Megosztó(tt) eredmény

Tényleg részvétem azok számára, akiknek elrontottam a jókedvét azzal, hogy a rém egyszerűen megjósolható végkimenetelt harangoltam be.  A Chelsea a könnyebbik megoldást választotta szombat este, a City pedig nem nőtt fel a feladathoz, így lett meg a hazafias és rém unalmas 1-1, ahol mindkét fél elmondhatja, hogy megpróbálta, ami nem igaz, de cserébe valóban nem feltétlen rossz az eredmény sem itt, sem ott.

 

Az ilyen mérkőzések bája, hogy képes rém megosztó lenni. Nem csak az eredmény, ami a pontok megosztását hozta el, hanem a szurkolók véleményezését is. A kommentok között is alfától omegáig megtalálható minden. Volt, aki képes volt végigizgulni a szenvedést (minden elismerésem), volt aki ugyanúgy szarként aposztrofálta, mint ahogyan én magam is vélem. Volt, aki a védelmet pocskondiázta a végletekig, volt, aki a középpályát hiányolta, míg megint mások a vezéregyéniségek meglétét illetve nem-meglétét emelték ki, megint mások a taktikát, és azért sorolhatnám még, de nem fogom.

 

Részemről megvan az a szerencsém, hogy az én véleményem áll itt fent, szóval csillagaim, várom a hódolókat, na jó, a többiek is megírhatják odalenn, mennyire hülyének gondolnak, de figyeljetek oda, mert sokszor túlbecsültök.

 

Tekintve, hogy mindkét csapat számára az elsődleges, és kb egyetlen cél az volt, hogy a másik ne gyűjtse be mind a három pontot, valójában mission accomplished, mert bár ezért az eredményért többet tett némileg idegeben a City, mint otthon a Chelsea. De amennyiben elfogadjuk, hogy amúgy közhelyesen a cél szentesíti az eszközt, akkor lényegében amellett, hogy meglett a számunkra minimum elegendő 1 pont, lényegében alig-erőbefektetéssel tettük mindezt, és ez ijesztő. És emellett még bőven van pozitívum a lement mérkőzésben.

 

A mérkőzés legalább annyira kiegyenlített volt, mint amennyire az eredmény mutatja, és mindezt úgy, hogy két alapjátékosunk is csak a nézőtéren leshette végig a 90+ percnyi szenvedést, amit huszonkét férfi úgy vitt végig, mintha mind influenzás lenne. Persze ne legyenek kétségeink azt illetően, hogy velük is ugyanez lett volna a forgatókönyv, max a Remy elméleti pozíciójában mindekit széttaposó Costa miatt lehetett volna Clattenburgnek jobb napja.

A védelmünket meg sem izzasztotta a PL második legjobb támadósora, és az egyetlen gól amit szereztek a korlátoltkékek, kilencven százalékban a saját hibáink sora, tízben pedig egy remek érkezésnek köszönhető. A védelmünk verhetetlen – úgy is fogalmazhatok, hogy a védelmünket egyedül önmaga képes legyőzni. Pedig, ma még csak ők sem voltak nagy formában.

A két együttes legtöbb mutatója megegyezik, egyedül a támadásbeli egységek mellett áll több a City neve mellett, komoly lehetőséget viszont nem jegyezhettek többet ennek ellenére. Navas gyorsaságában bízva igyekeztek a bal oldalunkat megbontani, és bár nem egyszer sikerrel jártak, a beadások gyengére sikerültek, a védelmünk pedig a levegőben verhetetlennek bizonyult.

Részemről pozitívum, Remy összességében halovány teljesítményre ellenére betalált, ergo bárki is álljon a csatárpozícióban, a gólok jönnek, pedig ma nem igazán tapostunk oda támadásban. Szóval legalább a csatársor és a védelem kiegészítőkkel is rendben van.

A mérkőzés legjobbja Matics volt a whoscored szerint, és ezzel egyet kell értenem. Bár a passzpontossága továbbra is hagy kívánnivalót maga után, pedig a két Fernandoval súlyosbított City középpálya olyan volt, mint ninjákkal harcolni egy láncfűrészgyárban, ráadásnak még Silvát is ráuszította Pelle (ki is sárgázhatta volna magát a spanyol, ha Clattenburg egy kicsit tökösebb). Persze tehette ezt, mert Ramiresre nem kellett odafigyelni. A brazil fickándozhatott is, így összességében, önmagához mérten egész pofás meccset hozott le – egészen addig, amíg a támadóharmadra nem tekintünk.

A támadásainkat jól megfogta a City azzal, hogy Ázárra és Oscarra helyezte a hangsúlyt, míg Ramires mellett Williant pedig hagyták játszani. Ez egyedül azért volt némileg kockázatos, mert ez mégiscsak Ivanovics oldala, Aguero és Millner viszont ránk nézve kellemetlenül kikapcsolta a szerbet, aki láthatóan megszenvedte még a Pool meccsen szerzett sérülést – messze volt legjobbjától, támadásban is, de főként védekezés közben volt látványos a visszaesés.

Remy rengeteg elmozgásával nem számoltak, ez meg is lepte vagy kétszer Kompanyékat, ámbátor partnerek híján hiába volt láthatóan némi felesleges energiája, igazából többnyire légüres térben mozgott, és mivel védekezésben használhatatlan, így értékelhető megmozdulása valójában talán háromszor volt, ebből egy pedig gól lett. Társak és támadási szándék nélkül persze nehéz egy csatár élete.

