Húzzuk a strigulákat

Egyelőre jól megy, mert csak a ‘győztünk’ oszlopban gyűlnek, s bár nem magabiztos, nem látványos, s még csak nem is rangadók, de azért csak van hat pontunk, és egy továbbjutásunk, ami így elsőre még barátok közt is jó eredmény, tekintve, hogy milyen mélyről jövünk.

Ráadául, ahogyan a meccs után is írtam, azért nem „sima egyes” meccseket húztunk be. Ha eltekintünk a „PL-ben nincs könnyű meccs vagy ellenfél” közérdekű, közkeletű, közhelyes szarságtól, azért mégiscsak letehetjük a kreditet, mert sem a WHU elleni, londoni rangadó, sem a Watford idegenben nem tartozik azok közé a meccsek közé, amit simán három egységgel kalkulál az ember.

Nem úgy egy hazai, második körös Ligakupa mérkőzés, egy harmadvonalas együttes, a Bristol Rovers ellen. Ezek azok a meccsek, amiket felforgatott csapattal, bekötött szemmel, fél lábon is illik megnyerni egy Chelseanek. Főként, ha nemzetközi szereplés híján a két honi kupa ad lehetőséget némi trófeagyűjtésre. Persze azt mondom, „illik” megnyerni, nem pediglen azt, hogy muszáj, de azért nincs az a jóérzésű szurkoló, aki nem győzelemmel számol egy ilyen mérkőzésen, mégha az évek során saját bőrén, és a riválisok kárán is megtanulhatta bőven, hogy 100 százalékra menni itt sem lehet. Bennünket utoljára nem PL együttesként a Burnley búcsúztatott 2008-ban.

Előző szezonos végpontunknak hála igen korán kezdtük a Ligakupa menetelést, ebben a fordulóban több, mint 20 éve nem játszott meccset a Chelsea, de azt sem mondhatjuk, hogy a Bristol ellen túl sokszor kellett volna küzdeni: mindössze tizenkétszer találkozott eddig a két csapat egymással, és abból egyszer sem a Ligakupa során. Utoljára 35 évvel ezelőtt, 1981-ben, az akkori másodvonalban, a Division Two-ban, egy márciusi szombat délutánon találkozott a két gárda.

És egy kis ízelítő a legelső találkozásunkról, ’52-ből az FA-Kupából:

A mostani mérkőzésre Conte jól megkeverte a kártyákat, a kezdő egyrészt több helyen változott, másrészt pedig posztonként is érdekes lett a leosztás: a jobb oldalon Azpilicueta és Moses kapott helyet a kezdőben, míg a balon pedig Aina előtt Pedro rohamozott. A középpályán a Matics-Fabregas kettős kezdett, előttük a Chelseaben először kezdő Batshuayi mellett viszont Ruben kapott helyet.

A 99. Ligakupa győzelmére készülő Chelsea az esélyeknek megfelelően már szinte az első másodperctől betaposta a kapujába a Bristolt, ha Ruben kicsit élesebb csatárképességekkel van megáldva, már a harmadik perc végén megszerezhettük volna a vezetést, Moses labdája után, az ötödik perc végén pedig már duplázhattunk volna, Pedro élesen belőtt labdája után.

A játék szinte az első perctől 20-21 emberrel a Bristol térfelén zajlott, az első 10 min alatt a már említett lehetőségeken felül Ruben, Bats és Brana előtt is adódtak lehetőségek. Minden egy nagyarányú győzelem irányába mutatott, egykapuzott a Chelsea, mégha azt nem is lehet mondani, hogy a 10 emberrel a tizenhatoson, tömören és szervezetten védekező Rovers ellen futószalagon jöttek volna a ziccerek. A Kékek nyomása nagyjából 15-16 perc után kezdett kiengedni kicsit, részben szerintem edzői utasításra, mert a partvonal mellett hevesen integető Conte mozdulataiból arra lehetett következtetni, hogy engedjük kijjebb kicsit az abszolút betömörült sárgákat.

Itt tenném hozzá, hogy a szurkolók előtt le a kalappal, a nagyjából 60-65%-os telítettséggel baromi jó hangulatot csináltak. Megtapsolt minden szép mozdulatot, fineszes megoldást mindkét tábor, úgyhogy pacsi annak, aki kint volt. Hozzáteszem, a csapatok is adtak ehhez műsort, a Chelsea sem vette félvállról a meccset, nem érződött a „csak annyit, amennyit muszáj” attitűd – ehhez nyilván kellett az is, hogy olyanok legyenek pályán, akik a többi meccsen is a kezdőre hajtanak.

