Két hét kihagyás után végre ismét meccset játszik a csapat! Olyan rég volt (poszt a blogon meg pláne), hogy a hétvégi program bemutatása előtt/mellett tartunk egy kis visszatekintést is. Részletek alább.
Ami a szezonunk eddigi alakulását illeti, Európa egyetlen veretlen csapataként kevés okunk lehet panaszra. A bajnokságban ott állunk a dobogón, a ligakupában jó esélyünk van az elődöntőre, az Európa Ligában pedig két körrel a vége előtt kiharcoltuk a továbbjutást. Nem azt mondom, hogy kevesebbel is beérnénk, de valljuk be, ez eddig várakozáson felüli.
Szezon elején Pedro ment nagyot, utána Hazard ragadta magához a gyeplőt, októberre Barkley vett nagy lendületet, legújabban meg Morata kezdett el belenőni a csatárszerepbe. Ha nincs az Everton elleni iksz, még azt is mondanám, hogy rosszkor jött a szünet. Jelenleg ott tartunk, hogy megvan a stabil mag és a játék, bár utóbbit kezdik kiismerni és kivédeni (gondolok itt például Jorginho lecsapdázására és megfojtására). A válogatott szünetből jól jöttünk ki, volt, akit be sem hívtak, a többség pedig nem játszott sokat, egyedül Kova sérülése lehet aggasztó picit.
A kupasorozatokban fél gőzzel és/vagy tartalékosan is jött eddig a továbbjutás, ami örvendetes, hiszen látjuk, a gálakezdő és a cseresor között azért jó pár helyen megvan a minőségbeli különbség és nem mindegy, hány meccsen utaztatjuk, illetve hajtjuk a kulcsembereinket. Az Európa Ligában már csak egy pont vagy egy Vidi-botlás kell a csoportelsőség bebiztosításához, s ezek jönni fognak, meglássátok – így most már tényleg semmi akadálya annak, hogy Sarri a soron következő bajnoki meccs érdekeinek mentén hirdessen kezdőt és keretet a görögök, illetve a magyarok ellen.
Ha választani kellene, hogy az EL valami szükséges rossz-e vagy sem, én nemmel válaszolnék. Nyilván nem akkora élvezet streamet vadászni egy belorusz tili-tolihoz, de abból a szempontból jól jön ez a hat meccs, hogy terheli a peremembereket. Cahill, Christensen, Emerson, Loftus-Cheek vagy Hudson-Odoi sem fér fel a pályára bajnokikon, márpedig mind megérdemlik a játékperceket (igen, még huszonnégyesünk is), ami nem csak nekik válik örömükre, hanem a csapatnak is hasznos, ha meccsben tartott, esetleg önbizalmat gyűjtött játékosok érkezhetnek a padról. Csak a PL-ben lesz hét meccsünk decemberben, ehhez jön még hozzá majd a Bournemouth elleni ligakupa és a budapesti vizit. Húzós lesz tehát az év vége, sokat számít minden elkummantható félidő.
A válogatott szünet után egyből egy rendkívül fontos meccs vár ránk: megyünk a Tottenhamhez. A spúrok ellen minden mérkőzés háború, most ráadásul a tabellán is csak egy pont és egy helyezés a különbség – szerencsére a javunkra. Nagyon nem mindegy, hogy hagyjuk-e őket előzni, vagy pedig leszakítjuk őket magunkról. A rangadókon eddig nem szerepeltünk jól (bár a Cityn kívül senki más se), 3 meccsen 5 pontot gyűjtöttünk, mindet hazai pályán. Vagyis ez lesz az első derbink idegenben, bár, ha azt vesszük, hogy nekünk van eddig a legkevesebb vesztett pontunk vendégcsapatként, ez akár jó ómen is lehetne. A lakhatási gondokkal küzdő Tottenham ha csak teheti, idegenben játszik, így a szezon harmadához érve mindössze ötödik hazai meccsük lesz – továbbra is a Wembley-ben. Ha pedig hozzátesszük, hogy a top6 elleni 3 mérkőzésükön csak 3 pontjuk lett, valamint hogy otthon kikaptak a Pooltól és a Citytől is, akkor újfent azt láthatjuk, hogy még a győzelmünk sem tekinthető feltétlen túlzott elvárásnak. S igaz ugyan, hogy többször nyertek, mint mi, ám ezek többnyire játékban és eredményben elmaradnak a magabiztostól: többnyire minimális különbséggel, szerencsével húzzák be a három pontokat, míg nálunk nem ritkák a gólzáporos sikerek (kilencszer lőttünk legalább két gólt).
Azt sem tehetjük félre a meccs előtt, hogy bizony van bennünk egy komoly tüske a Tottenham által: az oly régóta büszkén dédelgetett hazai veretlenségi sorozatunk ugyanis véget ért ellenük tavasszal. Már csak ezért is jó lenne ütni egyet rajtuk! Továbbra is Blue Is The Colour!
