Csak a szokásosat!

Győzelemmel kezdtük a decembert, azzal zártuk a novembert is, s mivel ezt az élbolyban csak az Arsenal és a ManCity mondhatta el magáról, ha szép játékot szórványosan is láthattunk csak a csapattól, legalább a második helyünket stabilizáltuk. Feltámadni igazán csak a mélypont elérése után lehet, ezt igazolta a Southampton elleni összecsapás is: Essiennek „hála” két kezdőrúgást is látott a közönség az első percben (sajnos a másodikat már tőlünk), utána jó adag szenvedést, fordulás után pedig már egy kifejezetten tetterős és elszánt Chelseat. Tudunk tehát, ha akarunk, már csak abban kell bíznunk, hogy ezt néhanapján képes azért izgalommentesen is prezentálni a csapat. Van azonban egy olyan aspektusa is a találkozónak, ami az esélylatolgatás elé kínálkozik. Hogy mi az, kiderül alább.

Nem hiszem, hogy újat mondok azzal, hogy a futballisták minden mozdulatát milliók látják, s mivel szerepükből adódóan példaképek, halmozottan nem mindegy, mikor mit cselekednek. A szurkoló természete pedig olyan, hogy gyakran érzelmi alapon és szelektíven ítél meg bizonyos eseményeket. Valljuk be, az indulatokat kevés dolog képes úgy felkorbácsolni, mint az olyan szituációk, ahol kedvenc csapatunkat jogtalan sérelem éri. Nincs is ezzel semmi baj, védjük azt, ami a miénk.

Eközben univerzálé, hogy az egyik leginkább megvetendő és elítélendő cselekedet az árulás: vagyis amikor valaki, aki a mi kutyánk kölyke, elfeledve, honnan jött, hátulról döfi belénk a tőrt. Nem véletlen, hogy Dante Isteni színjátékában is az árulóké a legmélyebb bugyor, de a helyzet demonstrálására említhetném példának a Pál utcai fiúkat éppúgy, mint a Hamletet.

Na, most ez a két dolog (mármint az indulatok felkorbácsolása és az árulás) tökéletesen egyesül egy személyben, akit úgy hívnak: Gus Poyet. Az uruguayi négy szép évet töltött nálunk, a közönség imádta, fontos eleme volt egy klassz Chelseanek. Ranieri alatt azonban kegyvesztett lett, átszegődött a rivális Tottenhamhez, ligakupás diadalukat pedig intenzív mezcsókolgatással ünnepelte, szándékosan a Kék tábor előtt (halkan teszem hozzá, a spúrok menedzsere ekkor Hoddle volt…). Ezek után – bármilyen fájó is – azt gondolom, nincs miről beszélni. Ellenpéldának ott van Hasselbaink (pedig benne is maradt tüske eligazolásakor), vagy hogy aktuálisak legyünk, Aaron Ramsey. Bajban ismerszik meg a barát, ahogy a mondás tartja – Poyet pedig bizonyított egy életre…

Az uruguayi másodszor vezetheti harcba az övéit menedzserként ellenünk. Először tavaly nyáron, egy Brighton-Chelsea felkészülési meccsen mérkőzött meg velünk, akkor ők örülhettek. Most viszont már a Sunderland kispadjáról, bajnoki mérkőzésen vetheti bele magát a csatába a rá jellemző vehemenciával.

Poyet irányításával egyébként elindultak fölfelé a Fekete Macskák: míg nélküle 7 bajnokin 1 pontot gyűjtöttek, vele már 6 találkozón hetet. A védekezés is stabilizálódott, az utóbbi három fellépést 2 kapott góllal hozták le (két clean sheat-tel). A durvulás alapkellék, nem az uruguayi focisuli védjegye: idén már négy pirosnál jár a csapat (és párat meg is úsztak).

Kemény diónak tűnik tehát a tegnap óta ismét ligautolsó Sunderland. A mérlegünk viszont igen jó ellenük: a mai lehet zsinórban a kilencedik (!) megnyert bajnoki meccsünk a Stadium of Light-ban. Minden jó sorozat véget ér egyszer, de én bízom a jó folytatásban. Ellenfelünknek kezdeményeznie kell a tabellán elfoglalt helyéből kifolyólag, ami kapóra jöhet, mert jó eséllyel nem egy tízemberes falnak kell majd nekigyürkőznünk. Ami pedig a csapatunkat illeti: szívesen látnék többet Mikelből, Willianból és a szenegáli csatárunkból is, akinek newcastle-i előélete elég indok, hogy fölvegye a megfelelő harcmodort.

Zsinórban megnyert harmadik ligameccsünkre és összesítésben harmadik idegenbeli győzelmünkre készülünk ma este 20:45-től. A találkozót Phil Dowd vezeti majd. A mi mérkőzésünk nem lesz tévés meccs, úgyhogy streamre fel, továbbra is Blue Is The Colour!