M, mint merengésss

 

Ígérem nem megyünk végig az egész ABC-n, de ha már az én drága jó kollégám sövel vezette fel a meccset, legyen mövel számadva, vagy Mifene. A dolog több szempontból rendhagyó lesz, szóval jó lesz figyelni, mert még én sem látom az elejét, vagy a végét, asszem.

 

 

Mégpedig azon egyszerű okoknál fogva, hogy a népsport fizikai alkalmatlansága, majd pedig a költözés viszontagságai miatt, s kivételesen nem időhiány miatt maratunk adósak posztokkal, ez most nem csak és nem feltétlenül a hétvégéről fog szólani, lévén a legutóbb mérkőzésről tanult kollégám, Wudigessboi értekezett, csak az a WBA meccs volt, azóta meg ugye játszottunk hármat. S már azon okból kifolyólag is rendhagyó dolog következik, hogy ugye én a három meccsből cirka 50 percet láttam összesen. Nem kevesebb ok miatt áll odafönn gyöngybetűkkel az m, mint meccshír helyett a merengés, mégse vezessük meg a jó népet, ugyebár.

Az igazság ugye valahol ott kezdődik, hogy egy eredményekben jónak mondható augusztust egy igen hektikus szeptemberre cseréltünk, majd egy bajnokhoz illő októbert ismét egy legalábbis felemás novemberre. A Chelsea utóbbi éveinek vannak szenvedési csomópontjai, JM első szereplése óta a november az ezek közé tartozik. Hiába új azonban a keret, és hiába jött vissza G.I. Jo(s)e, van, ami marad. Októberben még azzal hecceltetek ott a kommentsorok – hát, nem írom, hogy rengetegében, mondjuk – halmain, hogy jobb a csapatnak, ha nem nézem a meccset, mert akkor győz, hónap fordultával ez változott, mert csak azon mérkőzéseken szerzett pontot a csapat, amiből láttam legalább 1-2 percet.

Ott kezdtük ugye, hogy a szezon talán leghaloványabb selejtjét bemutatva 2-0-ra megégtünk a ‘Castle otthonában. A vonalkódosok idén mutattak már egy s mást, már úgy értem a töketlenkedés mellett, erősen rámcáfolva, én ugye, ha még emlékeztek, a szezon előtt simán a kiesők közé soroltam őket – asszem kijelenthetem, ebben már bizonyosan tévedtem. De visszatérve a vakvágányra, raboltak pontot az idén meglepően jó Pooltól (2-2), és még egyel csinosabb, hogy a WHL-len ütötték meg AVB-t (0-1). Fájó pont viszont, hogy bennünket is elraktak, anno leírtam, hogy egyébként is rossz időszakomban kapott el a dolog, de hát ez van, hogy kollégámat idézzem, aki tört magyarsággal valami olyasmit szokott elővezetni ilyenkor, hogy jóvan, akkor most mit van mit tenni, akko’ kitartás van, aztán majd hívjá’, ha alakul valami. S mint akkor megjegyeztük, a legfájóbb nem a vereség volt maga, hanem a látnivaló.

Nem sokkal később cserébe az egyik legjobb játékunkat előrántva Gelsenkirchen után itthon is beraktunk hármat a Schalkénak, aztán örültünk, a ködszemcsés homályból ismét előderengett pár fénysugár, hogy hát kérem, tudjuk mi ezt, az ottan pár napja, na aaaaz kérem csak véletlenségesség történődött. Míg nem aztán eljöve az november kilencedikének estele (oké, délutánja, csak az nem illik ide), hogy az otthoni vereséget majdnem elkönyvelendő José már odafönt és odalent is eladta a lelkét egy gólért cserébe, hogy aztán végül melyik oldalról jött a segítség Marriner sípjának álcázva (aki aztán végül bocsánatot kért, hogy szakadna rá egy mázsa szar), vagy végül maga Fortuna pakolta seggbe Ramirest, nem tudni, de 2-2 lett, így vagy úgy, mindegy is, a krónikás könyvekbe nem kerül bele úgysem.