A Chelsea támadásai ezzel kissé lelassultak, bár inkább mondom úgy, hogy az intenzitásunk csökkent, a 18. perc végén egy gyors, 3 passzos akcióból Fabregas, majd Ruben remek labdája után Batman került ziccerbe, bár némileg kisodródva, de 12-ről keresztbe lőtt labdája elkerülte a kaput, rá két percre Pedro indítása után Loftus-Cheek vert óriási fát Misi tüköroldaláról, a tizenhatos vonaláról.

A gólunkig aztán egészen a 28. percig kellett várni, Ruben küzdött nagyot a tizenhatoson, a befutó Matics elé tálalt, aki kicsit elZazázta majdnem a dolgot, lapos begurítása ráadásul megpattant és felpattant, Bats viszont ezt kihasználva úgy verte ballal a léc alá a labdát, mintha ennél természetesebb dolog nem is létezne futballpályákon. Rá két percre aztán meglett a dupla is végül, mintaszerűen adogatta körbe az ismét tizenhatosára tömörülő Bristolt a hazai csapat, Pedro keresztlabdáját Azpi bevetődve lőtte középre, amit Moses kotort 1 méterről a kapuba.

Viszonylag gyorsan megjött azonban a szépítés is: Matics buta szabálytalansága után remek labdát tekert középre Lines, a vonalban felálló ötösünkre (Aina, Batshuayi, Ivanovics, Ruben és Cahill) három támadó jutott, Harrison végül Aina és RLC közt fejelt a hálóba. Az amúgy sem lapos mérkőzést 6 perc alatt 3 gól tüzelte tovább.

A félidő vége előtt még egy újabb gyors akcióból Misi beverte a harmadikat, ismét Fabregastól indult az akció, RLC ment el egy-az-egyben védője mellett, középre gurított, Bats pedig védőjét megelőzve közelről a kapuba csattogta a labdát. A rendes játékidő utolsó másodperceiben Fabregas növelhette volna ismét az előnyt, ha a lövésébe erő is kerül, vagy, ha jobban helyezi. Ami nekünk nagyon kellett volna, azt hiszem, 4-1-el le is zárhattuk volna a meccset, de összességében azért egyrészt megnyugtató előnnyel, másrészt jó teljesítménnyel vonulhattunk az öltözőbe.

Viszont az, hogy a Bristol a Stamfordon gólt tudott szerezni, az, hogy egy kis csapat a Chelsea ellen egy gólt tud szerezni, mindig megadja a hitet, hogy _tudsz gólt szerezni_, és ha egy ment, mehet több is. A vendégek a szünetben kettőt is cseréltek, viszont a meccs képe nem nagyon változott: ami nem ment Fabregasnak az utolsóban, mehetett volna Batshuayinak az első percben, de az utolsó pillanatban mentettek előle. Azután viszont meglepő fordulat következett: Moses kacsázott be a tizenhatoson belülre, de a bepasszát szögletre mentették. A szögletet kivágták a Rovers játékosai, a középpályán Ainával vívott csatát a frissen becserélt Bristoli támadó, Taylor a labdáért. Aina még szerelte, de visszapattant a támadóhoz a labda, aki félkört leírva a kispriccelő társa felé tett egy labdát:

Sinclair senkitől sem zavartatva, mindössze Cahill által üldözve roboghatott a labda után, egy az egyben a kapu irányába, amit kb 18 méterre a kaputól ért be, Cahill már jó méteres hátrányban, Begovics nem jön, a jobbról keresztező Pedro pedig egyszerűen nekifut a középpályásnak.

Nem volt nagy fault, test-test ellen, Sinclair esni akart, de ezt tízből tízszer be fogják fújni, sőt, a régi szabályok szerint ki is állítják Pedritot – most megúszta sárgával. Begovics még így is majdnem mentette a helyzetet, mert a középre tartó lövésbe beleért, de védeni már nem tudta. 48. perc, 3-2, game on.

