Péntek esti rangadó

Ha emlékeim nem csalnak, utoljára három évvel ezelőtt volt pénteki tétmeccsünk, akkor Prágában buktuk el az UEFA-szuperkupa fináléját a Bayern ellen. Most ismét a hét utolsó munkanapján lépünk pályára, ám ezúttal „csak” egy szimpla bajnoki az apropó. A Liverpoolt fogadjuk egy könnyűnek csöppet sem ígérkező mérkőzésen, ráadásul a tét sem elhanyagolható: egy győzelemmel a tabella élére ugrunk, pontvesztés esetén pedig könnyen négyen kívül találhatjuk magunkat. Kedvcsináló alább.

Az augusztust – már-már hurráoptimista hangulatban – négy győzelemmel zártuk. Az első háromnál még nem volt nehéz megtalálni a kritikus pontokat, a Burnley elleni siker viszont gyakorlatilag minden igényt kielégített. Persze a gyatra helyzetkihasználás (hisz lehetett volna simán hét is az a három) mellett a válogatott szünet miatt is lehetett morgolódni, ugyanis vitt minket a lendület. A vb-selejtezők utáni walesi vizitünk keserédesre sikeredett: megkaptuk a Conte-éra leggyalázatosabb öt percét és a szezon minket érintő leggyengébb játékvezetését, ugyanakkor újfent volt a csapatban tartás és spiritusz, s végül ez segített minket legalább egy ponthoz.

Ha egy jó sorozat megszakad, mindig ott motoszkál az ember fejében a dilemma, hogy ez csak egy egyszeri kis botlás volt-e, vagy most akkor jön-e a lejtmenet. Ha választani kéne, én előbbire tenném a voksom. Az már a Watford ellen is érződött, hogy idegenben nem tudunk úgy dominálni, mint odahaza, s bár a két meccs közül az első volt ikszesebb (sőt, szerencsével nyertünk), a Swansea elleni volt az, ahol megbotlottunk. Pedig a Liberty-ben mi vezettünk, a helyzeteink megvoltak, s az összkép alapján eggyel jobbak is voltunk. Az persze nézőpont kérdése, hogy mi a jobb: kihagyni a kihagyhatatlant is, vagy helyzetbe sem kerülni.

Túlélve a tavalyi apátiát és semmittevést én örülök, hogy megyünk előre. Erővel, hittel, fortéllyal, kedvvel: mikor mivel, de megyünk. Persze ott vannak még a bosszantó – sokszor apró – malőrök, amik származhatnak érthetetlen labdakezelési hibákból éppúgy, mint kapkodásból, rossz döntések meghozatalából vagy egymás meg nem értéséből is. A lényeg, hogy ott vagyunk, próbálkozunk és a két-három gólt konstans hozzuk – még ha bennünk is marad meccs végére ugyanennyi. Ez már nem az a ’találjunk valahogy egy gólt, aztán próbáljuk kibekkelni’ játék. A semlegesek szimpátiájára már rég nem számítok, de szerintem idén nem csak a mi drukkereink élveznek vagy élveznének egy Chelsea-meccset.

De hogy ez a Pool ellen mire lesz elég, az persze kérdőjeles. A Vörösök elleni lesz az eddigi legkeményebb próbatételünk. Intő jel, hogy az Arsenal és a Tottenham otthonából már elhoztak négy pontot, amihez hétvégén további hármat raktak a bajnok legyőzésével. Ha nem lett volna a blama Burnley-ben, gyakorlatilag lépéselőnyben lennének hozzánk képest a sorsolásuk miatt, így viszont van egy léleksimogató hárompontos fórunk, ami volt öt is, s remélhetőleg hat lesz lefújás után.

Hozzánk hasonlóan a Pool is a Futball-Brexit útjára lépett, s ideiglenesen levonult az európai kupaporondról. Minket ez a szűk másfél évtizedben természetesnek vett BL-jelenlét miatt érint fájdalmasan, a Vörösöket meg azért, mert döntőztek az EL-ben, vagyis közel volt a főtábla. Nekünk és nekik is marad tehát az, amit Anglia tud kínálni: bajnokság, FA kupa és ligakupa.

Conte és Klopp ha nem is rokonlelkek, de közös vonásokkal mindenképp rendelkeznek. Mindketten jelenlegi csapatukért hagyták el hazájuk jól megszokott futballközegét, s tulajdonképpen először dolgoznak vendégmunkásként, még ha ez a szó drasztikusan is hat kissé. A németnek e tekintetben van némi fórja, hiszen ő már az előző idény nagy részét a Pool kispadján töltötte, bár azt nem mondhatni, hogy a csapat saját képére formálásában sokkal messzebbre jutott volna. Conte és Klopp személyiségjegyei közt is vannak hasonlóságok: egyikük sem az a kimért, mágnestáblás tanár úr, mindketten vehemensek, együtt élnek a játékkal, képesek hatni csapatukra, s kihajtani belőlük a maximumot, lefújás után pedig önfeledten lógnak a futballisták nyakában. Mindketten nyertek bajnokságot odahaza: Conte gyors egymásutánban hármat a Juvéval (abból az elsőt veretlenül), Klopp pedig kettőt a Dortmunddal (ott, ahol a Bayernt alapvetően megközelíteni sem szokás). Csapategység és kemény munka jellemezte mindkettőjük gárdáját, s nem mellékes, hogy egyiküknél sem volt épp sztárokkal telitűzdelt a kezdő. Két üde színfolt, két színes egyéniség, akiknek ha nem törik bele a bicskájuk a PL-kalandba, akkor csapatuk bizony rettegett ellenfél lesz bárhol és bármikor.

Tavaly hátrányból sikerült kikapni Kloppéktól, nyáron ugyanakkor egy semmit sem jelentő USA-beli felkészülési meccsen – már Contéval a padon, vagy inkább a technikai zóna határvonalán – mi győztünk egy Cahill-fejessel. Londonban utoljára 2013. utolsó napjaiban tudtunk nyerni (Skrtel góljára Hazard és Eto’o válaszoltak), szóval jó lenne ismét leverni őket. Az esély meg is van rá, ha hozzuk azt, amit eddig hazai pályán, akkor már csak a büntetlenül lerúgott Terry nélküli hátsó négyesünknek kéne kivételesen kevéssé szerencsétlennek lennie, hogy meglegyen a három pont. Kapitányunk kidőlésével David Luiz előtt nyílhat lehetőség, korábbi négyesünk régi harcostársait láthatja viszont a védősorban, szóval talán nem kellenek neki hetek az akklimatizációhoz. Más változás nem várható, hiába láttunk eddig keveset mondjuk Maticstól, nem egy rangadón fog Conte a rombolás-felelősön spórolni, lesz így is elég bajunk a gyilkos kontráikkal és egymás meg nem értésével. No de fő az optimizmus, továbbra is Blue Is The Colour!