A válogatott szünet után következett az, amire a bajnokságban jó ideje vártunk már: magabiztos, idegenbeli, győzelem. M, mint mily mámorító ezeket szavakat egymásutánban leírni. Kellett hozzá egy atomhulladék WestHam? Legyen. Egy balfasz hátrapassz? Legyen. Befújt tizenegyes? Legyen. A Schalke meccset teljes egészében láttam, ebből kb 25 percet, mindkét meccsen 3-0, ez nem lehet véletlen… Nagyon kellett ez a három pont, és ezzel igazán kellemessé kezdett válni összességében a november, de aztán a sors megint pörgetett egyet a kerekén, a Chelsea számára pedig ismét a köpj fel, és állj alá jött ki: elmentünk Baselbe, ahol már nem ugyanaz a Chelsea játszott, mint szeptemberben, mondotta volt José, csak aztán ugyanúgy semmi játékkal kikaptunk egy góllal. Tegyük gyorsan hozzá, inkább ez, mint a WHU ellen. José ilyen szempontból jól pörgeti a kártyáit, veszthető meccsen kapott ki, persze semmi sincs ingyen, ha nem is lőttük magunkat lábon, azért a cipzárt ráhúztuk a brére, x-ért mentünk, aztán mínuszosan jött ki a túra, ami egyébként így is annyit jelent, hogy nem a dzsé csapattal állunk ki a Steaua ellen, hanem a B-vel, csoportelsőség meg borítékban, oszt jónapot.  Mondjuk, a sok szánalmasozás és egyéb mellett talán jobb is, hogy nem működött éppen a blog, mert lehet olyat írok, amit magam is megbánok, vagy nem.

Ezzel magunkba is zárhatjuk a novembert, annak minden szépségével együtt, s(sssssssss) nekiindulunk, nekiindultunk a decemberi hajszának. Ha nem írtam volna le már egyszer kb másfél haunappja, hogy most elválik a szar a víztől, megtenném, de már megtettem, úgy meg már nem ér. Hogy a gránát hámozná meg. Ezt egyelőre úgy kezdtük, hogy már miért ne szívrohammal (még jó, hogy ezt sem láttam), Essient sem értem, akkor már miért nem tette kapura egyből, kell már itt szórakozni azzal, hogy lövessünk gólt mással. Egyébként sem csinálta rosszul, csak valaki megpörgette 180 fokkal a tengelye körül, azt így észak helyett dél felé tette befutóra… de lehet, hogy csak José mondta a csapatnak, hogy csináljunk már úgy, mint a mazochisták, mert azoknak úgyis mindig jó. Ha rossz, akkor jó. Ha meg jó, az rossz, tehát jó. Nagyon nem kellett harcolni érte, ahogy néztem, talán 12 másodperc kelletett hozzá. Az a szerencse az egészben, hogy nem tört meg a csapat. Most mondanék valami olyat, hogy megházasodott a csapatmorál – elvette a küzdőszellemet, de nem mondom, mert az hülyeség, meg még csak nem is igaz.

Végül berámoltuk itt is a hármat, egészségessen, Cahill és Terry jelentették a fordulást, a végén pedig még Bataláltunk, biztossá téve az egészet. Külön jó még mellé, hogy – mint azt Wudigessboi is találóan kiemelte a kommentek közt – összességében 2 forduló alatt 4 pontot verünk a Unitedre, ötöt a Spursre és a Poolra, hatot a Sotonra. Lőtávon belül maradva az Arsenallal pedig decemberben mi magunk léphetünk fel végre oda, ahol lennünk kéne.

Nem nagyon van itt min lamentálni. Bár a kommentok közt megjelent egy markáns ellenvélemény, én magam nem osztom őket, legalábbis többnyire. Átszaladhatunk újra a lényegen, elmondtam már ezeket párszor, de szeretem idézni magam, színesebb lesz tőle a beszélgetés: José egyrészt a világ, az univerzum, és az új világ, a Rigel7 egyik legjobb edzője. E Chelsea számára pedig talán A legjobb (figyelitek a játékot a betűkkel? Ahhhh). Bizalmam töretlen benne, felé, iránta, satöbbi, és még csak véletlenül sem látom azt, hogy ne arra törekedne, hogy minden körülmények között a legjobbat hozza ki a helyzetből. Van ehhez egy kibszott jó keretünk, amiben sokkal több van, mint ami eddig kijött belőle, csiszolódnak a dolgok, s persze idén is jó lenne mutatni valamit, de én a jövő szezontól várom az áttörést, az igazi eredményt pedig talán az azt követőtől. Lehet azon keseregni, hogy Mata többet ül a padon, de mondjuk a Newcatle ellen kezdett, a WBA ellen becserélték, még jó, hogy a bázeli buliból kimaradt, még a végén meg kellene bélyegezni, mint rossz totemet. A csapat nem rossz, persze van még terület fejlődni, de ez a csapat rendkívül fiatal még, vagy zenitjén túl lévően „öreg”. Kevesen képviselik a legjobb futballista kornak mondott átmenetet, ezt pedig helyre kell rázni, ezek a dolgok meg nem mennek egy nap alatt. Kell neki legalább kettő…

S ha már sok újat nem sikerült becsempészni a nap alá, akkor azt mondom, itt a végére: jó lesz ez, majd beindul, csak figyeljétek. Meg boldog karácsonyt. Bizony.