D Day

Derby day in London, és egy győzelem. A „valódi” D-Day, a Normandiai partraszállás a második világháború fordulópontja volt. Az „ál” D Day, a domino day pedig az a nap, amikor az első dominót megpöccintve az összes dominó ledől. Jelent-e ez a győzelem a Chelsea életében is fordulópontot? Vagy megmarad annak, ami: egy kellemes emlék egy félresikerült szezonban.

Röviden: talán. Sose becsüljük le egy jó ágyús-verés lélektani felemelő érzését. Hosszabban: ehhh, még csak talán sem biztos. Méghosszabban…

Nem volt ez egy kifejezetten jó, vagy nagy iramú mérkőzés. Az Arsenalnak ennyire futotta 10 emberrel, nekünk meg tizeneggyel. Szerencsénk volt, mert Wenger úgy beszart attól, hogy végre egyszer, mégha csak egy sör-virsli meccsen is, de legyőzte Mourinhot, hogy a Chelsea ellen nem mert használható taktikával felállni.

A mi variációnk a témára az volt, hogy a 4-2-3-1-ünkbe belesűrítettük a két vkp M&M-et, Fabregasnak adtunk egy freeplayt, védekezésben pedig egy erőteljes 4-4-1-1-re váltottunk. Ezzel alapvetően két dolgot nem tudtunk kiküszöbölni, az egyik a védelmi megingások, de most legalább megúsztuk gól nélkül, a másik pedig a második hullámban érkezők levédekezése – erre mindannyiszor úgy rácsodálkozunk, hogy ott jönnek emberek, mint Lukinszky Mónika Billybá szaxofonjára. Erre remek példát már másfél perc után is láthattunk, amikor ha Campbell nem Campbell, hanem valami fodballista, és eltalálja a labdát, akkor már ott 1-0-ra égünk.

Az egyik dolog, ami miatt jár a kredit Wengernek, hogy pályára küldte a kezdőbe nevezve Flaminit, aki a legjobb emberünk volt a védelemben – három ziccer jött ki rá, hármat rontott; remélem Terryék fizettek neki egy kólát a büfében a meccs után. Már a 10. percben ő került helyzetbe a csúnyán zavarba hozható védelmünk közepén a tizenegyes pont magasságában, de inkább hanyatt esett, mintsem gólt lőjön. Pedig, hogy mi bárkitől képesek vagyunk gólt kapni, azt remekül jelzi, hogy már talált be ellenünk Flamini is. Még az első feles végén is mitsubishizett egyet, hála égnek, góllövés helyett, és a legvégén is próbálkozott valami sarkazással… remek egy ember!

Az Emiratesben egyébként remek volt a hangulat, annak ellenére, hogy hosszú idő után újra azzal az edzővel látogatott ide a Chelsea, aki ellen az eddigi legnagyobb arányú bajnoki vereségét (1-4) könyvelhette el az Arsenal. Hát, legalábbis a meccs elején remek volt. De, visszatérve még a hazaiakra és lord Wengerre, részben a szerencsénk az volt, hogy Wenger úgy látszik, eleve arra épített, hogy a Chelsea bunkizni fog, mert engedték a mieinket építkezni, akik szépen, tatásan tették is a dolgukat, míg az Arsenal labdaszerzés után erőből indította a kontrákat – ami önmagában nem lett volna egy rossz ötlet, viszont hála égnek az ágyúsok annyira kapkodtak, hogy többnyire mindig hosszú labdákat adtak. Feltűnően Ivanovics oldalára játszottak, csak arra nem lehetett számítani, hogy a szerb végre megrázza magát, és olyan teljesítményt tol be, amilyet vár tőle minden Chelsea szimpatizáns, nem pedig amilyent Wengiék.

Hiddink húzott egy merészet, és 10,5 emberrel állt fel az ágyúsok vendégeként, Özilre ketten figyeltek, Obi nevéhez méltóan baljós árnyként követte a német minden lépését, hogy megjátszható se legyen, s ha mégis, akkor máris ott termett Fabregas, akit a szakáll valami csodaerővel ruházott meg, és 0,2 másodperc alatt választották el az amúgy top formát mutogató Arsenalistát a labdától. Aztán, jött, ami megölte a hangulatot (is) a meccsen…

A meccset összességében meghatározó döntés már a 19. percben megvolt, lehet vitázni a piros jogosságán, de gólhelyzetben kilépő játékost kaszált el Mertesacker, bár fordított esetben én is fröcsögve követelném a maximum sárgát, mint ahogyan tettem azt az idény elején mondjuk a Swansea elleni TC, vagy az azt követő WestBrom elleni JT kártyánál, vagy előkaphatjuk, hogy addig nem volt durva a meccs, de összességében a piros jogosságát nehéz vitatni. Van sok ‘de’, és mégtöbb ‘ámbár’, befújták, picit talán nehéz síppal, de semmiképpen sem érdemtelenül.

