HATásszünet

Két meccs közti hatásszünetben tartunk egy rövid megemlékezést, történt ugyanis szépen csendben valami, amit nem hagyhatunk szó nélkül. Hatodjára írhatunk erről, bár egyszer sem írhattuk még le, hogy hat. Pláne azt, hogy mindez hogyan hat az idegekre. Hat éves az LR. Mindenki szisszentsen fel egy sört az egészségünkre. Hatodjára is.

A hatos szép és erős szám, kockával sem lehet nagyobbat dobni, mi pedig végképp büszkék vagyunk rá, mert bár nem akarok afféle fellengzős frázisokat használni, hogy „magunk sem hittük, hogy”, mert nem hittünk mi valójában semmit, ugyanúgy benne volt ez is, mint az, hogy egy év után, mint sok nagy lendülettel induló, ígéretes társunk, a szélben foszlunk semmivé. Hittünk abban, hogy amit elterveztünk, azt megcsináljuk, és amit csinálunk, az jó lesz.

Ha visszatekintek erre a hat évre, nem mondhatom, hogy felhőtlenül boldog vagyok, mert nagyon sok minden nem valósult meg abból, amit én magam szerettem volna. Ettől függetlenül persze elég kaján vigyorral az ábrázatomon ülök itt, büszkén arra, amit elértünk, amit összehoztam, amit összehoztunk. 6 év, és többszáz poszt után már nem mondhatjuk, hogy csinálgattuk, ebben azért mégiscsak van már némi kitartás, meg munka is az önszorgalom mellett.

Egy közösség – márpedig a blog az – létrejötte ritkán köthető egyénekhez, de a megvalósulás bázisa és mozgatórugója mindig egy vagy néhány személyhez köthető. A mi legnagyobb eredményünk is valahol ez: létrehoztunk valamit. Ez a valami pedig, azt hiszem, így hat év után elmondhatjuk, hogy kiállta az idő próbáját. Persze ezt elmondhattuk volna öt után is, de mi most mondjuk el, és kész.

Most, hogy a 6. születésnapra próbálok itt karistolni valamit a margóra, gondolkodtam el azon, hogy ez a hat év milyen hosszú idő. Mert a napok csak úgy eltelnek, azt könnyedén veszi az ember, és még csak a szezonok lefolyásánál sem érzi annyira az egykedvű szurker, hogy ismét túl vagyunk egy éven… de az ilyen mérföldköveknél megáll egy picit, azon mélázva, hogy hát hé, már megint eltelt. 1, 2, 3… 6. A születésnapi poszt is olyan, mint bármelyik, nehéz egy idő után újat írni, ugyanúgy nehéz, mint egy hatodik Norwich beharangot megkomponálni. Persze a körülmények mindig mások, de ennyi idő múltán talán a legnagyobb kihívás tartalmasnak és egyben szórakoztatónak, igényesnek és mindemellett minőséginek maradni.

Nem tudom, fejlődtünk-e, vagy, hogy inkább csak a magam nevében beszéljek, nem tudom, fejlődtem-e a hat év alatt, vagy csak változtam a kezdetekhez képest. A hobbi-szaktudásom nem gondolom, hogy expert szintre emelkedett volna, pedig gyűjtöttem bőven az XP-t az évek alatt, mégse kértek fel sem az MLSZ, sem a válogatott irányítására, milliókkal sem akartak megvesztegetni a szakértésemért, és jóvágású arcélemet sem akarták még képernyőre tűzni. Nem udvaroltak körül médiumok, nem kértek fel nyilvános izgatásra, és Mourinho is késve jelentkezett nálam, Manchesterbe már nem buli vele tartani.

Maga az idea, ami tulajdonképpen az LR, megmaradt annak, aminek indult, a miénknek. Nem nőtt akkorává, hogy önálló életet éljen, tőlünk függő dolognak maradt meg, amit én személy szerint nem bánok. Viszont, hogy én mennyire függök az LR-től? Az elmúlt napokban sokat gondolkodtam ezen. Mit is jelent nekem a Lion Rampant? Nehéz valamiről beszélni, ami a tiéd, és a mindennapjaid része. Lényegében ezekről a dolgokról akkor tud igazán szólni az ember, ha elveszítette őket. Az LR valahogy epizódok egésze. Ünnepelhettünk együtt bajnoki címet, kupagyőzelmeket, sőt, az idáig egyetlen BL győzelmünket is, edzőket és játékosokat, rangadókat és hétközi tucatmeccseket, sztárokat és számunkra kedves szürkéket. Dühönghettünk együtt napokat, heteket, és ahogyan tanúi voltunk a legnagyobb csúcsoknak, úgy hosszú ideje a leggyengébb futásnak is együtt voltunk részesei. Ha már azt írtam fentebb, hogy az LR-rel létrejött valami, akkor most azt írhatom, hogy ha elveszteném az LR-t, akkor igazán a valamisége hiányozna. Az LR olyan, mint a gyertya lángja, megfoghatatlan, mégis létező, nem tárgy, de nem is fogalom; egy vanság.

Nem tudom, hányan vannak, akik a kezdetek óta velünk tartottak, azt pedig pláne, hogy már csak a közösség miatt, vagy továbbra is azért, mert a mi írásaink a legjobbak a világon. Akárhogyan is, mi együtt vagyunk a Lion Rampant, és ahogyan nélkülünk sem létezne ez az egész a mai formájában, úgy nélkületek sem. Nem tudom, hány évad van még bennünk, mikor lőjük le Bobby Ewingot, mikor töri rommá Takibácsi a kockaladát, mikor lökjük le Magdianyust a lépcsőn, mikor nyírjuk ki végleg Kennyt, nem tudom, hány élete van még a Homer Simpsonunknak. Nem tudom, mikor válik a valamink semmivé. De, egy hetediket talán még együtt nyomunk le. A többit meglátjuk.