Fernando Torres, Chelsea’s Number 9

Vége. Finito.

Hogy minek? Sokféleképpen nevezhető ez a szituáció. Rémálom. Egy ember küzdelme. Milliók küzdelme. Milliók küzdelme, mert nézniük kell, ahogy az az egy küzd. Agónia. Biztos van más is, nekem ezek jutottak eszembe. Elhagyta a klubot Fernando Torres, híres és hírhedt kilencesünk. Érzelmek széles skáláját váltotta ki, az általam követett angol oldalakon gyakorlatilag az újévi bulikhoz hasonló eksztázisba kerültek a szurkolótársaink, facebook oldalunkon pedig volt aki szomorkodott, volt aki gyalázkodva örült (amolyan balkánian, ahogy kis hazánkban szokás). Én megpróbálok kevésbé az érzelmek, inkább az érvek, ellenérvek mentén írni Róla, mert ez a minimum.

Kezdjük a tényekkel. Adott egy srác (legyen a neve El Nino), aki az Atletico Madridban fiatalon kezdőjátékossá küzdi magát, csapatkapitány és közönségkedvenc lesz, majd minden imám és könyörgésem ellenére nem a Chelsea-be, hanem a Liverpoolba igazol. Angliától sokan féltik, mégis a liga (és talán a világ) legveszélyesebb támadói közé emelkedik. Sérülések és egy magához képest gyenge félév ellenére a Chelsea-ben köt ki, rekordpénzért, 50 millió fontért. És itt álljunk meg. Nem akarom magamat váteszszerepbe helyezni (nem mintha ekkora buktát jósoltam volna…), de hadd idézzek egy 2011. febuár 2-án írt posztomból, nagyon érdekes volt ma visszaolvasni:

---

“elköltöttünk 50 millió fontot egy olyan játékosra, akire nem biztos, hogy szükségünk volt.”

“a hiányposzt a kreatív középpályás és a jobbszélső. Ennyi zsetonból simán tudtunk volna igazolni a két említett pozícióra is, és talán még Lukaku is kijött volna”

“lehet, hogy Torres lesz az évtized vétele, meglátjuk.” (itt most tartsunk egy kis nevetős/sírós szünetet, 2 perc múlva folytatjuk a posztot…

..

..

..)

---

Oké, folytassam?

“Én csak azt remélem, hogy akik a klubnál dolgoznak, átgondolt koncepció alapján teszik a dolgukat és hosszú távon terveznek. Mert így lehet csak biztossá tenni egy klub fejlődését.” Ez is vonatkozik klubunk mai helyzetére, bár nem éppen úgy, mint ahogy ezt anno reméltem – de erre majd még később visszatérünk.

A mese akkor kerek, ha be is fejezzük, lássuk hát: Torres pár emlékezetesebb momentum és folyamatos reménykedés ellenére sosem tudott meghatározó lenni, edzőktől függetlenül hozta ugyanazt a szenvedést. A jó forma sajnos nem szabály, hanem kivétel volt. Kevéske gól (azt hiszem bajnoki gólonként 4.5 millió fontba került a klubnak), három és fél év és komoly sikerek (BL, EL, FA-kupa) után 2 évre, azaz szerződése lejártáig, ingyen került kölcsönbe az AC Milanba. Az 50 milliós csatár távozásakor arról ment a vita, hogy támogassuk-e meg távozását anyagilag (mivel fizucsökkentésről hallani se akart – én sem akarnék és szerintem Ti sem), vagy nem. Itt a vége, fuss el véle.

