Próbálkoztam volna mindenféle szánalmas ‘féltávnál’, vagy ‘halfway line’ és egyéb címekkel, de nem akartam azt a látszatot kelteni, még véletlenül sem, hogy Sarri mester idejének felét már letöltötte volna itt. Így maradt az örök kérdés: félig tele van, vagy félig üres? Hogy a pohár, vagy a tökünk, azt ki-ki döntse el maga.
Nemrég már született poszt hasonló témában, Cech írását már szételemezhettük azóta, Sarri első 6 hónapjáról magam is írnék megemlékezést, hát, csak mert.
A héten – bizonyára több is, de legalább – két olyan dolog történt, ami elgondolkodásra ad okot, és engem is a szellemi nihil szélén sodródó szintén örök kérdés megválaszolhatatlanságának cáfolata mellett ért el: vajon bele lehet-e lépni kétszer ugyanabba a folyóba? Merthogy lassan úgy tűnik, bizonyos dolgokra külön időgépe van a Chelseanek, mégpedig, hogy a szar döntéseket lemásolhassa indigószerű képességgel, ami nem elég, hogy a másolatra semmi szükség, de még szar is, ráadásul összepacsmagol mindent, tovább rontva a szükségtelenség eredendően magas haszontalansági mértékét. A célzottan fő témánk mégsem ez, főképp, hogy ez az évekre visszanyúló téma még áttekintésszerű leírása is egy komplex félév anyaga lenne, hanem maga az, hogy mit adott nekünk Sarri ebben a 6 hónapban.
Ha már a Chelsea elképesztően rossz képességeiről esett szó, kezdjük is itt: mondjuk úgy, hogy off the pitch meseszerűen vagyunk képesek emblematikusan szarul teljesíteni, és ebbe a sorba remekül illeszkedik az edzőhelyzet, mint olyan, kezelése. Ha egyszer művek születnének a világ legrosszabb titoktartásairól, nemcsak, hogy a Blue is the colour lenne a betétdal, de mi lennénk az illusztráció a könyvborítón, az alcíme pedig Marina és a hét kicsi digó lenne. Világszinten worst kept secret ever volt, hogy Conte out, Sarri in. Ezt aki, ahol érte, ki is használta, de hát ez megintcsak egy olyan valami, amit magunknak köszönhetünk, egy az egyben. Ennek ellenére, vagy hát ugye, éppen emiatt sikerült elég jól elhúzni egy amúgy is Vb-vel súlyosbított nyáron az edző kinevezését, illetve Conte menesztését. A lebonyolítás sem volt kevésbé szánalmas, a bejelentést követően csak pár nappal sikerült a nyilvánosság előtt is bemutatni Sarrit, s miközben fél lábbal még éppen a csűrdöngölőt járta Marinával és Buck-kal a sajtó kamerái előtt, a pre-season első meccsére tartó csapat gépének lépcsőjéig még Conte kísérte a gárdát. Agyrém a köbön.
Múltbeli mókái miatt a nem igazán genderkompatibilis olasz, aki amúgy, ha triót csináltak volna Felix Ungarből és Oscar Madisonból, simán beillett volna közéjük, a Nápolyban a homlokára napbarnult cigarettafüsttel nem kisebb elvárásokkal érkezett Londonba, mint már annyian előtte, az elméleti szinten szép foci ígéretével. Az összenyert trófeáival ugye aligha érkezhetett, viszont tapsvihar és mindenféle kollégális elismeréssel a vállapján tehette át az edzői székét hozzánk, illetve annak ígéretével, hogy amit a Napoli játszott, az megvalósítható itt is. A Nápoly játéka a 17/18-as szezonra elérte azt a szintet, amit Bíró Ica a maga idejében, ismert naptármodell lett, még olyan zsenik elismerését is kivívva, mint a Manchester kékebb felével a PL-t szarráverő Guardiola.
A talján feje fölött lebegő felhő azonban már akkor is több volt, mint az Olaszból idáig húzott cigarettafüst-kondenzcsík. Elődje és honfitársa úgy bukott meg rövid idő alatt, hogy első szezonjában bajnok tudott lenni, ő pedig a támadófoci ígérete mellett még egy árva virágosvázát (a hamutál mégiscsak olyan olcsó poén lenne, neem?) sem tud felmutatni, ami némelyekben a hurráfoci mellett sem tudta teljesen elfedni a kételyeket vele szemben. Persze még emellett is hülye lett volna nem elfogadni egy top klub ajánlatát, de miközben egy félmeleg acélmunkás művezetőként a Yokohamás kékkel a kezében feszített épp a fotózáson, nem volt őszinte a mosolya neki sem.