And on and on and on. Annyira, hogy az 55. percben nem sokon múlott az egyenlítés. Egy középpályán elpasszolt labdáért Harrison küzdött meg, jobbra tálalt, a büntetőterületen belül Aina még nagyot mentett, szerelt egy amolyan Zoumásat, mentése viszont pont a tizenhatos vonalán töküresen álló Harrison elé pattant vissza, aki kapásból alig vágta fölé a labdát. Fabregas mellett a támadónak egyik esetben sem volt nehéz dolga, más kérdés, hogy miért pont a katalánra jutott a csatár. Bego ugyan vetődött, de tőle az ugyanúgy gól, mint tőlem, innen a képernyő elől. Egy perccel később viszont rá volt szükség, mert Easter távoli lökete befért volna a léc alá. Aztán két szöglet, aztán egy szabadrúgás. Ez van, ha vérszemet kap az ellen: a Chelsea percekig nem tud kijönni a kapuja előteréből. Szerencsénkre ezek jóval gyengébb próbálkozások voltak, mint az első gól előtti beadás.

Egy óra elteltével aztán visszaállni látszott a világ rendje, ismét 20 emberrel a Bristol térfelén folyt a játék. A Chelsea játéka viszont óvatosabb volt, ennek ellenére jóval több hibát rejtett. A Rovers némileg bátrabb játékával az is világossá vált, hogy a Matics-Fabregas középpálya még ezen a szinten is vékonyka.

Az amúgy egyáltalán nem durva meccsen a 70. percben Easter sárgája mondjuk simán piros, dulpa, nyújtott, emelt lábbal, izomból szállt Cahill felé, ha az 1 cm-rel gyorsabb, és lábat talál, Cahill már nem biztos, hogy pályára lép a szezonban.

Eddigre amúgy leült a játék, a 74. percben, Hazard becserélése előtt Matics előtt még adódott egy helyzet, de a szerencsétlen kb úgy tud cselezni, mint én, és higgyétek el, az nem jó, ennél fogva a lövés már csak bőven fölé-mellé mehetett, és oda is ment. A bicegő Aina helyére – akinek a sérülését nem láttuk, ellentétben azzal, amit meccs közben a rádióban hallottam, Easter nem Ainát támadta, hanem Cahillt, és ott sem talált semmit, – JT állt, így az utolsó negyed órára a teljes védelmünkkel álltunk fel. Tovább tördelve az addigra tényleg leülő játékot, Ruben helyére Oscart is beküldte Conte a 82. percben, a megnyugtató és talán döntő negyedik találatunk azonban csak nem akart jönni, de hát a próbálkozásaink is elég vérszegények voltak. A legnagyobb show kb az volt, hogy Terry beállásával Brana visszakerült a jobbszélre, ahonnan bármilyen távolságból képes volt beadás vagy passz címén bábút találni – hihetetlen. Illetve tán az, amikor Cahill tartott iskolát Gaffneynak, hogyan játsszák ezt a játékot top szinten: a lassításon jól látszik, hogy fél kézzel kb letépi a mezt a támadóról, míg másik kézzel torkon fogja azt, leteperi a földre, mindezt úgy, hogy befújják támadófaltnak. Zseniális.

Az utolsó 10 perc már nagyjából úgy telt, ami valóban jellemzője egy PL top és egy League One csapat meccsének, és mintha nagyjából 6-1-re vezettünk volna – egyik csapat sem igazán forszírozta a játékot már. Bats még a 91. percben meglőtte a mesterhármasát, amit les címén elvettek tőle, hát, sajnos a közvetítésben nem volt olyan nézőpont, ahonnan meg lehetett volna ítélni, hogy jogosan-e, de ha les is volt, hát max centiken múlott.

Három ember játékára igyekeztem külön odafigyelni: értelemszerűen Ruben, Aina és Moses. Nyugodt szívvel ki merem jelenteni: Aina ezen a szinten kész van a játékra. Igen, ez egy harmadosztályú ellenfél volt, és igen, nem igazán tették próbára a védelmünket (annak ellenére, hogy kaptunk két gólt), sőt, a kapott gólunkban is benne volt, ennek ellenére valóban kompakt kis védő, és számomra jóval összetettebb játékot mutatott, mint korábban Luis vagy akár Rahman. Erőteljes, gyors és labdaügyes, bár ezt a három tulajdonságot mind a 3 játékosról el tudom mondani. Mózi abszolút illik a csapatba, tulajdonképp amit nála is ki lehet emelni főleg, az a sooo powerfull, némileg egy támadóbb kiadású Essienre emlékeztet. Nem tudom, mit fog mutatni erősebb csapatok ellen, de itt úgy kacsázott végig az ellenfél védői közt, mint a bóják közt edzésen. Rubennek volt talán a legkevésbé jó meccse hármójuk közül, de főleg azért, mert nem csatár. Nem játszott rosszul ebben a pozícióban sem, felépítése ellenére gyors és mozgékony, jól használja ki a testi erejét, és jó megmozdulásai mellett voltak ígéretes dolgai is – viszont nagyjából ugyanaz vele a baj, ami Traoréval is (bár Bertrandra ráfére némi izom, aminek Ruben legalább nincs híján), mégpedig az, hogy hiányzik belőle a csatárösztön. Kb ez jelenti a különbséget köztük és Batshuayi között. A belgaszerűség elemi csatár, minden mozdulatával gólszerző.