Gyakorlatilag folyamatos téma volt a szurkolók között a játéka, hozzállása, a jövője – igazából minden, amihez minimális köze volt. Mindig szerettem benne, hogy próbálkozott, nem adta fel. Mondják erre sokan, hogy “há baszod’, ennyi pénzért hajcson’ is”, de az a helyzet, hogy ez egy meglehetősen szűklátókörű megközelítése a problémának. Teljesen függetlenül a szakmától, szerintem nincs olyan ember ezen a bolygón, aki csak azért motivált a munkahelyen, mert sokat keres és probléma nélkül ignorálni tudja a tényt, hogy ha sikertelen, hogy nem felel meg a főnökeinek, kollegáinak, csapattársainak és önmagának. Egy-két hónapig lehet a bankszámláddal nyugtatni magadat, de utána jön a mentalitás süllyedése, esetleg a beleszarás és végül a távozás. Ezért becsülöm benne azt, hogy minden balfaszkodása ellenére sosem lehetett arról beszélni, hogy mekkora surmó, meg se próbálja, semmi becsülete nincs. Mert volt, hiszem, hogy nem az akaraton múlt, hogy így ért véget. Ami persze nem sokat jelent, akarattal tele a padlás, a világ topklubjai teljesítmény is kell mellé, és ez volt az igazi probléma, ezért mondhatjuk azt Torresre, hogy oltári nagy bukás volt. Pontosabban BUKÁS.

---

Nem akarok statisztikákat és videókat ide pakolni, kínozza magát az, akinek nincs jobb dolga. Bárhogy csűrjük, csavarjuk, 50 millió fontért és 175 ezer fontos heti fizetésért nem ezt várja a klub, a szurkolók, a menedzser. Torres teherré vált, mert teljesen nyilvánvalóvá lett mostanra, hogy hiba volt leigazolni és remény sem volt már arra, hogy a régi lesz.

Egy Arsenalos ismerősöm azt mondta, hogy kevés klub nem roppant volna bele anyagilag egy ilyen bizniszbe. És igaza van. De azt is látni kell, hogy ha focistaként nem felelt meg Nando, talán tanulópénznek elment. Abramovics is tanult belőle (meg Seva-ból) és az átigazolási politikánk egészen máshogy néz ki 2014-ben, mint 2011-ben. A jövő fényesnek tűnik, nagyon jó pályán van a klub és szerintem a Torres-égésnek szerepe van ebben. Abra ide, Abra oda, egy ekkora anyagi bukást nem lehet figyelmen kívül hagyni. Lehet, hogy szerintetek ez erőltetett és túlságosan izzadva keresem a pozitív oldalát a megszerzésének, de szeretném hinni, hogy Torres egy pofon volt, ami helyre rázott egyet s mást a Chelsea-ben. Drága pofon, de épp ettől működött.

---

Mindenezek ellenére mégis a szívemhez nőtt egy kicsit, talán azért, mert annyira akartam, hogy sikerüljön neki. Sosem tudtam igazán haragudni rá, nem utáltam meg, mint oly sokan, akik így vezették le a frusztrációjukat, amit a teljesítménye okozott. Persze cinkeltem én is, sokszor nevettem kínomban az egészen, főleg azután, mikor már túl voltunk azon a ponton, hogy komoly ember nem gondolhatta komolyan, Torres valaha vissza tud térni a csúcsra.

Amennyire nyilatkozatokból és testbeszédből megállípható, egy nagyon szimpatikus figurának tűnt nekem – biztos nem vagyok ezzel egyedül, különben nem hiszem, hogy ennyien drukkoltak volna neki, hogy sikerüljön neki egy kiváló szezon a Chelsea-ben. Sajnos ez nem adatott meg, de felejhetetlen momentumok így is voltak. Az első gólja, a Barca elleni, 92. percben szerzett találata (amiért még mindig haragszok rá picit, mert azért volt lehetősége ekkorát sprintelni, mert baszott rendesen védekezni), a BL döntőben kiharcolt szöglet, a Newcastle-nek lőtt bomba. Sorolhatnám. Na jó, azt azért nem.

Elment, végre, mert ennek véget kellett volna érnie már egy évvel ezelőtt. Nem volt maradása, Drogba mögött harmadik számú csatárként számított volna rá José szerintem. A Chelsea végre túlléphet rajta és Torres is felszabadultan kezdhet új életet egy új ligában. Olyan érzésem van, mint amikor végre túl vagy valamin, ami már csak nyűg volt, talán régen fontos volt, de ma már tudod, túl kell lépned rajta, amilyen gyorsan csak lehet. Én az egyetemmel voltam így, a Chelsea Torres-szel.

---

 

Egy poszt végén szokás ítéletet mondani a távozóról. Nem hiszem, hogy szükséges leírnom még egyszer. Végre vége – nagyon nagy kár érte. Minden jót, Fernando!