Gyorsan igyekezett is elejét venni a komoly elvárásoknak, első interjút egy gyors, tört angolsággal letudott bevezetést követően már anyanyelvén végezte, ahol olyan komoly ígéretek hangzottak el, és ismétlődtek, mint a ‘fun’. Nem megijedni, nem tájfun, nevezzük, illetve fordítsuk úgy, ahogy tetszik, legyen az csudamóka, kacagás, kugli és néptánc vagy élvezet, többnyire másról sem szólt a világ: a futballisták élvezzék a futballt, ő élvezze az itt töltött időt, a munkát, a nézők pedig élvezzék a látványt. Egyúttal igyekezett leszögezni, hogy ahhoz, hogy a változásokat észlelni lehessen, hát bizony idő kell, akár 2-3 hónap, s egészen odáig merészkedett, hogy az indulás nehéz lehet. A csapatról, játékosigényről jótékonyan hallgatott (még akkor legalábbis), amit meg merem kockáztatni, szintén a szerződtetése mellett szólt. A board nem is vitte túlzásba a nyári ablakot, persze elvoltak bőven Sarri megszerzésével, de kb csomagban sikerült vele elhozni Jorginhot, ami két okból is komoly eredmény volt, az egyik, mert a Sarri féle 4-3-3 alapköve és mozgatórugója, másrészt sikerült betartani a rivális Citehnek, hiszen sokáig olyan közel érezhették magukhoz Dzsordzsit, hogy pár bugyikék már rá is rántott. Sarrinak nem voltak emellett különösebb elvárásai, tartsák neki egyben azt, ami van, ami azért nem volt úgyamúgy kis elvárás, ismerve az orosz pályákon villogó belga, Ázár helyzetét, miközben nyilvánvalóan pótolni kellett az elsőszámú kapust. Ezen baráti feladatok mellett komoly fejtörést okozott annak a Williannek a megtartása, akit sokan még itthon is a targonca alá löknének legszívesebben.
A nyári világtornának köszönhetően a felkészülésünk egy gyengeáramú tréfával ért fel, gyakorlatilag a szezon nyitó sör-virsli meccsére voltak olyanok, akik még nem is értek oda, míg többen nem edzettek együtt kb az új edzővel, ehhez csak képest egy laza kettőnullal ballaghattunk neki a PL-nek. Félreértés elkerülése végett, lazán kaptunk kettőt.
Sarri előrejelzéseinek és óvatosságának ellenére a csapat gyorsan adaptálni tudta a módszereit, talán túl gyorsan is, s ebből kifolyólag viszonylag gyorsan, viszonylagosan látványos változás történt ahhoz képest, amit Conte ráhagyott. Az ígéretekkel ellentétben a start minden volt, csak komplikált nem, az első hat fordulót végignyerte a Chelsea, de összességében sikerült egy 18 meccses veretlen sorozatot futni, miközben ténylegesen látszott az, mit szeretne játszatni az együttessel Maurizio a drága: a labdabirtoklási mutatóink az eget is keresztüllőtték, Jorgi egyből kitűnt a játékával, és a magasvonalas presszing, valamint a feltolt védelem is gyorsan kirajzolódott a gyepen. A másik oldalon ott vitézlett egy túl nyitott, időnként bőven zavarba hozható védelem, illetve a csapat egyik legjobbjának, Kanténak a pálya szélére való kimozdítása, ami az összességében azért pörgő gépezetet néha óriási reszeléssé tompította.