Miközben a Sky információi szerint egy újabb ajánlatunkat utasította el a Milan Romagnoliért, és valami hülye időpontban épp húzzák a BL csoportokat (de fura, hogy nem érdekel.. na mindegy), ennyit a hétközi meccsről, nézzük, mi vár ránk a hétvégén.

Ami pedig szombaton négytől a Burnley, ismét a Stamfordon. Dyche-ék egyedüliként estek ki a Ligakupából PL csapatként, szóval eleddig elég felemás teljesítményt mutatnak fel, hiszen a nyitófordulóban kiszoptak otthon a Swanseatól, az Accrington elleni CoC kiesés viszont egy Liverpool elleni 2-0-ás győzelmet zár keretbe. A Clarets nem a legkellemesebb ellenfél, főleg, mivel tipikus kiscsapatként megtartották a klasszik 4-4-2-es felállást, és a champos erőfocit – ha nem megy technikával, megy erővel. Igazi long ball – long shot csapat, és nem az a labdabuzizós fajta, a Pool győzelem alkalmával egy egészen hihetetlen, ráadásul, ha minden igaz, új PL rekordot jelentő, frenetikusan nevetséges 19%-os labdabirtoklást képesek felmutatni.

Az utóbbi időben nem sokszor találkozott a két csapat, hiszen Dyche-ék rövid PL látogatása 4 meccset eredményezett, ezen kívül az utóbbi 20 évben még a már fent említett ligakupa vereségünk van ellenük – az azt megelőző mérkőzésünkig, ami egyben szintén egy vereség, egészen 33 évet kell visszamenni, születésem előtt nagyjából egy héttel verte el a Burnley a Chelseat három gombóccal az angol másodvonalban.

Tekintve a védelmünk, hát hogy is mondjam, sebezhetőségét, Vokes valszeg beköszön Kürtőnek is, a kérdés főleg az, hogy a Poolnál jobban fog-e menni a védelem feltörése. Aztán a másik kérdés, hogy Conte meddig mer buzizni Fortunával, mert a Burnley elleni csörte pont az a meccs, ahol Costát nem „majdnem”, hanem kb garantálhatóan ki fogják állítani, ha Antonio nem hozza le időben.

Fájni fog a meccs, játszani és nézni egyaránt, én már most aláírnám az újabb szenvedős 2-1-et, ha megússzuk sérülés (és piros kártya) nélkül a dolgot. A harmadik fordulónak mindössze négy csapat fut neki 100%-os teljesítménnyel, amiből mindössze hárman maradhatnak max a végére – Joséék a Hull-hoz látogatnak; Pepiék a forduló zárásaként a West Ham-et fogadják.

Amellett, hogy fontosak a bármelyik három pontok a bajnokságban, már csak azért is jó lenne győzni, emellett egyre hatékonyabbnak lenni, mert a Burnley után Velszbe látogatunk, szeptember közepétől aztán indul a nagyüzem Conte számára: másfél hónapon belül, október végéig 7 meccset fogunk játszani, és abból a legkönnyebb a Hull elleni idegenbeli lesz.

Tekintve a sorsolást, majdhogynem kardinális kérdés a Clarets legyőzése, úgyhogy hajrá fiúk, jó lenne önbizalommal telve, 12 ponttal nekivágni ennek a listának. Ha a 10. forduló végére lenne nagyjából 20-22 pontunk, és azzal nem esnénk a hat-hetedik pozíciónál visszább, akkor az egy nagyon jó alap lenne a szezonvégi elvárásainkhoz (a reálisokhoz, nem a bajnoki címhez), a top4-ben végzéshez. Hosszú az út, és messze a vége, de a kis lépéseket most kell megtenni. Dyche-ék után meg úgysem sírna senki, ha lógó kanóccal sétálnának vissza a másodosztályba.