legalább két gólt hazai pályán aktuális ellenfelének a Chelsea – ez a 13. hazai találkozónk volt a PL-ben). Valamint azt sem árt még ide tenni, hogy a teljes előző szezonban mindössze három mérkőzést tudtunk nyerni a Stamfordon, ahol csak egy gólt tudtunk lőni (Everton, ManU, CP), a többin döntetlenre végeztünk (City, Burnley, Soton, Pool).

Ezek pedig kivétel nélkül a 2015-ön naptári évben történtek – és hivatkozhatunk különböző indokokra, viszont 2 játékos tavaszi határozott visszaesése kulcsszerepet játszik ebben, amit igen sokszor szóvá is teszünk lépten-nyomon, ki többé, ki kevésbé: Oscar és Fabregas. Úgy látszik, ahhoz, hogy gólokat lőjünk, ők ketten kellenek. Az előző szezon 73 bajnoki góljából 35 találathoz volt köze a két említettnek, ami barátok közt is a találatok uszkve fele. És hát ugye, jelenleg az egyik sérült, a másiknál meg takaréklángra állították a kohót.

Igaz persze, hogy önhibákból vagy sem, de a tavalyi, jól megszokott kezdővel egyszer sem tudtunk felállni még, de kétszer egymás után sem ugyanazzal a kezdővel – már több sérülésünk volt, mint az előző szezon alatt darabra kb összesen; akik tavaly szenvedtek, azok most látványosan magukra húzták a sírgödröt, akik tavaly futottak, azok (még csak) szimplán szarok. Az előző szezonban a csapat játéka itt-ott statikus volt (nagyon kevés kontratámadást vittünk végig), néha ötlettelen – ma pedig inkább összességében elöl-hátul töketlen. És azt is nagyon is jól írta le Wudi (meg korábban ugye én is), hogy egyszerűen nem mutogathatunk 1 vagy 2 játékosra. Itt most a csapatra férne rá egy olyan faktor, ami a különbséget kellene, hogy jelentse egy irdatlanszar és a kövi heti jó meccs között. Kérdés, hogy ilyenkor meddig ér egy menedzser keze. Sokan kapjátok elő ezért Josét, ami persze jogos is, mert ez ugyanúgy az ő sara is. Véleményem szerint viszont egy edző addig tud ebbe belenyúlni, amíg 2, max 3 játékos teljesít erőn alul. Ott akkor lehet szpihologizálni, kivágni a keretből, vagy simogatni a buksiját, és bent tartani – de amikor a pályára lépő tizenegyből kb 11 húzza ki a pakliból a formán kívüliséget, olyan alappillérekkel az élen, mint Terry vagy Ivanovics, akkor vajon mit húzhat egy edző?

19-re is lehet lapot kérni, van abban ráció, hogy sorcserével vágjunk neki az Evertonnak. Csakhát – nem sok. Én, továbbra is azt mondom: maradjunk meg egy kicsit az állandónál. Lényeges a keret összetétele, milyensége, a sztárok mennyisége és minősége. Lényeges dolog az átlagéletkor, az edző kiléte, vagy a csapatmorál, de mindez semmi, ha nincs meg az összeszokottság, a stabilitás. Olyan alapköve ez a modern(?) futballnak, amelyre sokan csak legyintenek. Pedig pedig. Anno Ancelotti a százegy év átlagéletkorú Milannal nyert BL-t. Rafa vele szemben a Poolal.  José is BL-ig repítette az Intert, s még Pep is képes volt erre a Barcelonával. Oda-vissza PL-t nyertünk, mikor stabil volt a keretünk. Aztán jöttek a nagy cserék, meghatározó emberek helyére érkeztek újak, az akkorra stabil kerettel rendelkező ManU el is hódította a trófeát (olyan ifjú titánokkal a keretben, mint az a Gary, aki most már a skyon ont észt, és akinek az egyetlen skillje volt már akkor is, hogy úgy nézett ki, mint egy kiöregedett Backstreet Boy, de egyébként a szögletzászló is lefutotta, meg Scholes, aki meccsenként 3 fröccsel jött az aktuális sporinak a -1 lapért vagy hát ugye a De Gea előtti holland, a pelyhedző állú van der Saar), s 3 évig bitorolta. Tavaly a keretünk stabilan képes volt kihúzni egy szezont, meg is lett az eredménye. Egyszer, mikor sokan kidőltek, kiestünk a BL-ből… hát, ennyit jelent. Vereségek becsúszhatnak, be is fognak, mindenkinek van rossz napja. Viszont amikor ez már tendenciózus, ott nem lehet erről beszélni. Ott már a stabilitás megtörését kell keresni.