Miközben a csapat menetelt előre minden aktuális fronton, a jó start ellenére egyre inkább mélyebbre vette az irányt, s az elismerésre méltó tizennyolcas sorozatot egy rendkívül fájós 3-1 zárta le, ahol Poch viszonylag egyszerűen mutatta be, hogyan kell az olasz focit megművelni, immáron nem először. Sajnálatos módon ezért nem az agrárminisztérium díjára hajtott, hanem a 3 pontra, miközben viszonylag simán beforgatta a földbe a mieinket. Ráadásul ahogy süllyedt a játék színvonala és maradtak el az eredmények, a kevéssé meglepő Spurs után az inkább meglepő Wolves és Leicester elleni vereségekkel, úgy gyengül Sarri is a sajtó előtt: habár tartom, hogy korábban is túl őszinte volt velük/előttük, ezzel előnyhöz juttatva az ellenfeleket (ellenünk aztán még a Leedsnek sem kellett volna kémkedni, Sarri kiszögelte volna nekik a bejárathoz a lényeget zanzásítva), ezen a ponton elkezdte nyilvánosan megkérdőjelezni a játékosai mentalitását. Mindeközben Kanté tovább senyved a jobbszélen, Alonso láncraverésével a szezon elején egyik legjobb formában lévő játékosunkat sikerült leamortizálni, miközben oldaltársát pedig sikerült betolni középre, mert a csatárkérdéssel nem tudunk mit kezdeni, az elején Morata kezdett, majd Giroud, majd ismét Morata, most meg Hazard. Eközben már az előszezontól fogva a magát egészen jól felépítő Barkleyt is sikerült visszatolni a semmibe, a balján a kölcsönkapott Kovacsicsból pedig nem sikerült kihajtani a potenciát. Na jó, azt talán igen, mert állni áll, mint a cövek, aztán ennél sokkal többet nem tud felmutatni. Olyan, mint a babettás polgárőr, nagyon kemény, de semmire sem jó. Az erőteljes és stabil középpálya hiánya, illetve a mellé épülő taktika gyorsan azt eredményezte, hogy még a legrenyhébb PL csapatok is képesek kivenni a játékból Jorginhot, aki ezáltal nettó emberhátrány a pályán az utóbbi időben, olyan, mint akire ráhúzták a cipzárt. A gond ezzel persze nem annyira az, hogy Zsorzsi nincs, hanem az, hogy ő lenne az epicentruma az egész csapat mozgatásának. Hiányával úgy tudunk csak operálni, mint anno Zrínyi Szigetvárnál, ész nélkül, de legalább hősiesen nekirontunk az ellennek, aztán majd lesz valami. Az utóbbi időben már arra kellett várni, hogy a DZS hiányában röhej, de bé verziós labdatömőnek előlépő Luiz labdája egyszer embert talál. Most összejött neki kettő is gyors egymásutánban, csak ettől hőssé tenni és ezért a csapatban tartani olyan, mint lógni egy kalauz nélküli vonaton, és mindezt előadni extrém sportként.
Persze lehet mindez csak a hamis illúzió keltette túlreménykedésből a valóságba csöppenés. A legtöbben azt várták Sarritól, hogy a Sarri-ball megérkezik Londonba, aztán hídehűdejóvilág lesz itt márazonnal, amit ráadásul a kezdeti, nem várt gyorsasággal érkező sikerek, vagy az olyan győzelmek, mint a kupabeli Anfieldi, vagy a bajnok legyakása, tovább tüzeltek. A helyzet viszont az, hogy a játék jelenleg elérte a nullást, majd átcsapott unalmasba még azok számára is, akik velem ellentétben amúgy kifejezetten csípik a labdafényezőjáratódugdosó ezer passzból felépülő 3 méternyi előrehaladásokat. Jelenleg sikerül is vezetni a vonatkozó statisztikák, 15371 sikeres passzal még Pepit is beárnyékolja Sarri, és amennyiben ez dicsőség, hát ide nekünk az oroszlánt is mostmár. Innentől viszont csak növekvő számú kérdőjel veszi körbe a csapatot, mert egyelőre így, 2019-re fordulva, azt tudom mondani, hogy a „suffer without the ball”-t sikerült lecserélni a „suffer with the ball”-ra, és ha már ennyire benne vagyok ma a hasonlatokban, olyanok vagyunk, mint a – gyanítom kevesen emlékeznek rá innen, lévén még halvány gondolat sem voltak – nagyreményű Känguru együttes még ’89-ből, pedig ők voltak a magyar Bon Jovi. A NER családpolitikai fordulata mellett nem csoda, hogy nem játssza a Petőfi Rádió a Mindent szabad című zavarbaejtő számukat, amely igyekezett visszaadni a szocialista Idegen szavak és kifejezések szótárában„önfertőzés”-ként fordított onanizálás becsületét, és csökkenteni a bűntudatot, amely egy markáns ejakuláció után ráül az ember lelkére a katolikus neveltetéstől, vagy a gerincsorvadástól való félelemtől. „Mindent szabad, megérintheted magad, nincs tiltott mozdulat” – annyira felszabadultan még senki nem énekelt a maszturbálásról, mint Dobi Sándor, vagyis Sanyi, aki később a Hit Gyülekezetében kötött ki, mert láthatóan nagyon szerette volna megtalálni a belső békéjét.