Már említettük, hogy Hazard és Oscar relatív gyenge mérkőzést futott, ami javarészt annak köszönhető, hogy a City rájuk figyelt leginkább. A belga így is összehozott egy gólpasszt, a brazil meg egy kapuralövést, ami nem lenne nagy szó, ha nem ez lenne az egész meccsen született kettőből a fele – a másik Remy gólja volt. Tudom, hogy oda vagytok kívánságaitok teljesítéséért, de egy óvatlan kívánságból végzetes katasztrófa lehet – nem lehet mindig a belgától várni a feltámadást. Sajnálatos módon a csapat nem csak, hogy nem tudta, de nem is akarta játszani a saját játékát. Ez elvi kérdés, de ez José döntése volt. Oly módon, amit elérni csak áldozattal lehet. Némileg azt mondom, hogy beszariság tüzelte, de örömteli véggel. Már persze, ha elfogadjuk, hogy az 1 pont (ami egyben azt is jelenti, hogy a City nem szerzett hármat), az nekünk jobb inkább. Elvégre még mindig mi vezetünk öt ponttal. Akkor meg? Akció végrehajtva.

Tetszik vagy sem, a gárda még mindig inkább fiatal, és imígyen ez még egy intenzív tanulási fázis, hogyan kell sorsdöntő mérkőzéseket játszani, nem pedig egy megállíthatatlan kommendós gépezet, bár azért tegyük le a kreditet, hogy amennyiben az A keret egészében rendelkezésre áll, akkor közel áll hozzá. Viszont, már írtam legutóbb is, minél többen esnek ki az alap kezdőből, annál nehezebb ügy a lenyűgöző teljesítmény. Pont. Vagy felkiáltójel!

És ez, igazából sokkal inkább egy kihagyott lehetőség a City számára, mint elszalasztott lehetőség nekünk. Ez nem szemfényvesztés – remény és álom realizálódhat, ha hiszünk benne? Persze. De az egyszemélyes bíróság (segítek: én) azt mondja, hogy ehhez be kell vállalni szar meccseket is. Ez a csapat kevésbé alkalmas a régmúlt által képviselt – nevezzük egyszerűen csak – buszozásra, de ez nem jelenti azt, hogy alkalmatlan lenne rá. Tuuuudoom, most sokan azt gondoljátok, akkor mégis miért is kell, de most legyünk már egy kicsit őszinték: bajnokok akarunk lenni, vagy az Arsenal? Amennyiben a Pool vagy a City, United ellen le tudunk hozni legalábbis egy megbízható X-et, akkor van ok az aggodalomra?

Igen, José sokat változott, így a második JM-Chelsea is sok vonatkozásban más, mint 10 éve. Ezerkétszáztizenhetedjére is elmondom: Mou ettől még végletekig pragmatikus edző, és nem fog kockáztatni, ha nem feltétlenül, elengedhetetlenül muszáj (talán még akkor sem). Belemehettünk volna ma a meccsbe, és lehet, hogy nyerünk. Akkor csoki, vattacukor és nyalóka. Vagy lehet, hogy belemegyünk, és beszopjuk. A meccset így sem tudtuk dominálni, hiába volt kettővel több meccs a lábunkban, viszont az öt pont előny az öt pont előny, a status quo pedig nekünk kedvez. A hátralévő 15 forduló még nagyon sok ahhoz, hogy ezzel eldöntött legyen a bajnoki cím sorsa, de ehhez 8 pont is kevés lenne. Persze az információ megbízhatatlan, de a csapat készen áll arra, hogy bajnok legyen, és ehhez lényeges szempont, hogy az ehhez hasonló lényeges meccseket számunkra kedvező eredménnyel hozzuk le, márpedig ez sikerült. Tehát igen, én egy pozitív töltést kaptam ebből a mérkőzésből, ami sokkolóan hathat némelyeteknek, tekintve a meccs közbeni és utáni kommenteket. Pellegrini pedig verheti arra, hogy „megint csak egy csapat akart győzni”, csak ez attól nem lesz igaz, hogy lassan valami karcos bakelitként előadja ezt minden pontbukott meccs után. Viszont a chilei nyígása ékes bizonyítéka annak, hogy ki akarta jobban a három pontot, mégsem volt képes rá. És, tekintve a Chelsea mai játékát, még csak nem is volt rettenet kihívás megakadályozni őket ebben, bocsássa meg nekünk a világ. Egyszem angollal a csapatban, a britek kimért udvariasságával hoztuk le az izgalmaktól mentes meccsen a pontot, mui asombroso. Biztonságra játszani pedig azért nem a becsületkódex felrúgása. Maradjunk annyiban, hogy én száz százalékban azt kaptam a meccstől, amit vártam, ami várható volt. Leszámítva egy eszményi, kvázi nem létező lehetetlen véletlent, igen, azt. Az embernek, akit José Mourinhonak hívnak, nincs benne az eszköztárában, hogy elegánsan kell győzni, vagy veszíteni – vagy pontot szerezni. A bármi áron, na az igen. Nem adtak be ettől Ázárnak vagy Oscarnak ez kinetikus góltaszító szert, egyszerűen csak taktikai okokból saját térfélen is a labda mögé voltak rendelve. Feladtuk a játékunk? Igen. Hiba volt? Talán. Lenyűgöző volt? Bizonyos szempontból. A CÉL a cél? Igen. Elértük? Nem, de egyel közelebb vagyunk hozzá. Hát nem szuuuuper?! És még csak Lampardozni sem kellett.