Oké, mindenki egy évvel idősebb lett, de José nem lett rosszabb edző, mint volt májusban, vagy kétezer óta bármikor. De egyik játékosunk sem felejtett el focizni, vagy a célt sem, ami itt trófeákban mérhető. Nem tudom, igazam van-e, de nekem komolyan az jutott eszembe, hogy egy olyan motivátor távozott a nyáron, aki ilyen esetekben jelenthette a bizonyos pluszt. Drogbára gondolok. Legyünk őszinték: azért, mert sokan lépten-nyomon még teletöfködnék a keretet mindenfelé mindenféle aktuális hero-val, van egy olyan csapatunk, aki jobb napjain bárkit, bárhol képes elverni. Az viszont nem kellene, hogy megrémítsen és megrendítsen mindenkit – beleértve magamat is, merthát én is tudom verni a rinyagépet, ha rámtör – hogy nem lehet még egy ilyen keretnek sem minden napja, hete zökkenőmentes.

Ipari közhely, én is leírtam már nem egyszer, de attól még igaz: a szurkoló hálátlan ribanc. A realitások minden vizuális és láthatatlan mértékét nélkülözve vagdalkoznak .. de ez ebből a szempontból legalább annyira lényegtelen, minthogy a barack az gyümölcs vagy szín-e. Egy Chelsea szintű csapatnak 1-2 kulcsjátékos sérülését vagy formahanyatlását el kell tudni viselni, mint ahogyan azt meg is teszi. Az előző szezonban is Costa kiesésekor lehetett számítani Drogbára vagy Remyre, a keret simán elbírta Willian vagy Oscar gyenge fél szezonját, és még Ramires csapatba állítását is túléltük többnyire. Hiszen mindannyian egy olyan gépezetbe állhattak be, amelyről tudták, nélkülük is jól működik. Stabil. Ez pedig olyan önbizalmat ad a játékosnak, hogy képes kihozni magából a maximumot. Ilyenkor viszont, amikor ez a stabilitás törik meg – akármilyen okból is – nem az a megoldás, hogy fogunk egy baszomnagy kalapácsot és tovább forgácsoljuk. Oké, ismétlem, vannak olyan helyzetek, mikor ez is elkerülhetetlen, csak szerintem most még bőven nem tartunk ott. És ha már Drogbát elővettem, ismét leteszek egy kreditet Wudinak: mert Terry a másik, akit jó lenne, ha Mou egy kicsit helyre tenne. A csapatnak vezér kell, akit követhet. Mert leginkább az akarat, a fanatizmus, a vérszem hiányzik most a csapatból szvsz.

Végül csak rábírtam magam, és elolvastam a kommenteket az átigazolási utolsó nap kapcsán, meg Dzsilobodzsi kapcsán is. Most megint azt kell mondanom, hogy itt-ott meg is értem a felháborodásokat (mégha annak mértékét és kifejtésének módozatát nem is igazán), hogy hát most ez meg mi a papi?! De értsük meg: ő egy olyan CB, aki lehet, hogy nulla meccset fog játszani. Terry, Cahill, Brana és Zouma mögé egyszerűen nem fog jönni épkézláb középső védő. A csapat jelenlegi sikeressége vagy sikertelensége pedig messze nem a negyedik számú CB személyétől függ, vagy, hogy hiányzik-e még egy TKP az Oscar-Fabregas helyekre. Mert a keret megvan. Csak, fel kéne rázni. Ha már önmaguk erejéből nem képesek arra, hogy újra egymásnak vállvetve harcoljanak a szent célért.

Mi pedig csak szeretnénk elmondani a bánatunkat, a megbántódásunkat, a csalódottságunkat. Azt, hogy szurkolói mivoltunkban sértettek meg. Megsértettek igen. A lélektelenséggel. Szeretnénk mindezt elmondani, a saját magunk módján. Akár igazunk van, akár nem. A hely itt van, a hely adott. Szeretném, ha tudnátok, ha értenétek: én nem nézek hülyének senkit a véleménye miatt. Akkor sem, ha ez nem feltétlen kölcsönös, vagy, ha akkor sem tudok egyetérteni vele, ha egy hekto sörrel próbál megvesztegetni bárki. Mert tudom, hogy az, amit eddig augusztusban láttunk a csapattól, az a rendről alkotott képünket, a Chelsea-alapeszmét sértették meg több helyen. És ezeknek a dolgoknak, történéseknek súlya van, amit számunkra jól láthatóan ezek a srácok a pályán nem fognak fel. Igen, együtt lehet élni ezzel a helyzettel is, ami most van, de mi, itt, szeretnénk látni a hajlandóságot, hogy ki akarunk törni ebből, és nem csak beszélni róla. A szar dolgokkal muszáj együttélni. Ezt gyorsan beleneveli az élet az emberfiába. A sértéssel viszont nagyon nehéz együtt létezni, mert a sértés léket vág a gondolatokba. Főképp, mikor alapdolgok sérülnek, mert ennyi erővel ha holnap felnézek az égre, függhet négyszögletes hold a zöld horizonton, hideg hangon nevethetnek a csillagok, és a háromszögnek négy oldala lenne. És mi csak vissza akarjuk kapni azt, ami az emlékeink szerint a miénk. És az az, amikor a Chelsea győz, mindenhol, mindenkor s mindenekfelett. És… és akkor majd megint rend lesz a világban. Kezdésnek mondjuk, akár el is verhetnénk az Evertont.