Számomra a jelen helyzetben a legsajnálatosabb és egyben legveszélyesebb, – aminek már több ízben hangot adtam a kommentmező irgalmatlan sztyeppéin, hogy Sarri a legkisebb rugalmasságot sem képes mutatni a csapatot, a keretet és a taktikát illetően. Maga az a tény, hogy Sarri alapjában véve és alapvetőleg gyors, labdatartós, labdajáratós focit kíván játszani, nem probléma – nyilván. Viszont a ragaszkodása a gálakezdőhöz, és szigorúan ahhoz a 4-3-3-hoz, amit ő elképzel, annak ellenére, hogy nem passzol a csapathoz, az nem menős. Most a csatárkérdésre válaszul megpróbálkozott annyi változtatással, hogy Ázár a hamiskilenc, ami szerinte defenzíve még jobb is, mint a csatáros játék, viszont a 4 vereségünkből kettő ehhez köthető, mint ahogy a belga szenvedése is.
Többen gondolják, hogy én Sarri-hater lennék, pedig erről szó nincs, mindössze kellően kritikus tudok lenni vele szemben. Tudomásul kell venni, hogy Abra ide vagy oda, a Chelsea most nem AZ a topklub, mint a Nyugat a századelőn, hogy összegyűjt mindenkit, aki számít: nem. Most hozott anyagból kell dolgozni, és idővel majd lesz hozzá némi kiegészítés. Viszont sajnos a bástyák kikopása után már nem sikerült olyan stabil, kitartó és lojális tengelyt létrehozni, mint amit a Cech-JT-Lampard-Drogba szolgáltatott megannyi edzőnek az aranykorszakban. Nincsenek rossz játékosaink jelenleg sem, bár kétségkívül nem alkalmasak teljes egészében arra, amit Sarri kíván tőlük. Itt, a gintonic-os fagylalt és az uborkás Sprite, meg a kolbászos gyros világában furán hat, hogy továbbra is az edzőhöz keresünk keretet, és nem a kerethez edzőt, ez továbbra is non plus ultra számomra. Abban a mában, amikor nem a fekete Volgától kell félni, hanem azt akarják beadni nekünk, hogy a nős, keresztény, fehér férfiaknak kapualjtól kapualjig kell bujkálni Budapesten, mert annyira elnyomják őket a meleg, egyenes uborkájú színesbőrűek, amikor száz év után megdőlni látszik a senki sem nagyobb a klubnál tézis, és többnyire játékos vagy játékosok tudnak pályán kívülre tenni edzőket, akkor ebben a kérdésben érdekesmód marad a status quo. Fura, hogy ezek a srácok a boardban nem tanultak semmit a Titanic vagy a Hindenburg katasztrófáiból, pedig a fele olyan vén, hogy nyilván élőben nézhette volna végig mindkettőt. Ennél mélyebben most nem mennék bele sem a lélektanba, sem a miértekbe és hogyanokba, továbbra sem ez lenne a fő csapásvonal mostanra, de azért remekül utánozzák a slácok odafenn a túlképzett hipstert, aki egy lyukas biciklibelsőt kíván kizárólag pumpával orvosolni.
