Mert a jelenben minden csak volt és lesz

Hét napon belül három mérkőzés – ennek a trilógiának a második felvonása következik most. A két bajnoki forduló közé ugyanis beékelték az első olyan ligakupa fordulót, ahol már csapatunk is érdekelt. Kezdésnek könnyed bemelegítésként egy régi ismerős, a Bolton Wanderers látogat hozzánk. A továbbjutás kiharcolása nyilván magától értetődő célkitűzés, az viszont szokás szerint izgalmas kérdés, hogy milyen kezdővel várjuk Bogdánékat, illetve társul-e majd szép játék a reményeink szerinti diadal mellé. Ezekről töprengek majd alább.

Míg a mieink most kezdik majd az idei sorozatot, addig a Bolton már két akadályt is sikerrel vett: előbb a Bury, majd a Crewe Alexandra csapatát ejtették ki. Érdekesség viszont, hogy mindkét továbbjutást a hosszabbításban tudták csak kiharcolni: az első fordulóban egy hazai 1-1 után, a második kanyarban pedig egy idegenbeli 2-2 után nyertek, mindkét esetben 3-2-re.

A Wanderers 2012 óta nem tagja az élvonalnak, vagyis ez a harmadik szezonjuk a Championshipben. Első nekirugaszkodásra hetedikek lettek, s csak a gólkülönbségük miatt csúsztak le a play-offról (ráadásul, ha nyernek a záró fordulóban, megvan a hatodik hely), tavaly viszont már a 14. helyen zártak, ami a középmezőnynek is a közepe ugye. Az idei évadjuk sem valami acélos eddig: nyolc forduló alatt 5 pontot sikerült összekaparniuk, s csupán jobb gólkülönbségük miatt vannak a még képzeletbeli vonal fölött. Idegenben ráadásul még pontjuk sincs, úgyhogy egyedül az a hosszabbításos ligakupás továbbjutás adhat nekik egy kis kapaszkodót.

Eredményeik mellett a keretük sem kiált dicshimnuszért. Finoman szólva sem hemzsegnek a sztárok Dougie Freedman gárdájában, persze PL-rutin azért akad, elég például Bogdán mellett Keith Andrews, Jermaine Beckford vagy David Wheater nevét megemlíteni. A névsor persze nem riasztó, s mivel a bajnokságban is döcög a Bolton szekere, az sem kizárt, hogy tartalékosak lesznek ők is.

Bárhogy is lesz és bárki is játszik náluk, egész egyszerűen nem okozhatnak nekünk galibát. Ha mégis, az egyértelműen a mi szégyenünk lesz majd. Otthon egy másodosztályú kiesőjelöltet még úgy is ütni kell, hogy nyilván egy Chelsea-játékosnak sem ez lesz élete meccse, amire csúcsra pörgeti magát. Mourinhonak ez a találkozó nyilván arra jó, hogy kedvére adjon és vegyen el: a túlhajtott (többnyire) húzóembereket lehet most pihentetni, a padozást eddig jól tűrőket pedig be lehet dobni.

Ha névsorolvasást tartanánk, akkor miénk lenne Anglia, sőt, Európa egyik legerősebb padja, vagyis álszerénység lenne azon aggodalmaskodni, hogy te jó ég, ma Zouma, Mikel, de az is lehet, hogy még Szalah is kezdeni fog. Tudjuk viszont, hogy mifelénk a felforgatott kezdő nem a felszabadultságot és a bizonyítási vágyat hozza elő az így pályára lépőkből, hanem az alibizést és a szerencsétlenkedést. Tehát kötve hiszem, hogy Hazard, Fabregas és Diego Costa hiányában – márpedig egyiküknek sincs sok keresnivalója a pályán egy ilyen találkozón – egymást érik majd a látványos és pengés megoldások. Tartok tehát attól, hogy a régiek (vagyis akik eddig is játszottak) nem fogják magukat törni egy csöppet sem, az újak (akik eddig legfeljebb epizódszerepeket kaptak) pedig összeszokatlanság miatt, lámpaláz okán, vagy csak azért, mert tényleg nem elég jók a kezdőhöz, képtelenek lesznek új színt vinni a futballunkba. Persze ne legyen igazam.

Mert bizonyára létezik egy párhuzamos univerzum is, ahol az újak égnek a bizonyítási vágytól, ezer fokon izzva vetik bele magukat a meccsbe, mutatják magukat, bátran vállalkoznak, s nem büdös nekik a meló; a régiek pedig élvezik, hogy nem nyomás alatt kell játszaniuk és nem élcsapatok sztárjai néznek velük farkasszemet, hanem faék egyszerűségű taktikával pályára küldött, megmosolyogtató képességekkel megáldott futballisták, akik ellen végre bejönnek a cselek és akik ellen belefér néhány látványos, ám kockázatos sarkazás is. Ebben a világban nem áll vissza a csapat az előny birtokában sem, hanem megy rendületlenül előre és kiszolgálja a közönséget.

A szívem utóbbit diktálja, az eszem viszont előbbit. Az első néhány meccsünkön nem igazán láttam gyenge teljesítményt senkitől, a közepest mindenki elérte, sőt, szerencsére a kiemelkedőt is páran. A múlt héten viszont a kiváló produkciókból volt hiány, ellenben fájóan középszerűből akadt nem is egy. Nincsenek illúzióim, nem ma este váltjuk meg a világot, de hogy őszinte legyek, nem is kell. Azt elég fontosabb meccsekre tartalékolni. Most csak annyi kéne, hogy egy alapvetően nem érdekfeszítő és nézőcsalogató találkozót mégis tegyenek egy picit érdekfeszítővé és nézőcsalogatóvá: legyenek szép megoldások és lehetőleg gólok is.

Egy látványosan gyengébb erőkből álló gárda elleni, legmerészebb célkitűzéseinkhez képest oldalpáholyos kupameccsen soha nem az a lényeg – pláne Mourinho alatt –, hogy erre az adott összecsapásra hogy állunk ki és föl. Ilyenkor a jelenben mindig a múltat dolgozzuk föl és a jövőt készítjük elő. Ha valaki játszik, az nem önmagáért a játékért játszik, hanem azért, hogy komolyabb meccsekre formába lendüljön vagy számítani lehessen rá, esetleg azért, hogy a gépezet egy fontosabb láncszeme pihenhessen. Ezt alapvetően el is fogadom, gyújtsuk föl a falut, hogy miénk legyen a város vagy a haza – viszont a mikénten kötelező dolgozni.

Ahogy telnek a sorok, kezd az egész poszt olyan lenni, mint egy tetszőleges Happy Tree Friends epizód, ahol mindenki pajkos és jókedvű az elején, aztán viszont mindent elsöprő vérfürdőbe torkollik a móka. Úgyhogy le is jövök izibe’ a Mourinho- és a ligakupa-lélektanról, s nem fejtem (még) meg a világot. Kapcsos zárójelbe teszem a próféciáimat is, pláne a baljóslatúakat, néha ugyanis még számomra is meglepő, hogy betalál némelyik (utólag már bánom is a hétvégi lampardos címadást – riasztóan beletrafált, valljuk meg). Reméljünk tehát egy minél szórakoztatóbb hétközi futballélményt! Addig is Blue Is The Colour!