Hull az elsárgult levél

Bár elvileg lassan tavaszodik, fura dolog az ősszel előhozakodni, nekünk viszont két okunk is van rá. Az egyik, hogy ezzel a paraszt szóviccel indíthatom a beharangot, míg a másik, hogy legtöbbünk a nemlétező tél után nem feltétlen a tavaszt várja, sokkal inkább az őszt sírja vissza. Nem feltétlen minden ok nélkül, így bízzunk abban, hogy egy huszáros tavaszt a márciusi ifjak nem csak a Pilvaxban tudnak összehozni, de a mieink is – most épp a KC-ben.

Hozok egy sört, és máris kezdünk, addig meg tessék, hangolódjatok rá:

https://www.youtube.com/watch?v=HABbbvGbFUQ

Máté Petya csokinyakija már majdnem akkora királyság, mint az, amiért a szóvicc már nem biztos, hogy sokáig poén: a Hull City tulaja, Assem Allam azon hoppárézik ugyanis jó ideje, hogy megváltoztassa a klub nevét Tigersre. Állítólag végül már arra is hajlandó lett volna ráállni, hogy a poén megmaradhasson, és a Hull Tigers volt a legutóbbi beadvány szalagcíme, az FA feje viszont ebben is kemény, mint a kő, s míg Allam már távozással fenyeget, addig ők ellenállnak. Mindegy, csak ne változzon semmi. Az a tuti.

Vendéglátóinknál ezek mennek, meg a bárányfelhők, ezen felül egy sérült Jelavics, egy U21-es válogatottságok kikosarazó Ince, egy eltiltott Huddlestone, és egy sérült Snodgrass még, ami említésre méltó, a többi meg csak úgy főleg annyi, hogy szerintem rohadtul ki fognak esni. A koporsójukba az első szöget mi üthetjük, de állnak még sorban a sorukra várva páran. Tekintve, hogy a Hull idén (2015) háromszor tudott győzni, és mindháromszor otthon, idegenben nem sok jót jósolok nekik, közben a KC-be olyan vendégek érkeznek szeggel és kalapáccsal a kézben, mint a Chelsea, majd a Pool, aztán az Arsenal, így az ágyúsokat követő Burnleynek már lehet nem is marad hely a szegbeverésre, s jobb híján a sírgödröt kezdheti el ásni – mert, ha nem a Hullét, akkor valószínűleg a sajátjukat. A végén a MU már valószínűleg a tor végére érhet oda.

Node azért óvatosan, csak lassan, csak szépen, ahogy a csiga megy a jégen, mert úgy hat éve nem rúgtunk kettőnél többet a tigriseknek, és legutóbb is csak Huddlestone önmagát mindenáron való kiállítási szándéka hozta meg számunkra az áttörést. A mi idegenbeli formánk sem verdesi a magaslatokat, no meg hát a 3 védős csapatok ellen sem hasítunk igazán. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a tavaszunk eddig haloványabb, mint egy Victoria Secret alsónemű, és még csak nem is annyira szexi, nem nézünk egy vasárnap délutáni sétagalopp elé. És a kis sárguló tigrisfalevelek nemrég tették meg azt a szívességet, hogy a City otthonából hoztak el pontot.

Beszéljünk azonban most már a lényegesebb dolgokról, azaz rólunk. A Chelsea utóbbi egy hónapja erőteljesen két pártra osztotta a szurkolókat, és mivel reprezentatív mintának tekintem szerényebb hajlékunk közösségét, amolyan KSH módra, ezért világszerte. Nagy vonalakban persze mind egyetértünk, ezek pedig, hogy a Chelsea még mindig Chelsea, szeretjük így is, meg minden, sőt, továbbmegyek, még csak abban sincs vita, hogy az utóbbi időben nyújtott formánk, ami többé-kevésbé a 2015-ös évet fedi le, olyan, mint meleg sör egy hideg éjszakán – jó szar, de mégiscsak sör. Aztán itt válik el valahol a két tábor, az egyik szívesebben lövetné az egész csapatot Joséstól a Dunába, minthogy mégegyszer végigszenvedje ezt az időszakot, mert egy szívenlövéssel ért fel; míg a másik meg nem lövetne senkit sehova, csak áll némileg értetlenül azelőtt, hogy a status quo vajh miért lep meg újra és újra embereket.

Titkolnám, hogy utóbbiba tartozok, de nektek nem tudnék hazudni. És igen, most úgy röhögök magamban, mint egy hülye. Szóval nyilván kardoskodom én itt a vélt igazam mellett, míg mások meg a sajátjuk mellett – közös halmaz nincs, mert a kialakult helyzet, már ha lehetek ilyen profán, amolyan eldöntendő dolog, vagy zavarja az egyszeri szurkolót, vagy nem. Vitathatatlan, hogy mindkét oldalnak vannak megdönthetetlen érvei, de mivel ezek szubjektívek, objektív igazság meg amúgy sincs, igazságosztás nem lesz, arra még az sem képes, akinek két anyja van.

Abban viszont talán nincs vita, hogy a meglévő előnyünk, a töketlenségünk ellenére elég megnyugtató. Az előző poszt alatt már betoltam egy kis bajnoki matekot, 8 győzelemmel vagy 7 győzelem és egy döntetlen esetén kérdés nélkül vagyunk a PL királyai, 10 meccsből ez a min 22 pont azért nem lehetetlen, ha már az eddigi 28 alatt kétszer kaptunk ki. Én pedig azt mondtam, hogy a következő 3 meccs a kulcs: ha most megvan a 3/3, és a 9 pont, sok kérdés nem marad – közben alattunk össze-vissza meccselnek egymással, amiből csak mi jöhetünk ki jól. Így most igyekezve a vitát nem tovább szítani, de akkor is leírom: a vasárnapi egy must-win meccs, akárhogyan is. Ha Costa Fabregas taknyán a hasán csúszva kotorja is be a győztes gólt,  nem fog érdekelni, úgy kell most ez a három pont, mint nekem egy pihentető hétvége, szóval vitán felül áll: győzni kell. A Hull ’88-ban tudott győzni utoljára a Chelsea ellen (az utóbbi 90 évben meg ezzel együtt kétszer), így ez nem kellene, hogy nagyobb akadály legyen, de azért fentebb sem véletlen jártattam a szá.. izé, klaviatúrámat.

Nem üzérkednék tovább üres frázisokkal vagy statokkal, a cél egyértelmű, innentől be_kell_húzni. Kell hozzá egy huszáros tavasz, ami rendre összejön a Chelseanek, akárcsak a jó szezonvég. Remélem tavaly ellőttük a szabályt erősítő kivételt, mikor az utóbbi 10 év egyik leggyengébb szezonvégi fejezetét produkáltuk 10 meccsből 19 ponttal. Ennél rosszabbat már csak Robbie tudott összehozni, de ő meg cserébe le tudott tenni egy kupaduplát. Azt, mi idén már nem tudunk. Érdekességként említem meg, hogy utoljára a 10 meccs / 19 pont a 06/07-es szezonban jött még össze, José első utolsó teljes szezonjában, amikor a szezon utolsó 5 meccsét X-re hozva 6 pont mínusszal másodikok lettünk a ManU mögött. Viszont, José is dobott egy kupaduplát: FA és ligakupa. Szóval még egyszer: már semmi esély a kupa duplázásra, így minden akadály elhárult az újabb bajnoki címünk elől.

Ezt meg csak úgy, hogy jó zenével zárjuk a sort, ha már az volt az elején, meg a közepén is.