Lehet legalább megint Costázni egy jóízűt, saját és ellenfél szurkernek egyaránt. Azt viszont, hogy Wengi a végre formában lévő egyszem csatárát hozta le, már vajmi kevéssé Costa érdeme. Otthon a 20. percben ilyet húzni ölég nagy balgaság, maradjunk annyiban. Mösziő Zserbó nagyon hiányzott az Arsenalnak, és ezért is jár egy pacsi L’Arsene-nek, mert úgy kinyírta a saját csapatának kapunk előtti játékát, hogy arra még Benítez is elismerően csettintett volna. A beadásokra fejjáték nulla, Walcott és Campbell pedig egymást túllicitálva húzódott visszább és visszább a második hullámba, csak ha nincs ugye első…Éshát na, a cserével valószínűleg a saját csapatát is úgy megzavarta, hogy máris nem tudott levédekezni egy Chelsea támadást, és a mérkőzés végül egyetlen gólja már ott is fityegett Cech mögött a hálóban.

A meccs után, mikor időm engedte, végignyálaztam a kommentokat, és már nem rémlik, ki, kikeresni meg lusta vagyok, de odabökte, hogy hát Hiddinkkel még mindig veretlenek vagyunk, nesze neked, José. Azért annyira felhívnám a figyelmét az anti-José hívőknek, hogy ha Costa alatta is hat meccsen hat gólt ver, akkor ugye a helyzet egy kicsit, és tessék érezni a maró gúnyot itt, mert itt van ám, akkor kícsít más a helyzet. Arról pedig nem is beszélve, hogy a hat meccsen 10 pont ugyancsak halovány, és persze szívet melengető dolog az Arsenal-verés, és egy fokkal még szebb is, mint a CP elpicsázása, de semmire sem megyünk vele, ha közben Watford vagy WBA szintű csapatok ellen pedig képtelenek vagyunk sikerekre.

A második félidő kérdése kb annyi maradt, hogy képesek vagyunk-e kihúzni a meccset a 10 emberrel játszó ágyúsok ellen kapott gól nélkül, s ha mást nem is, azt sikerült, ezzel pedig szállítottunk egy győzelmet, viszont továbbra is nehéz rásütni a csapatra a magabiztos billogot, egy emberfóros meccset azért illik ennél jobban szétdominálni, illetve hát illenék, de a dominaszerkónkat mi már rég zaciba csaptuk. A taktikánk a második etapra kimerült annyiban, hogy élőben gyakoroltuk a szögleteket, ami mondjuk ránk fér, mert nem megy – nem most léptünk szintet persze, meg abban, hogy Diegoal futózónájába ívelgettük be a labdákat (Remyvel már ennyi sem volt). Ez elég szegényes egy bajnoktól, még akkor is, ha szenved, és a 14. helyen senyved, és még akkor is, ha ezzel együtt szállított egy győzelmet a londoni rivális fölött.

Nyilván sok mindent elmond a bajnoki címre törő hazaiakról is, hogy Kürtőnek a 63. perc körül kellett először megizzadnia, és akkor is a saját kapitális hibája miatt, mikor úgy alászaladt a labdának, hogy még szerintem Hiddink is kiröhögte. Persze a második feles legmókásabb jelenete nem ez volt, bár nem tudok dönteni igazán, melyik: amikor rájöttem, hogy Bellerín úgy fut, mint egy lány, vagy, mikor láttam, hogy Ázár úgy vetkőzik melegítőgatyeszból, ahogyan Balotelli felvesz egy megkülönböztető mezt.

A végére maradt még egy kis izgalom, 90. perc után, ha egy kicsit élesebbek vagyunk, háromszor is betalálhattunk volna, de sem Remy, sem Ázár, sem pediglen Willian nem akart már gólt lőni, Clattenburg meg ezen úgy megsértődött, hogy le is fújta az egészet a vérbe. S ha már éppcsak leszálltam a Kínából hazafelé tartó járatról, nem saját találat, de el kell sütnöm: „My main problem with Clattenburg is how frustratingly inconsistent he is. He’s basically the Ramires of referees.”