Persze nincs könnyű dolga a boardnak, mert ezt a szerencsétlen Chelseat az utóbbi években többször kellett nekik összerakni, mint a Várkert Bazárt, de ismétcsak: maguknak köszönhetik. Amíg minden bajunkra az az instant megoldás, hogy az edzőnek mennie kell, addig kénytelen-kelletlen ki vannak szolgáltatva az új vezír igényeinek betömködésének. Persze, amíg a sikerszériát fenn tudja tartani ez a fajta hitvallás, a szurkoló elvan vele, viszont nehéz elmenni amellett, hogy bár csak lassan, csak szépen, ahogy a csiga megy a jégen, de sikerült leamortizálni az egész Abra-építményt annyira, hogy mára többnyire reálisan küzdünk azért, hogy indulhassunk a BL-ben, mintsem a bajnoki és BL címekért. Az elmúlt 15 év megajándékozott bennünket megannyi emlékezetes pillanattal, bárki top 10 helyett képes lenne top 100-as listát is összeállítani, ámbátor az utóbbi 5 évből viszont simán lehetne válogatni egy toptízes mélypont összeállítást is.
A Sarri-saga még most kezdődik igazán, miközben eleve írja magát a történet. Viszont gyorsan véget is vethet neki a következő etap. A füstszűrőt rágicsáló talján mester, akinek atletikus alkatán karácsonyfadíszként csüng a Nike melegítő, most dobhat igazán nagyot, jöhet egy kockával a duplahatos, vagy hajthatja végre a szeppukut a karrierjén: mert a Chelsea válaszút előtt áll. Igen, 10 év alatt századjára. Ha és amennyiben képes lesz visszafordítani ezt a lefelé tartó folyamatot, van még legalább 1 éve a Kékek élén. Ha nem, akkor lassan keresgélhet dohányzó klubok után. Jellemző amúgy, hogy mi is akkor várjuk az olaszoktól a feltámadást, amikorra már lassan leértek a futballtérképről, de hát mi a brazilokra is akkor kattantunk rá, amikor a tangapapucsos, homokban freestyleozó zsonglőrök helyett már csak eurozsoldos lucky palik maradtak. Mindegy, ilyen a mi formánk, mások azt mondják, lassúak vagyunk, deeeeee….eeeeeee…eeeee neeeee….eeeeemmmis.
A futballvilág nem az, ahol egy új edző, ha jön, akkor elkezdi tiszta lappal. Hozza magával, mindent, amit addig csinált, bele valamibe, amit addig más csinált. A fociban nincsenek kopernikuszi fordulatok, jó ötletek vannak, meg pénz, illetve kevésbé jó ötletek, és kevés pénz. Előbbi nyer, utóbbi bukik, és max a szabályt erősítő kivételek maradnak meg az utókornak, ezerévenként egyszer. Ezek jobban beégnek persze az emberek agyába, mint Vágási Feri nagy monológja az internetről, a történelem viszont a sorban győztesekről szólnak, ahová mi is igyekszünk. 100 év lemaradásban voltunk, amit igyekeztünk gyorsba behozni, de az izompolitika véget ért, most már csökkenő bukszával és (ezért) ésszel kell játszani ezt a játékot. Miközben hisszük, hogy a szándékolt véletlenek nagy dolgokat is tudnak indukálni, hiszen nagyjából a Youtube-ot is egy kivillanó cickónak köszönheti a világ, addig azért jó lenne, ha megtanulnánk főzni Majdabudai módra a hozott anyagból. Vannak és lesznek is helyzetek, amikor le kell írni a veszteséget, mert hiába hiszed, hogy egy verbálrakéta megmenthet teljesítményeket, van, ami nem megy, és lesz még olyan, hogy egy csatárt sikerül egy gólképtelen balfasszal összekeverni, de ahogy Pedro Coelho mondja, nem szabad kérem semmit sem elhamarkodni, mert van az a mester, akinek a kezében még a Palóc Panda viszkiízű ital is Jamesonná válik, és valójában az a bátor igazán, aki egy vegánhentes munkára a CV-re nem a saját arcképét küldi be, hanem a vádliján elterülő májashurka tetoválást fotózza be.
Sarri feladata nem lett kisebb, mint amikor jött, mára sem: bár a 17 kapott gól mellett a 10 clean sheet még így sem rossz, de azért nem árt magáévá tenni egy Durex szlogent, miszerint első a biztonság, közben viszont az attak-hadat erőteljesebbé varázsolni, mert ugyan a 40 gól sem rossz, de ritkán ért el a fociban valaki úgy eredményt, hogy nem rúgott kellőképpen elégséges gólt. Addig is a válasz az örök kérdésre:
Nem kell itten lamentálgatni, csak számolgatni.
